Fejezet 6- Hana története vagy mégsem?
El tudjátok képzelni milyen érzés az, amikor mindenki csak arra várj, hogy te megszólalj, de te úgy teszel, mintha észre sem vennéd, és ezzel húzod az agyukat? Nem, hát én igen. Ugyan is most pont azt csinálom. Még mindig az Urahara vegyes boltban dekkolunk drága barátnőmmel csak úgy, mint két résszel ezelőtt. Haru barátnőm már elmondta a történetünk nagy részét, bár jó pár részletet, kihagyott, de az nem lényeges. Most az a lényeg, hogy mindenki arra vár, hogy folytassam a történetet, de nekem eszem ágában sincs. Most mi közük van ahhoz, hogy mi történt velünk a múltban? Amikor elbántak Aizennel és vége lett minden herce hurcának kezdtünk megnyugodni, hogy végre nyugtunk lesz, erre jön ez e narancs hajú kölyök és mindent felborít. Oh, Castiel te látnok! Nagyon ajánlom, hogy amikor megtudod, hogy mibe kerültünk nem röhögsz ki minket, vagy ismét az orvosiban végzed, de ezúttal csonttöréssel! Haru már alig bírja vissza fojtani a nevetését.
- Elnézést kicsit ki kell mennem a levegőre! – állt fel barátnőm mosollyal az arcán. Oh, ismerem én ezt a tekintet és mosolyt! Te meg akarsz lépni! Vádlón néztem rá, mire alig láthatóan megvonta a vállát, mintha csak azt akarta volna, mondani, hogy nem tud mit csinálni, most már rajtam a sor. Durcásan fordítottam el a fejem.
- Ururu majd kikísér. – szólt Urahara távozó barátnőm után mire ez alig láthatóan lefagyott. Szinte láttam magam előtt ahogy, ahány féle képen csak tud, káromkodik.
- Ugyan, nem szükséges, kitalálok egyedül is! – mosolygott bájosan barátnőm. Úgy látszik, a kalapos nagyon jól tudja, mire készül barátnőm.
- Majd én kikísérem. – állt fel a macska nő. Barátnőm arca kissé sápadtabb lett, de ezt csak azok vehették észre, akik régóta ismerik. Mivel fekete haja miatt, már majdnem fehér a bőre így ez nem feltűnő. Nos, szép lassan barátnőm eltűnt én meg magamra maradtam, egy csapat idiótával és Jessékkel.
- Nem tudtam, hogy ilyen a múltja. – szólalt meg Jess. – Annyi éven át együtt voltunk és szinte semmit sem tudtam róla! – monda Jess, miközben a szoknyáját gyűrte össze.
- Pont ezért nem mondtuk el senkinek! – sóhajtottam. Jess meglepetten nézett rám. – Mindketten utáljuk, ha valaki szánalmat érez irántunk, mert az számunkra egyet jelent azzal, hogy gyengék vagyunk. Már pedig aki gyenge az elbukik ez a világ törvénye. – mondtam unottan. – Sok mindent átéltünk, külön- külön és együtt is. De Haru szenvedett a legtöbbet. A saját apja kétszer is meg akarta ölni, az ikerbátyját elvesztette. Aztán amikor végre új otthont talált felébredt az álomból. De valaki oda fönt úgy gondolta, hogy eleget szenvedett ezért újra családot adott neki. Amikor pedig már minden rendben van, feltűntök, ti halálistenek és mindent tönkre tesztek. Először az Aizenes harcok után a fullbringek és még a fene tudja kik. Folyamatosan, csak harcok és halálistenek minden hol. És sosem tudhattuk, hogy vajon mikor találnak ránk, vagy mikor támadják meg a számunkra fontos személyeket. Ezért titkoltuk el, hogy mi is halálistenek vagyunk. Mert már nem ugyan azt jelenti, mint akkor. – fejeztem be a mondani valómat. Lényegében mindent elmondtam még azt is, amit nem akartam. De legalább elértem azt, hogy csöndben maradjanak.
- De most már mások a halálistenek! – szólt közbe a fekete hajú törpe, aki Byakuya húga. Áh, túl szép volt, hogy igaz legyen. Ugyan miért is maradnának csöndbe és kímélnének meg engem? Minek azt?
