Hamis tanú (A vén Márkus)
Vén Márkus vedd le a süveged
Hadd süsse a napfény
Galamb ősz fejedet
Tedd fel három ujjad
Esküdjél az égre
Ott Atya a fiú szentlélek hármas Istenségre
Hogy az a darab föld
Amelyen most állasz
Nem tarcsi bírtok Ladányi határ az.
Elöl áll a Márkus térdve összeesve
Görnyedző háttal, mintha sírt keresne.
Téli fának hinnéd, mit a zúz be lomból,
Fázik, aki ránéz, s a halálra gondol
Kezei reszketnek tán erő hiába?
Tán a lelki vágytól vénség álarcába?
Esküszöl? Esküszöl az élő Istenre, hogy az a darab föld a megyen most állasz,
Nem tarcsai birtok Ladányi határ az!
Esküszöm az élő Istenre, utolsó napomra
Örök Istenemre, ha hamisat szólok se földbe, se mennybe
Ne lehessek boldog
Ég kizárja lelkem
Föld kizárja testem
Ama sebes örmény
Hánytorgasson engem.
Lám a vén Márkusnak esze volt
Előre, talpa alá tette úgy esküt a földre.
Nem az a madár aki
Elszalajtja, kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
Ott iszik az öreg a tanácsnál sorba,
De mintha keserűt érezne a borba.
Haza megy; komor lesz,
Szó kifogy belőle,
Sorvadoz mégis hal
Aznap esztendőre.
Négy harang siratja
Két pap megdicséri
Mint kecses vendéget kikísér
Elkísér a nép
A kicsiny ajtóig, mely e világi élet becsukódik,
Nyitva a sír szája,
Úgy láthatjuk, hogy éppen a holttat várja.
Fekszik a korsó odalent a sírba.
Zeng az ének
A kapa megcsillan.
És a feketeföld amint hull,
Megrendül, megindul, kivetődik a sír.
Dobbanó partjára
Ropogva szakad fel, felemelkedék a zára
Kivetődik a test, és talpra ugorván,
Szeme fehérjével
Körül nézz mogorván
Majd a nép tolongás közepébe törvén
Arra felé tart hol a kiutat ás az ösvény
Hol a forgó habok lefutnak a mélybe
Fejüket befurják a parázs ösvénybe
Ez időtől fogva, mikor a hold felkel,
s a vizet behinti ezüst pikejével
Gyakran látni Márkust,
Amint három ujját emelé az égre,
Méjségből ki bukkanó s elmerülni újra.
Ez időtől fogva
Szépen evezetek, itt el s ne mondjatok
Esküt, ha nem igaz hittel.