Fejezet 6- A kosárcsapat új tagjai

2014.07.10 12:48

A kosárcsapat új tagjai

Haru

Egy újabb átlagos nap. Legalább is azt hittem, hogy az lesz. Jelenleg épp a szokásos törzshelyünkön vagyok Kiruval az-az a folyosó kihalt részén lévő ital automatánál. Kiru velem szemben háttal támaszkodik, az automatának miközben én a korláton ülök, és hol elgondolkozva nézek ki a fejemből, miközben néha szürcsölök egyet az üdítőből, hol az üdítős dobozt bámulom. Már vége van az óráknak, de a klubfoglalkozások csak négytől kezdődnek és nekem nem volt kedvem haza menni ezért letáboroztunk ide. Amikor meguntam a doboz bámulását halkan elkezdtem dúdolni egy dalt.

Ó, szirmát bontó virág kérlek, áruld el, miért

Az emberek miért harcolnak és bántják egymást?

Ó, csodás, szirmát bontó virágok miként látjátok a világot?

Az emberek miért nem képesek megbocsátani egymásnak?

Eső hullik kékbe öltöztetve a nyarat

Ahogy könnyeden megrázom, magam eggyé váltok előttem

Egyetlen szó nélkül

Idővel elhervadó barátaim mit gondoltok?

Szavak nélkül, levelekbe burkolózva, hogy adtátok át a szerelmet?

A nyári napot felhő takarja, csapongó szél támad

Öleljétek át egymást

Dalom lesz létezésetek bizonysága

Nektek, kik név nélkül éltetek

(Guilty Crown: Inori song-egoist)

Drága barátnőm csendben felhúzott szemöldökkel hallgatott végig nem szólt közbe. Csak akkor szólalt, meg amikor abba hagytam a dúdolgatást.

-         És még én vagyok a depressziós, amikor te énekelsz az elmúlásról! – mondta tetet sértődéssel.

-         Még mindig, jobb mintha a szerelem miatt lennék depressziós. – vontam meg a vállam.

-         Tényleg mi van Castielel? – kérdezte.

-         Mi lenne? Mielőtt eljöttem volna szakítottam vele. Annak a ribancnak sikerült megát visszakönyörögnie hozzá én meg már nem vettem a fáradságot, hogy fölöslegesen újra észhez térítsem, ha utána úgy is visszafogadja. Meg azt hallottam az óta érkezett egy új lány a suliba és vele jött össze. Állítólag elég rendesen ráncba szedte a libát. – válaszoltam unottan.

-         Ejha! És nem is hiányzik?

-         Nem. Annyit csalódtam benne, hogy már kiszerettem belőle. – válaszoltam vállat vonva. – válaszoltam. Ez után egy ideig csend állt be közénk, amit ő tört meg.

-         Kíváncsi vagyok milyen voltál odakint. – szólt meg hirtelen. – Elvégre te voltál a suli rosszfiújának a barátnője. Ráadásul a Sweet Amoris nem éppen hétköznapi, amerikai suli, nem hétköznapi emberekkel. És te is rengeteget változtál, amíg kint voltál.

-         Hidd, el nem akarod tudni, milyen voltam akkor. – mosolyogtam rá. Ezután mindenféléről beszélgettünk, amíg el nem indultunk a klubfoglalkozásokra. Eleinte kendoztam és karatéztam, mára már mindkettőt abba, hagytam, mert meguntam. Az igazgatató le is szidott érte. Azt mondta minden diáknak kell, hogy legyen legalább egy klubtevékenysége. Hát akkor bassza meg! Még is mi a francot csináljak, ha egyszer már meguntam mindkettőt. Most is csak azért maradtam, mert Kirut kísértem el. És igen. Visszajött az amerikai énem. Igazából volna egy klub, amihez csatlakoznék, de akkor megszegném a magamnak tett ígértem. Na, meg akkor egy légtérben lennék egy bizonyos személlyel. Amúgy nem lenne vele bajom, ha visszavenne az egójából. Attól, még hogy a csodák generációjának az irányítója volt még nem jelenti azt, hogy mindenkit le kell nézni. Utálom az ilyen embereket. Miközben elkezdődött az edzés én bementem a könyvtárba, ugyan is az irodalom tanár olyan házit adott fel, amihez szükségem van segítségre. És hol lehet bármiről információt megtalálni? Nem, nem az internetre gondoltam. Különben is ebbe a sznob suliba még a wifi is le van kódolva. Mindig ígérgetik, hogy ekkor meg akkor majd feloldják, de sose tartják be a szavukat, nekem pedig nincs mobil netem, mert drága. Na, mind1. Megkerestem a megfelelő szekrényt és a kellő polcot, majd elkezdtem keresni a kellő könyvet, amit nem sokára meg is találtam, csak akadt egy kis bökkenő. Pont a legmagasabb polcon volt és én a 170 centimmel nem értem fel, hiába is nyújtózkodtam. Végül találtam egy elég rozoga széket, amire felálltam és éppen, hogy csak elértem a könyvet. Azonban ekkor hirtelen eltűnt a lábam alól az amúgy ingatag szék én pedig egy hatalmas sikítással borultam volna el, ha nem landolok valakinek a karjába. Még fel sem eszméltem, amikor az a valaki odafönt úgy gondolta rá tesz még egy lapáttal a helyzetemre és a fejemről a hasamra esett az a könyv, amiért még nem is olyan rég nyújtózkodtam.

