Fejezet 7- problémás bátyó és a hírnév
A teremben síri csönd volt, csak a labda pattogását lehetet hallani. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte, hogy mi lesz a párbaj vége. Azonban a pályán lévő két ember, mintha észre sem venné nyugodtan állnak farkasszemet nézve egymással. A csöndben először csak a labda ütemes pattogását lehet hallani majd egy hang, töri meg a csendet.
- Még mindig játszanak? – kérdezte egy magas lilás fekete hajú fiú.
- Igen. Már lassan két órája. – felelte társa, aki egy szintén magas fekete hajú fiú volt.
- Elképesztő nem? Nem csak, hogy lépést tud tartani a kapitánnyal, de ki is fog rajta. – szólalt meg mellettük egy szőke hajú fiú.
- Valóban, de úgy látszik, nem tudnak felülkerekedni a másikon. – válaszolt Kotaro. Ekkor izgatott susmorgás hallatszódott a tömegből. A három kosaras egyszerre nézett a pályára. Minden olyan hirtelen történt, hogy szemmel alig lehetet követni.
Haru
Már lassan azt se tudom, hogy mióta farkasszemezünk egymással. A közönség lélegzet visszafojtva figyelte minden mozdulatunkat. Hogy az emberek milyen mókásak is tudnak lenni. Erre egy mosoly jelent meg az arcomon. Akashi arcán egy pillanatra meglepődés suhant át. Ebben a pillanatban én lepattintottam a labdát és hirtelen gyorsasággal tűntem el mikor újra a kezemben volt a labda. Ez volt a kedvencem, főleg amikor Akashi kitalálta, hogy játsszak egy-egy elleni mecset valamelyik idióta ellen. Bár jót szórakoztam rajtuk és kezdtem megkedvelni őket. Főleg azt a hármat, amelyik most a pálya szélén épp tátott szájjal néznek engem. Már ha bírnák követni a mozdulataim. Persze Akashi már hozzá szokott az efféle hirtelen mozdulataimra. Egyszer azt mondta, hogy egy embert ismer, aki ilyen hirtelen tud ritmust váltani. Tudtam, hogy kire gondol, de azt nem kötöttem az orrára, hogy azon az emberen és rajtam kívül van még egy ember itt japánban, aki szintén meg tudja csinálni ezt. Elvégre ő a legendás Vad Virág az én drága erőcsatárom. Tényleg vajon mi lehet vele? Majd megérdeklődöm, ha befejeztük ezt a meccset. Kissé már unalmas, hogy a felemás szemű állandóan kihív vagy rávesz, hogy végezzem a dolgom. Bezzeg Kiru. Ő még élvezi is a menedzseri posztot. Ha nincs itt az edző, akkor rendszerint ő vagy Akashi tartja az edzést, ami a fiúknak felér egy apokalipszissel. Drága barátnőm azzal a hozzá állással csatlakozott a klubhoz, hogy ha már a karate klubban nem tudja földbe döngölni a fiúk önérzetét, akkor majd itt bepótolja. És a fiúk legnagyobb sajnálatára be is váltja. Bezzeg, ha én tartom nekik,- mert hát én vagyok, a segédedző- akkor nem mernek hisztizni. Igaz én nem hajtom addig őket, amíg annyira ki nem fulladnak, hogy úgy kell őket levonszolni a pályáról – drága barátnőm jó szokása ilyen edzéseket tartani – ezért engem úgymond szeretnek. Na de térjünk vissza a jelenbe. Hirtelen Akashi jelent meg előttem, mire kénytelen lettem volna megállni. Csikorogva lassítottam le már majdnem meg is álltam, amikor hirtelen kivágódtam oldalra, ahova Akashi is követet, de ekkor egy ragadozó vigyor jelent meg az arcomon. Igen ezt a szokásomat még mindig nem bírta kitapasztalni. Ennek a trükknek az a lényege, hogy amíg kivágódok, oldalra addig a labdát észrevétlenül átpasszolom a másik kezembe és a másik oldalról kikerülöm az ellenfelem. Persze ez Akashi ellen ritkán működik most is a meglepetés erejét használtam ki. De nem tartott sokáig, hogy a fiú utolérjen. Mielőtt újabb szempárbajba kezdtünk volna, a csendet egy számomra ismerős dal szakította félbe.
Még ha a végtelen sötétség el is rabol tőlem, a szívünket sosem választhatják el.