- Oh, a Kamikra, fájna, ha csöndbe maradnátok? – csaptam egyet az asztalra.
- Hana – chan. – nézett rám Jess és Rosa.
- Jól, vagyok. – erőltettem mosolyt magamra. Közel sem voltam jól. Sőt pocsékul voltam. Előtörtek belőlem az emlékek.
- Mi történt, amitől elvesztetted a hited? – kérdezte a fehér hajú törpe kapitány, mire fájdalmasan elmosolyodtam. Na, ná, hogy pont a lényeget találta el.
- Hogy mi történt? – kérdeztem kissé hisztérikusan. – Csupán az, hogy a szüleimet a szemem láttára gyilkolta meg a titkos hadtest! – mondtam, ki és idegesen szorítottam ökölbe a kezem. A szemeim égtek attól, hogy visszatartom a könnyeimet, de nem érdekel. Megfogadtam, hogy nem sírok többet. – Nem sokkal az után, hogy Uraharaék eltűntek, a szüleimet is árulással vádolták. A vicces, hogy apám mindig is hűséges volt a 13 védelmi osztaghoz elvégre a főparancsnok a legjobb barátja volt. De még is elárulta őt. Az utolsó erejükkel is engem védelmeztek a szüleim. A szemem előtt vágták le őket, mintha csak valami állatok lennének. Az érzés, amikor felfogtam, hogy az ő vérük terít be… - itt kissé elakadtam, de aztán erőt vettem magamon és folytattam. - … Megtörtem. Végül a katonák megkönyörültek rajtam és életben hagytak, hogy a főparancsnok döntsön a sorsomról. Amikor először találkozta az öreggel, még úgy tekinttettem rá, mintha a nagyapám lett, volna, mert mindig kedvesen bánt velem, azonban amikor újra előtte álltam apám és anyám vérével borítva, nem éreztem mást, mint a gyűlöletet. Nem kívántam a bosszút, csak azt, hogy ő is tapasztalja meg milyen is ez a fájdalom. Hogy ő is szenvedjen, úgy ahogy én. Kissé ironikus, hogy ez kellet ahhoz, hogy újra talpra álljak. Hogy ott ahol úgy bántak velem, mint egy áruló kutyával, ne törjek meg még egyszer. Tűrjek, amíg el nem jön az idő. Innentől kezdtem el hangokat hallani. Először azt hittem megőrültem, de aztán rájöttem, hogy az a hang a lelkem mélyéről szól. Csak arra várt, hogy szólítsam. Csak arra, hogy elszabadulhasson. Amikor a főparancsnok és a kapitányok előtt álltam már tudtam, hogy elérkezett az idő. Nem halottam, semmit és senkit, csak azt a hangot, ami egyre hangosabb lett. És ekkor elengedtem. Nem emlékszem, hogy konkrétan mi történt. Amikor legközelebb magamhoz tértem már a porig égetet házunknál voltam. Volt egy rejtett pincénk az ilyen esetekre és apám mindig azt mondta, ha bármi baj történne. Azt mondta, hogy a pincében van egy széf, amit csak a családunk tagjai tudnak kinyitni. Ami pedig a széfben van, az segíteni fog az utamon. Amikor lementem a pincébe újra halottam a hangot. Hívogatott. Azt akarta, hogy nyissam ki a széfet. Amikor megtettem a széfben egy katana volt. Amikor kezembe vettem a kardot mindent megértettem. Azt a kardot apám csináltatta nekem a születésemkor. Ezután a kardommal együtt elindultam egy átjárót keresni. Tudtam, hogy ha átérek, az emberek világába sínen vagyok. Ott már nem tudnak megtalálni. Mivel a drágalátos főkapitány volt szíves árulónak nyilvánítani ezért igen nehéz dolgom volt, mivel mindenhol halálistenek mászkáltak. Végül nagy nehezen sikerült átjutnom. – fejeztem be a mesélést. – Érted már, hogy miért gyűlölöm a te fajtádat? – néztem a lányra, majd fogtam magam és kimentem Haruhoz. Szó nélkül foglaltam helyett mellette és az ölébe fektettem a fejem.