-         Au. – reagáltam le az eseményeket, miközben megsimogattam a fejem azon részét ahova a könyv esett.

-         Jól vagy? – kérdezte a megmentőm. Amikor felnéztem egy felemás szempárral néztem szemet, mire egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem.

 

Akashi

Edzés előtt úgy gondoltam beugrok kicsit a könyvtártba, kivenni egy könyvet. Amikor beléptem nem sokkal utána kicsapódott az ajtó és két fiú rohant be egymást kergetve és nagy hangzavart csapva. Nem nagyon törődtem velük, inkább a keresett polc felé vettem az irányt. Amikor megtaláltam meglepődve tapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül. Haru éppen egy elég rozogának tűnő székről nyújtózkodott, hogy elérje az egyik könyvet a legfelső polcon. Már éppen elérte, amikor megjelent a két kergetőző és nem figyelve senkire és senkire először fellöktek engem, majd kilökték Haru lába alól a széket. Ostobák! Gyorsan kellett cselekednem és a testem szinte magától mozdult. Még épp időben kaptam el a zuhanó lányt, aki egy hatalmasat sikított ijedtében, mielőtt a karjaimban landolt volna. Épp, hogy elkaptam, rögtön azután a polcról is leesett az a könyv, amiért az előbb olyan nagyon nyújtózkodott. Nagy csattanással landolt először a fején, utána a hasán.

-         Au! – reagálta le az eseményeket, majd óvatos mozdulattal elkezdte simogatni a könyv becsapódásának helyét.

-         Jól vagy? – kérdeztem tőle a szokásos stílusomban. Erre felnézett, aztán egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. De ez a pillanat valamiért furcsa volt. Olyan érzésem volt, hogy ha a könyvtáros nem töri, meg akkor egy ideig még bámulunk egymás szemébe. Nem tudom mi ütött belém, de nem bírtam elszakadni attól a tengerkék szempártól.

-         Maguk ketten! – mutatott az előbbi kergetőző párosra. – Irány az igazgatói! Nézzék meg mit csináltak! – mutatott körbe. A földön könyvek, papírok szanaszét és még néhány szék is fel volt döntve. – És még egy balesetet is okoztak majdnem! – mutatott Harura, mire a két srác először ledöbbent, majd elsápadt.

-         Ilyen nincs.

-         Basszus, többet nem hallgatok rád haver! Nézd meg most már esélyem sincs a suli egyik legmenőbb csajánál! Ez a te hibád! – esett a másiknak. Én közben leraktam Harut a földre, aki miután megköszönte, oda lépett a civakodó pároshoz és egy mozdulattal szétválasztotta őket, majd, megfogta mindkettő fülét és az arcával egy vonalba húzta mindkét fiú fejét.

-         Na, ti rendbontó páros most szépen jöttök velem az igazgatóhoz és elmondjátok neki milyen példásan viselkedtetek! – sziszegte, majd megindult, maga után húzva a két fiút a fülénél fogva. Mind én mind a könyvtáros csodálkozva néztünk a lány után, bár én ezt nem mutattam a külvilág felé. Amikor eltűnt az ajtó mögött észhez tértem és megláttam, hogy a könyv, ami fejbe találta ott hever most az egyik közeli asztalon. Megfogtam a könyvet. Majd edzés után oda adom neki. Amíg nem kezdődött az edzés, a könyvet tanulmányoztam. Tövisek Hercege. Még nem hallottam róla. Ahogy bele néztem láttam, hogy az egész könyv angol és nincs lefordítva. De nekem ez nem okoz gondot, elvégre tudok angolul. Ahogy elkezdtem a könyvet olvasni megállapítottam, hogy az iskola legnépszerűbb lányának van ízlése. Bár nem nagyon szoktam olvasni fantasy-t ez a könyv még is tetszik. Egyszerűen nem bírom letenni. Aztán végül edzés előtt nagy nehezen sikerült letennem. Edzés után megkerestem a karate klubbot. Haru nem volt ott, csak Kiru. Épp az egyik fiút intézte el, nagy harci kiáltással. Amikor sikerült kihívatnom oda adtam neki a könyvet, utána ott hagytam és elindultam haza.

