Fejezet 5. - Haru története part 2.
- Állj csak meg te kis taknyos és úgy elintézlek, hogy soha nem felejted el! – kiabálta Hiyori. Ő volt a 12. osztag hadnagya. Imádtam piszkálni, mert mindenen könnyen felhúzta magát. Hogy mivel is tudnám jellemezni? Szőke, alacsony, hangos és idegesítő, de pont ezért szeretem… piszkálni. A legjobb az amikor Hirako kapitánnyal neki fognak veszekedni. Az olyan pillanatokért érdemes élni. Én személy szerint mindig jót mulatok rajtuk. Lényegében én csak azért piszkálom folyton a szőke törpét, mert magányos vagyok. Jó sok halálisten törődik velem, de én akkor is csak egy gyerek vagyok, és egyedül érzem magam. Mivel Hiyori áll hozzám a legközelebb korban (és magasságban) így a legtöbbször őt szoktam piszkálni. Aztán ott van még Byakuya is. Na, őt aztán öröm piszkálni.
- Bocsi, de nincs kedvem!- szóltam neki hátra. Még időben lefékeztem, mielőtt bele rohantam volna a főkapitányba. – Jó napot főkapitány úr! – hajoltam meg.
- Most meg vagy te kis taknyos! – fordult be a sarkon Hiyori. Ijedten sikítottam egyet, majd a főkapitány háta mögé bújtam. Csak ekkor vettem észre, hogy egy férfi és egy velem kb. egykori lány van vele. – Gyere elő te kis vakarcs! – állt meg a főkapitány előtt. Én csak kidugtam a fejem és nyelvet öltöttem rá, mire elöntötte a pulykaméreg. Mielőtt azonban bármit is csinálhatott volna megszólalt a főkapitány.
- Hiyori hadnagy! Nincs jobb dolga, mint, hogy itt rohangáljon? – kérdezte szigorúan. A szőke, nagy morogva lelépett így már csak én maradtam. A főkapitány a fejemre tette nagy kezét mire nagy szemekkel néztem rá. Mivel kék szemem volt így még jobban ment az ártatlan kiskutyapillantás. – Mit csináltál már megint? – kérdezte.
- Kivételesen semmi nagydolgot, csak megjegyeztem neki, hogy magasabb vagyok nála, amikor letörpézett. – vontam meg a vállam. – Becs szó! Ma még Byakuyanál sem jártam, pedig Yoruichi – sama hívott.
- Rendben. Ez az úr itt Ichirin no Akito és a lánya Hana. Létszives vezesd körbe őt. – mondta majd a lány felé lökött.
- Örvendek Kuro Haru vagyok! – hajoltam meg, majd megragadtam a megszeppent lány karját. – Gyere, körbe vezetlek! – húztam magam után.
- Te is halálisten vagy? – kérdezte halkan.
- Nem teljesen. Még nem vagyok az, de annak képeznek ki. – válaszoltam mosolyogva.
- És nem félsz tőlük? Mármint a halálistenektől! – kérdezte.
- Hát vannak ijesztő alakok, mint például Kurotsuchi Mayuri. De a legtöbben inkább furcsák, mint sem ijesztőek. De majd meglátod! Nos, akkor az első osztagot már ismered így indulhatunk a második osztaghoz! Bár az gyalog kicsit messze van.
- Tudok villámlépést használni! – mondta halkan.
- Király akkor nincs semmi gond! Csak tartsd a tempót és kövess! – mondtam, majd eltűntem. Nem sokára már mellettem haladt csendben. Amikor megérkeztük a második osztaghoz először Soi Fong fogadott minket.
- Mit csinálsz te itt? És minek hoztál ide még valakit? Ez nem játszótér! – kezdte, a szokásos monológját, de félbe szakítottam.
- Ugyan már Soi Fong! Nem unod még? – kérdeztem tőle.
- Erre én is kíváncsi vagyok! – szólalt meg egy újabb hang.
- Áh, Yoruichi – sama! – néztem fel a nőre, aki oda jött hozzám és összeborzolta a hajam.
- Mi van kölyök? Sikerült találnod egy barátot? – kérdezte a szokásos mosolyával.
- Mondhatjuk úgy is! Yoruichi – sama bemutatom neked Ichirin no Hanat. Hana ő itt Sihoin Yoruichi.
- Örvendek a találkozásnak! – hajolt meg Hana.
- Szint úgy! – mosolygott a nő. Ezután tovább álltunk és bemutattam neki az összes osztagot. A következő izgalmas dolog a 12. osztagnál történt ahol megint összekaptam Hiyorival. De mielőtt egymásnak ugorhattunk volna Urahara szétszedett minket.
Nos így ismerkedtem meg Hanaval akivel ezek után együtt bosszantottuk Hiyorit és Byakuyát. Együtt voltunk mindig így már nem voltam magányos.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/* 20 évvel később */*/*/*/*/*/*/*/*
(Itt ajánlom, hogy akiknek nem tiszta, hogy mi folyik, itt az nézze meg a Bleach 206- 212-ig tartó múltba vissza tekintő részeket. Ez a fejezet rész az alapján íródott)
- Eltűnnek a halálistenek? – kérdeztem oldalra döntött fejjel miközben Urahara hátát néztem. Éppen valamit bütykölt, így háttal volt nekem.