- Elmondtad nekik? – kérdezte miközben elkezdte simogatni a fejem.
- Igen. – mondtam halkan.
- Nem kell vissza tartanod. Előttem nem. – mondta halkan.
- Arigato! – suttogtam, és szabadjára engedtem a könnyeim. – Nem akarok vissza menni. – suttogtam, miközben könnyeim patakban folytak.
- Én sem. – válaszolt mire kicsit megdöbbentem. Hiszen mindig is vissza akart menni. – Már nem ugyan az a hely. Lehet, hogy megváltozott, de már sosem lesz olyan, mint régen. Minden és mindenki változik, de a múlt nem. Vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk kitörölni, sem elfeledni. És vannak olyan sebek, amikhez ezer év is kevés, hogy begyógyuljanak.
- Hiányoznak! – fakadtam ki. – Hiába vannak életben, nem láthatom őket. Nem ölelhetem át őket és nem mondhatom nekik azt, hogy szeretem őket. Ha megtenném, bajba sodornám őket! – sírtam keservesen.
- Tudom. – válaszolt Haru. Csöndben várta, meg amíg kisírom magam a vállán és valamennyire jobban nem leszek.
- Arigato. – mondtam, amikor lenyugodtam.
- Ugyan, hiszen ez a barátok dolga nem? – mosolygott rám.
- Mihez is kezdenék nélküled? – bújtam hozzá, mire átölelt.
- Reméljük, ez többé nem kell megtudnunk. – sóhajtott.
Eközben a bent lévők figyelemmel kisérték az eseményeket.
- Ők tényleg elválaszthatatlanok. – mondta Jess akinek a könnyei megállás nélkül folyt.
- Igen. A legjobb barátnők, szinte már testvérek. – válaszolt Rosa.
- Nem hittem volna, hogy ilyen erős a köztük lévő kötelék. – mondta a szőke.
- Elnézést kérdezhetnék valamit? – fordult Rosa a boltos felé.
- Igen, mit szeretne? – kérdezte a boltos.
- Mi történt Hana testvéreivel? – tette fel a kérdést, mire a boltos meglepődött. – Mert Hana az előbb azt mondta, hogy életben vannak, de nem láthatja őket. Amikor a testvéreiről kérdeztük azt mondta, hogy Amerikában élnek ezért ritkán látja őket. De mi az igazság?
- Ezt sajnos én sem tudom. Tegnap ellőttig még azt sem tudtam, hogy élnek. –húzta a szemébe a kalapot a boltos. – Akkor száz évvel ezelőtt azt hittem, hogy Haru meghalt, mivel a szemem láttára találta el egy támadás. Aztán tegnap előtt kiderült, hogy végig itt volt az orrom előtt, de nem vettem észre addig, amíg össze nem hozta a balsors Kurosaki úrral és barátaival. Ahogy mondani szokás vannak olyan sebek, amiket az idő sem tud begyógyítani. Ezek a sebek most felszakadtak, ezért magukra kell hagyni őket.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Mindketten tudtuk, hogy eljön egyszer ez a nap. Még ha próbáltuk elfelejteni vagy letagadni, akkor is mélyen legbelül ott motoszkált bennünk a kérdés, hogy vajon mennyi időnk van még? Vajon meddig élhetünk még békében?
Ennyi volt.
- Készen állsz? – kérdeztem barátnőmet. Lila szemei bánatosan csillogtak. Sóhajtottam. Nem szeretem ilyennek látni. Ilyenkor én is szomorú leszek. – Kitartás! Itt leszek veled! – szorítottam meg a kezét. Felnéztem Uraharára.
- Ígérd meg, hogy visszajössz! – mondta nekem halkan.
- Ígérem. Az én otthonom most már itt van, azokkal a személyekkel, akiket szeretek! – öleltem át, majd visszamentem barátnőm mellé és a díszkísérettel együtt (a többi halálistennel és egyéb állatfajtával) beléptünk az átjáróba. Az út nem tartott sokáig, szinte felkészülni se volt időnk és már ott álltunk a túloldalon a kapitányok és hadnagyok előtt.
Vége