Nem hagyhatod el az árnyékokat, nem érdekel a holnap, amíg velem vagy.
Elfelejtettem, hogy nem győzhetek csupán védekezéssel.
Még ha el is fordítom a tekintetemet, homályos válaszokat és béna viccelődést kapok.
Mivel nem vagy itt még az édes arcod is elenyészik.
Még ha a végtelen sötétség el is rabol tőlem, ne felejtsd el azokat a napokat mikor úgy éreztük, a búcsú csak egy hazugság.
Még ha a végtelen sötétség el is rabol tőlem, a szívünket sosem választhatják el.
Oh, hogy én mennyire imádom ezt a zenét! Vidám mosollyal kezdtem el dúdolgatni a dalt miközben a labdát oda passzoltam Akashinak én pedig ráérősen lépkedtem a padon kitartóan csörgő telefonhoz.
- Moshi, moshi itt Haru! – szóltam bele a telefonba.
- Áh, szia, húgi! – szólt bele kissé nyálasan a telefonba drága bátyám. Általában csak egy valamiért beszél így.
- Mit akarsz? – kérdeztem mogorván. Elég félelmetes arcot vághattam, ha még az idióta hármas is megijedt.
- Egy szívességet szeretnék kérni… - kezdte, de itt kinyomtam. Oldja meg maga a problémáit! Mérgesen fújtattam egyet, amikor újra megszólat a telefonom.
- Mi van már? – mordultam bele a telefonba.
- Létszi hugi ez vészhelyzet! – nyafogott a telefonba.
- Old meg magad a problémáid. Ne mindig hozzám gyere rinyálni segítségért! Ott vannak a flúgos barátaid! – váltottam át angolra. – Különben is frontember vagy! Szedd össze magad!
- De hugi ehhez te kellesz! Ha nem segítesz, a kiadó kicsinál! – esett kétségbe.
- Mit csináltál már megint te barom? – kérdeztem a fejemet fogva. Rossz előérzetem volt.
- Hát ígértem egy új dalt… - válaszolt.
- Csak ennyi?
- Nem. Holnaputánra ígértem a dalt, de semmi ötletem sincs!
- Rendben. – sóhajtottam. – Fél óra és otthon vagyok. – mondtam és kinyomtam a telefont.
- Csak nem az idióta bátyád volt? – kérdezte egy csilingelő hang.
- De, ki más képes ilyen üggyel felhívni? – morogtam. – Nekem most mennem kell, viszlát! – hadartam, majd az öltöző felé vettem az irányt. Gyorsan átöltöztem, majd rohantam haza. – Megjöttem! – kiáltottam be az ajtón. Miközben levettem a cipőm, dobogó lépteket hallottam.
- Jaj, de jó, hogy megjöttél hugi! Te vagy az én megmentőm! – ugrott a nyakamba drága és egyetlen bátyám. Mire észbe kaptam már fel is rángatott a szobájába.
- Na, jó akkor kezdjük azzal, hogy milyen témájú legyen? – kérdeztem, miközben letelepedtem az íróasztalához és magamhoz húztam egy ceruzát meg egy lapot.
- Hát arra gondoltam, valami sötét, most, hogy nem sokára itt a Halloween.
- Hm… - reagáltam. Ez nem is olyan rossz, de így szükségem lesz egy kis motivációra. Hm, vajon melyik anime elég sötét ahhoz, hogy át tudjam venni a hangulatát? Áh meg van! – Egy kicsit elvonulok ihletet gyűjteni. Majd jövök. – szólaltam meg hosszú csend után és átmentem a szobámba. Bekapcsoltam a laptopom és felmentem netre. Megkerestem a kedvenc animés oldalam ott beírtam, a keresett animét. Mikor kiadta a találatot felraktam a fejhallgatót és elkezdtem animézni.
Két óra múlva:
Elégedetten álltam fel a géptől. A dal szövege már megvolt a gépemen már csak le kell körmölnöm annak az idiótának. Az ágyamhoz léptem ahol a táskám hevert és elkezdtem kutakodni benne. Miután előhalásztam a dalos füzetem elkezdtem lekörmölni a dalt. Annyira megihletet az anime, hogy kissé nehezen, de sikerült két dalt is összehoznom. Egyszóval, nagyon elégedett voltam magammal.
- Hé, bátyó itt a dal! – nyitottam be a szobába és a kezébe adtam a lapot.