Másnap a suliban Haru megkeresett.

-         Köszönöm, hogy tegnap elkaptál és, hogy még utánam küldted a könyvet is. – hajolt meg előttem. Láttam rajta, hogy feszélyezve érzi magát, csak azt nem tudtam, hogy miért. – Jövök neked eggyel. – mondta, miután kiegyenesedett.

-         Bárki megtette volna. – mondtam a szokásos faarccal. – Ha meg akarod hálálni, lépj be a kosárklubba, az igazgatótól hallottam, hogy jelenleg egy klubnak sem vagy a tagja. – mondtam, neki, mire félre nézett és idegesen az alsó ajkába harapott. Nem értettem, mi a baja. Látszik rajta, hogy sportolt és lemerném fogadni, hogy jó kosaras lenne belőle.

-         Kérj valami mást. Ezt nem tudom teljesíteni. – mondta, miután végre rám nézett. Én furcsállva néztem rá.

-         Miért? – kérdeztem röviden.

-         Személyes okok. – válaszolt röviden.

-         Akkor mi lenne, ha játszanátok egy csatát egymás ellen és ha Akashi nyer, akkor Haru csatlakozik a kosárklubhoz, de ha Haru nyer, akkor az egész incidens el van felejtve. – szólalt meg Kiru, mire Haru villámló tekintettel kezdte el méregetni.

-         Rendben. – egyeztem bele. Ezzel lényegében el is dőlt. Most már nem mondhat nemet.

-         Rendben, de ha én vesztek, akkor Kiru ott hagyja, a karate klubbot és ő is belép! – mondta gonosz mosollyal.

-         Mi?! Akkor hol gyepálom el a fiúkat sárba tiporva a büszkeségüket?! – kérdezte kétségbe esve. Ezzel a hozzá állással segíthetne az edzőnek.

-         Bocs, drága, de ne csak én szívjak! – mondta fölényes vigyorral a kékszemű. Miután a másik elfogadta kezet nyújtottunk egymás felé és kezet ráztunk.

-         Oké, akkor most irány a pálya! – adta ki az utasítást a zöld szemű mire meglepődve néztem rá. – Oh, bocsi, te azt hitted, hogy shogizni fogtok? Neeem. Abba bele se ment volna Haru. – nézett rám fölényes vigyorral. – Kosárlabdában fogtok megmérkőzni. Mindketten a saját terepeteken fogtok küzdeni egymás ellen. Akkor találkozzunk 10 perc múlva a közelben lévő kosár pályán! – integetett a zöld szemű majd elmentek. Én elmentem az öltözőbe és átöltöztem, utána szép lassan kisétáltam a kosár pályához. Nem kellett sokat várnom még le se telt a 10 perc, de már mindkét lány megjelent. Haru-n egy fekete passzos rövidnadrág volt és egy fehér rövid ujjú. A haját magas lófarokba kötötte fel a feje tetejére. Az egyik csuklóján egy fekete csukló szorító volt. Felálltunk egymással szembe Kiru pedig mellénk lépet. – Na, én nem vagyok, egy kosár zseni ezért rám ne nagyon számítsatok, mint bíró, de a játék mennyen az első kosárig, mert én még ma haza is akarok jutni. – mondta, aztán földobta a labdát és lement a pályáról. Mivel magasabb voltam nála így könnyebben megszereztem a labdát, pedig egyszerre ugrottunk fel. Még a császár szemét sem kell, használnom, hogy megjósoljam az eredményt. Lehet, akármekkora kosaras engem nem tud legyőzni. Amint földet értem, már rohantam is a palánkhoz, de amikor dobtam volna rá, csak egy szürke villanást láttam, és már nem volt a kezem között a labda. Gyors hátra arc után bevágtam a lány elé és a szemébe néztem. Megdöbbentem, amikor összekapcsolódott a tekintetünk. Utoljára Aonime-nél láttam ilyen szempárt. Ezek szerint egy streetball-óssal van dolgom. Hirtelen kivágódott baloldalra, de én kicsaptam a kezéből a labdát és rohantam a palánk felé. De mint legutóbb most se sikerült rádobnom.  Még egy óra múlva se jutottunk semmire. Mindketten kezdtünk fáradni és éreztük, hogy ezek az utolsó percek. A labda nála van, amikor hirtelen gyorsasággal megindul a palánk felé, és ha nem lenne a császár szeme nem is tudnám követni. Hirtelen megállt és kimozdult jobbra és dobáshoz készült, de én elé álltam. Ám, ekkor hietlen gyorsasággal megfordult és fölugrott, aztán eldobta a labdát, aminek nem sok kellett, hogy bemenjen, de végül kipattant ő, pedig szitkozódva ért földet. Én megragadtam a labdát és a palánk felé vettem az irányt. Ott kicseleztem és rádobtam. Hiába ugrott fel érte nem bírta elkapni, még súrolni se súrolta, így a labda gond nélkül landolt a hálóban és ezzel megnyertem a csatát. Amikor ellenfelem felé fordultam, láttam, hogy a földön ül, és a bokáját masszírozza, ami fel van dagadva. Ezek szerint ezért nem tudta elérni a labdát.

