Halhatatlanok

Régóta háborúztak már egymással. Egymás ellentétei voltak még is egy ponton- már maguk se tudták mikor volt ez-, megváltoztak. Megismerték egymást és az érzéseik megváltoztak. Azonban különböző helyzeteik miatt, az érzéseik összekuszálódtak és nem tudták, hogy melyek az igaz érzések és melyek a hazugságok.

Egyikük egykor a Mennyben szolgált, azonban most a Pokol Urának jobb keze. A másik egyszerű démon megtévesztő személyiséggel. Az angyal komoly és csak a pozíciójának él, a démon könnyelmű imádja a szórakozást. Eleinte, ha ez a két személyiség találkozott ott kő kövön nem maradt, még is az idő múlásával a gyűlölet szenvedélyé és szerelemmé alakult.

Mindketten halhatatlanok voltak, még is, amikor felfedezték az egymás iránt érzett érzelmeiket olyan volt, mintha nem lenne elég idejük...

„A múlt köddé válik

Semmi nem tart örökké

Valami megváltozik bennünk

Egy élet is rövid

Hát legalább reggelig

Most maradjunk még együtt"

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

- Hova megyünk? – kérdezte a nő.

- Mindjárt meglátod! – mosolygott sejtelmesen a férfi. Csendben vezette tovább egészen addig, amíg ki nem értek a fényre. A hirtelen jött világosság egy pillanatra elvakította, de amikor sikerült hozzá szokni csodás látvány tárult a szemük elé. – Nem rossz mi? – nézett hátra vigyorogva a másikra. – Hé, mit szólnál hozzá, ha ma éjjel békét kötnénk és lezárnánk a harcot?

- Legyen hát. – mosolyodott el lágyan.

- Akkor hát ma éjjel legyünk együtt halhatatlanok! – nyújtotta ki mosolyogva a kezét, amit a nő habozás nélkül elfogadott.

/*/*/*/*/*/*/*/*/

„Aki járt már lent a pokolban

Az látja tisztán az eget

Hogy megtaláld a fényt

Az út a sötéten át vezet"

Egy faágon ülve nézték a holdat. A nő feje a férfi vállán pihent, a férfi keze pedig a nőén. Azon az éjjelen, abban az órában és percben nem volt senki. Nem számított a rang, a faji különbség. Csak ők ketten voltak és szerették egymást. Szavakkal nem tudták volna kifejezni, hogy mennyire is szerették egymást, de nem is kellet. Érezték szavak nélkül is.

„Álmunkban egy felhőről

Összebújva néztük a Holdat

Boldogan, míg a napfénytől

A szárnyunk el nem olvadt"

A felkelő nap első sugaraik jelezték az este és az együttlét végét. Nem maradhatnak tovább. Egyelőre még csak egy kis együttlét adatot meg nekik, de az idő előre hasadtával hittek benne, hogy egy napon már a felkelő nap nem a találkozás végét fogja jelenteni.

„A percek múlnak

A szívek dobognak

Míg az óránk ketyeg bennünk

Hogy hol hibáztunk

Néha rájövünk

És van mit jóvátennünk"

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

A reggeli nap sugarai fényesen ragyogva világították be a szobát, megvilágítva az ágyat, amiben egy fiatal pár feküdt. A takaró megmozdult és egy kócos kék hajzuhatag, majd hozzá egy álmos fej került elő. Nagyot ásított, majd kinézett az ablakon és elmosolyodott. A takaró ismét megmozdult és egy halk nyöszörgés kíséretében egy kócos színes fej jelent meg.

- Hm? Már reggel van? – kérdezte rekedt hangon a férfi.

- Igen. Jó reggelt Édes! – nyomott csókot a férfi homlokára. Kék haja szétterült a hátán, néhány tincs előre került eltakarva fedetlen testét.

- M... Aludjunk még! – húzta vissza kedvesét a paplan alá.

- Nem lehet! Tudod, hogy ma fontos találkozónk van! – próbált ellenállni a nő mosolyogva.

- Ráérnek. Tudnak várni. – mormogta és kedves keblébe fúrta az arcát. – Ezer évet vártam, pár órát igazán kibírnak.

- Aztán, ha megint leszidnak minket meg méltatlankodnak, ne engem hibáztass! – ölelt át a férfit. Nem kellet sok és pár perc múlva újra az igazak álmát aludták mindketten.