- Király vagy hugi! – nézte elégedetten a lapot. – És az mi? – bökött a kezemben lévő lapra.
- Túl jó voltam és írtam még egy dalt. De ezt már inkább magamnak, te csak azzal törődj. Megfelel vagy nem?
- Ez durván klassz hugi! Persze, hogy megfelel. – örvendezett.
- Akkor énekeld el, hagy halljam, hogy hangzik! – mondtam mosolyogva.
- Oké.
Add fel vágyaid és fulladj kétségbe esésbe, a gyönyör és sötétség végtelen lépcsőjén!
Menj végig kínzó utadon s táncolj az őrület határán!
Milyen csodás éjjel, mikor a csordogáló véred nem áll el.
Elfeledetek veled mindent, eltüntetem sebeid így bosszúd teljesülhet!
Yes, my lord!
Ha nem térnék vissza, zárj kalitkába
S a gyönyörű szörnyeteg melletted marad végül, tébolyt hagyva maga körül.
(Kuroshitsuji book of circus opening)
- Wow. Ez durván jó lett! – mondtam miután befejezte. – Tiszta ügyes vagyok! – vigyorogtam.
- Jól, van tényleg ügyes vagy! De most mutasd meg mit írtál magadnak! – kapta ki a kezemből a lapot. Figyelmesen végigolvasta a sorokat, majd visszaadta a lapot. – Ez is nagyon jó. Elénekelhetnéd. – nézett rám. – Joana és a többiek is tuti bele mennének.
- Hát, nem tudom. – vonakodtam.
- Ugyan már hugi! Még ma elintézem, és holnap mehetünk a legközelebbi stúdióba felvenni! – lelkesedet be és mielőtt tiltakozhattam volna már telefonált is.
Másnap
El sem hiszem, hogy itt vagyok. Bár tegnap mondta, hogy sikerült elintéznie, de azért ez mégis csak durva, hogy pont a Sony egyik stúdiója volt a legközelebb. Ámuldozva néztem körül. Legalább mindent megjegyzek, hogy miért is hagytam ki a sulit ma. Anya úgy is leigazolja majd.
- Itt vagyunk, te maradj, itt én addig beszélek a fejesekkel. – mondta majd bement valami nagy kutya irodájába. Közben én sem maradtam, egyedül mert megérkezett a banda többi tagja. Jót beszélgettünk még akkor is, amikor a stúdió felé vonultunk. Párszor elpróbáltuk a számot, de mivel annak idején állandóan velük gyakoroltam, így nem kellet sokat gyakorolni.
- Mindent megértettél? – kérdezte az egyik hapek, mikor elmagyaráztak nekem mindent én meg bólogattam, mint a bólogatós kutya. Amikor elindult a zene megvártam a megfelelő rész majd énekelni kezdtem.
Ezen a hideg éjjelen a kék hold sebeimre veti fényét.
A fellegekben sötétség keletkezik, a pillanat végtelenségében.
A hulló könnyeim halálukkor álnok képet festenek a hajnalba, mivel ismét csak mentséget kerestem arra, hogy sötétségben élek.
Ennek a szomorúságnak a gyűlöletében a szívem megrémül a holnaptól.
Csak annyit tehetek, hogy lemerülök a sötétség kéklő fényében s ez a gyönyörű világ a hazugságok mezejére lép.
S ahogy felnézek a holdra, kitárom karjaim ebben a homályos ködben.
(Kuroshitsuji book of circus ending)
Szinte elvesztem a dalban. Talán ezért történet az, hogy nem vettem észre, hogy valaki kameráz. Ha ezt tudom, biztos eltörtem volna a karját az illetőnek. Egy biztos. Ez a dal legalább ennyire jól sikerült, mint a make a move. Utoljára annál éreztem ezt, hogy szinte egyesülök a zenével.
Másnap
Amikor másnap suliba mentem az emberek furcsán viselkedtek. Amikor elmentem mellettük összesúgtak a hátam mögött és mutogattak rám. Normális esetben ez nem lenne furcsa tekintve azt, hogy én vagyok a suliban az egyik legnépszerűbb lány, meg hogy nem rég elég nagy hírt keltet, hogy csatlakoztam a kosárlabda klubhoz, mint segédedző. De most a legfurcsább az volt, amikor megállítottak, páran egy közös kép reményében. Mondom én, hogy az emberek meg vannak zakkanva.