-         Gratulálok győztél! Csatlakozunk a kosárlabda klubhoz. – nézett rám egy pillanatra, majd megpróbált felállni, kevés sikerrel. Amikor meguntam, felé nyújtottam a kezem, amit meglepődve fogadott el és felhúztam a földre. Mire felhúztam már Kiru is ide ért és ketten támogattuk be az orvosira.

-         Szép meccs volt! Dajan büszke lenne rád! – szólalt meg hirtelen a zöldszemű.

-         Előtte még jól lecseszne, amiért kicsináltam a bokám. – válaszolt fintorogva a hosszú hajú.

-         Én mondtam, neked, hogy pihentesd a bokád, de te hajthatatlan voltál magadra vess! – pirított rá a rövid hajú, mire amaz csak megforgatta a szemét. – Na, nekem most mennem, kell, innentől már boldogultok nélkülem is szióka! – hadarta el egy szuszra majd lelépett.

-         Miért álltál ki ellenem, ha fájt a lábad? – néztem a szemében miközben jeges borítást raktam a bokájára.

-         Mert ez elkerülhetetlen volt előbb vagy utóbb úgy is bekövetkezett volna és már mindegy, hogy mikor szegem meg a magamnak tett ígértem. – válaszolt halkan.

-         Milyen ígéret? – kérdeztem vissza.

-         Az, hogy soha többet nem nyúlok kosárlabdához. – mondta.

-         Ha szereted a kosárlabdát miért hagytad abba?

-         Amikor kint Amerikában éltem imádtam kosarazni. Amikor szakítottam a barátommal akkor tanított meg az egyik ismerősöm kosarazni. Aztán bekerültem a suli kosár csapatába a barátaimmal együtt és elkezdtünk meccsekre járni. Mindegy volt nekünk, hogy az utcán vagy a stadionban több ezer néző előtt kellet kiállni az ellenfél ellen. De az utolsó mérkőzésünkön minden megváltozott. Egy férfi csapat ellen kellet kiállni, amelyiknek a kapitánya egy befolyásos ügyvéd fia volt. Miután kikaptak tőlünk, a srác nem fogadta el és bosszút állt rajtunk. Az apja elintézte, hogy sehol se engedjenek minket játszani Amerikában és a drága kicsi fia pedig elterjesztette, hogy az összes nyertes meccsünk meg volt bundázva ezért már az utcán se álltak ki ellenünk. A kosaras karrierünknek vége szakadt. Mind szétváltunk én pedig haza jöttem magam mögött hagyva a múltat. Legalább is azt, hittem. De a múlt mindig kísért és ezzel a meccsel elértem azt, hogy újra kezdjem. – mondta szomorúan mosolyogva.

-         Te lennél a híres Királynő? –kérdeztem tőle. Erre szomorúan felkacagott majd válaszolt.

-         Személyesen, bár a királynő kissé erős név. Igaz, hogy a pályán a természetem kicsi hajazz erre, de azért nem mondanám, hogy méltó vagyok erre a címre.

-         Méltó ellenfelem voltál, és nem sokon múlott, hogy legyőzz. Rászolgáltál a névre. – mondtam neki, rá se nézve. Nem jellemző rám, hogy ilyeneket mondok. De ha ennek a lánynak a közelében vagyok, akkor egy furcsa érzés kerít hatalmába. Nem tudom mi ez az érzés talán kíváncsiság vagy valami ennél is erősebb érzés. Talán szerettet? Nem tudom. Hiába vagyok okos, de érzelmek terén nem vagyok otthon.

-         Köszi Akashi! – hallottam meg Haru hangját. Nem néztem rá csak biccentettem. – Tudod, egész rendes vagy, ha nem nézed le az embereket a nagy egóddal.

Vége