Régóta háborúztak már egymással. Egymás ellentétei voltak még is egy ponton- már maguk se tudták mikor volt ez-, megváltoztak. Megismerték egymást és az érzéseik megváltoztak. Azonban különböző helyzeteik miatt, az érzéseik összekuszálódtak és nem tudták, hogy melyek az igaz érzések és melyek a hazugságok.

Egyikük egykor a Mennyben szolgált, azonban most a Pokol Urának jobb keze. A másik egyszerű démon megtévesztő személyiséggel. Az angyal komoly és csak a pozíciójának él, a démon könnyelmű imádja a szórakozást. Eleinte, ha ez a két személyiség találkozott ott kő kövön nem maradt, még is az idő múlásával a gyűlölet szenvedélyé és szerelemmé alakult.

Mindketten halhatatlanok voltak, még is, amikor felfedezték az egymás iránt érzett érzelmeiket olyan volt, mintha nem lenne elég idejük...

„A múlt köddé válik

Semmi nem tart örökké

Valami megváltozik bennünk

Egy élet is rövid

Hát legalább reggelig

Most maradjunk még együtt"

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

- Hova megyünk? – kérdezte a nő.

- Mindjárt meglátod! – mosolygott sejtelmesen a férfi. Csendben vezette tovább egészen addig, amíg ki nem értek a fényre. A hirtelen jött világosság egy pillanatra elvakította, de amikor sikerült hozzá szokni csodás látvány tárult a szemük elé. – Nem rossz mi? – nézett hátra vigyorogva a másikra. – Hé, mit szólnál hozzá, ha ma éjjel békét kötnénk és lezárnánk a harcot?

- Legyen hát. – mosolyodott el lágyan.

- Akkor hát ma éjjel legyünk együtt halhatatlanok! – nyújtotta ki mosolyogva a kezét, amit a nő habozás nélkül elfogadott.

/*/*/*/*/*/*/*/*/

„Aki járt már lent a pokolban

Az látja tisztán az eget

Hogy megtaláld a fényt

Az út a sötéten át vezet"

Egy faágon ülve nézték a holdat. A nő feje a férfi vállán pihent, a férfi keze pedig a nőén. Azon az éjjelen, abban az órában és percben nem volt senki. Nem számított a rang, a faji különbség. Csak ők ketten voltak és szerették egymást. Szavakkal nem tudták volna kifejezni, hogy mennyire is szerették egymást, de nem is kellet. Érezték szavak nélkül is.

„Álmunkban egy felhőről

Összebújva néztük a Holdat

Boldogan, míg a napfénytől

A szárnyunk el nem olvadt"

A felkelő nap első sugaraik jelezték az este és az együttlét végét. Nem maradhatnak tovább. Egyelőre még csak egy kis együttlét adatot meg nekik, de az idő előre hasadtával hittek benne, hogy egy napon már a felkelő nap nem a találkozás végét fogja jelenteni.

„A percek múlnak

A szívek dobognak

Míg az óránk ketyeg bennünk

Hogy hol hibáztunk

Néha rájövünk

És van mit jóvátennünk"

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

A reggeli nap sugarai fényesen ragyogva világították be a szobát, megvilágítva az ágyat, amiben egy fiatal pár feküdt. A takaró megmozdult és egy kócos kék hajzuhatag, majd hozzá egy álmos fej került elő. Nagyot ásított, majd kinézett az ablakon és elmosolyodott. A takaró ismét megmozdult és egy halk nyöszörgés kíséretében egy kócos színes fej jelent meg.

- Hm? Már reggel van? – kérdezte rekedt hangon a férfi.

- Igen. Jó reggelt Édes! – nyomott csókot a férfi homlokára. Kék haja szétterült a hátán, néhány tincs előre került eltakarva fedetlen testét.

- M... Aludjunk még! – húzta vissza kedvesét a paplan alá.

- Nem lehet! Tudod, hogy ma fontos találkozónk van! – próbált ellenállni a nő mosolyogva.

- Ráérnek. Tudnak várni. – mormogta és kedves keblébe fúrta az arcát. – Ezer évet vártam, pár órát igazán kibírnak.

- Aztán, ha megint leszidnak minket meg méltatlankodnak, ne engem hibáztass! – ölelt át a férfit. Nem kellet sok és pár perc múlva újra az igazak álmát aludták mindketten.