- Ohayou! – dobtam le magam a padomba, miközben üdvözöltem barátnőmet. – El sem hiszed mi történt velem. A diákok összesúgtak a hátam mögött meg mutogattak rám. De nem ez a legfurcsább hanem, hogy néhányan megállítottak, hogy készítsek velük közös képet.
- Nem, csoda, hiszen híres lettél. Te lettél a suli Idolja. – válaszolt barátnőm.
- Nani? – kérdeztem kissé magas hangon. Válaszul barátnőm az arcomba nyomta a mobilját, aminek a képernyőjén egy videó volt. Elindítottam és meglepődve tapasztaltam, hogy saját magamat látom a videón. Valaki lefilmezte azt, hogy tegnap felénekeltem az a számot. – Ki volt ez a merész? Eltöröm kezét, lábát! – morogtam ökölbe szorított kézzel.
- Azt nem lehet tudni. Tegnap este került fel a youtube-ra és rögtön azután elküldték a suli legtöbb diákjának egy hosszú üzenettel.
- Milyen üzenettel? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Nos, lényegében az állt benne, hogy mennyire csodálatos vagy, meg hogy milyen népszerűvé teszed a suli, meg csomóömlengés, szóval biztos az egyik rajongód a bűnös.
- Csodás. - morogtam.
Akashi
Épp az edzésről tartottam hazafelé, amikor megcsörrent a telefonom, hogy üzenetet kaptam. Elővettem a mobilt és elkezdtem olvasni. Kb. a negyedik mondat után a végére görgettem ahol egy videó volt. Bedugtam a fülhallgató és elindítottam. A videón Haru volt egy stúdióban, és éppen azt magyarázták neki, hogy mit kell majd csinálnia. Miután mindent elmondtak elindították a zenét. Haru behunyta a szemét, majd amikor a zene a megfelelő részhez ért elkezdet énekelni.
Ezen a hideg éjjelen a kék hold sebeimre veti fényét.
A fellegekben sötétség keletkezik, a pillanat végtelenségében.
A hulló könnyeim halálukkor álnok képet festenek a hajnalba, mivel ismét csak mentséget kerestem arra, hogy sötétségben élek.
Ennek a szomorúságnak a gyűlöletében a szívem megrémül a holnaptól.
Csak annyit tehetek, hogy lemerülök a sötétség kéklő fényében s ez a gyönyörű világ a hazugságok mezejére lép.
S ahogy felnézek a holdra, kitárom karjaim ebben a homályos ködben.
Igaz már egyszer hallottam énekelni, de még most is ledöbbentem. Teljesen magával ragadott, pedig nem vagyok érzelgős típus. Nem hibázott egyszer sem, nyugodtan, tisztán és hibátlanul énekelt. Mialatt a videót néztem furcsa érzés kerítet hatalmában. Csak akkor szoktam ezt érezni, amikor kettesben vagyok vele. Mi ez az érzés?
Másnap mire beértem az osztályba már ott volt Haru is. Épp Kiruval beszélgetet, aki a tegnapi levél tartalmát ecsetelgette neki. Ezek szerint neki is elküldték, sőt biztos, hogy szinte minden diáknak. Ahogy elnéztem ezek közül Haru a kivételek közé tartozott, legalább is a reakciójából ítélve. A következő nem várt dolog délután az edzésen történt, amikor megjelent Haru és Kiru.
- Hé, főnök asszony! – szólította meg Nebuya. Szokásukká vált, hogy így nevezik. – Láttuk a rólad készült videót! Nagyon jó voltál. Nem is tudtuk, hogy tudsz énekelni.
- Pedig tudok és szeretek is, csak nem szeretem a nyilvánosságot. Mielőtt félre értenétek, nem vagyok lámpalázas, csupán nem kívánom a hírnevet. Azonban most, hogy az a videó még a Youtube-ra is felkerült ki tudja meddig lesz nyugtom.
- Ha nem szereted a hírnevet, akkor miért mentél el a stúdióba? – kérdezte Kotaro.
- Azért mert amikor megírtam a dalt a bátyámnak annyira tetszet, hogy eldöntötte, hogy azt bizony én feléneklem és ilyenkor meg sem lehet állítani, így következett be, hogy másnap elcipelt a stúdióba.
- Miért ki a te bátyád? – kérdezte Reo.
- Az Inferno’s Flame frontembere és egyben egy idióta. – mondta nyugodtan. Ezzel a kijelentéssel teljesen lesokkolta a környezetet.
Vége