- Igen és csak a ruháik maradnak utánuk. – válaszolt. – Kész! - kiáltott fel és felém fordult a kezében egy… karpereccel?
- Csini darab! – néztem a karperecre. Éppen az egyik asztalon ültem lógatva lábam így majdnem szem magasságban voltam vele. Szeretettem a 12. osztagnál tanyázni. Nem csak Hiyori bosszantása miatt, hanem a kapitány Urahara miatt is. Olyan volt nekem mintha az apám lenne. Mindig kedvesen bánt velem sosem volt felém egy rossz szava sem.
- Ez a tiéd. – mondta majd rárakta a csuklómra a karperecet, ami olyan volt, mintha ezüstből lenne. – Kérlek, ezt mindig viseld, ha elhagyod a tisztalelkek városát. Nagyon bosszantó ez az eset és nem szeretném, hogy bajod essen. Tudom, hogy hiába kérnélek meg rá, hogy maradj a városon belül, úgy is kimennél. – mondta, miközben komolyan nézett rám.
- Rendben. – bólintottam. – Kisuke! – kezdtem halkan. Volt valami, amiről csak vele mertem beszélni. Általában mindig kapitánynak szólítom, ezért most bizonyára meglepődhetett, hogy a keresztnevén szólítom.
- Igen? – kérdezte kedvesen. Nagyot nyeltem.
- Rossz érzésem van mostanában. Nem tudom megmagyarázni, de olyan mintha valami rossz lenne készülőben. – néztem rá.
- Valami rossz? – kérdezett vissza meglepetten, mire bólintottam.
- Igen. És ezek a dolgok, hogy eltűnnek az emberek, csak a kezdet. Valami nagy és rossz van készülőben. Tudod, miért kerülöm az ötödik osztagot? – kérdeztem, miközben felnéztem rá. – Rossz érzés kerít hatalmába, amikor ott vagyok. Nem a kapitánnyal van a bajom, hanem… - kezdtem, de félbe hagytam és bele haraptam az ajkamba.
- Haru - chan. Ha valamit elkezdesz, akkor ne hagyd félbe, hanem folytasd! – tette a vállamra a kezét biztatóan Urahara.
- … hanem a hadnaggyal. Tudom, hogy hülyeségnek tűnik, de biztos vagyok benne, hogy Aizen hadnagy nem az, akinek mutatja magát. - néztem fel rá.
- Hiszek neked Haru – chan. – nézett rám, mire halványan rámosolyogtam. Bár ez némileg megnyugtatott azért még mindig ott motoszkált bennem a rossz érzés. Valami történni fog és az a valami megváltoztat mindent.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Szinte minden apró rezdülésre felkaptam a fejem. Épp a peremvidék egyik erdős részében voltam, ami azon a terülten volt, ahonnan eltűntek az emberek. Hogy mit is kerestem itt? Konkrétan magam sem tudtam, de valami megmagyarázhatatlan érzés arra kényszerített, hogy jöjjek ide. Hirtelen csatazajokat halottam. Óvatosan a fák takarásában mentem közelebb a zaj forrása felé. Amit akkor láttam örökre az emlékezetemben marad. Nyolc halálisten feküdt a földön. Közöttük kettő hadnagy volt a többi kapitány. Love a hetedik osztag kapitánya, Kensei a kilencedik osztag kapitánya, Mashiro a kilencedik osztag hadnagya, Hirako az ötödik osztag kapitánya, Hiyori a tizenkettedik osztag hadnagya, Rose a harmadik osztag kapitánya, Lisa a nyolcadik osztag hadnagya és Hachi a kidou osztag hadnagya. Ők nyolcan most a földön hevertek mozdulatlanul és egy fehér maszkkal az arcukon. Féltem. Nem tudtam mit tegyek. Már éppen fordultam volna vissza segítségért, amikor lépteket halottam. A sötétségből három alak bontakozott ki. Aizen, Tousen és Gin. Aizen az ötödik osztag hadnagya, Tousen a kilencedik osztag tagja volt Gint pedig csak látásról ismerem. Egyszer beszéltünk pár szót, de utána mindig elkerültem. Olyan érzésem volt, mintha egy kígyó lenne. Hirtelen Hirako kapitány megmozdult és elkezdtek beszélgetni Aizennel. Nem mindent halottam, de gyorsan felfogtam, hogy ez az egész Aizen műve. A következő váratlan esemény akkor történt, amikor megjelent Urahara Tessai-al az oldalán. Egy óvatlan pillanatban ráléptem egy faágra, ami nagyot reccsent a lábam alatt és ezt sajnos meghallották a beszélgetők is. Gyorsan ugrottam ki a fa mögül, ami épp kettévágódott hála a nekem szánt csapásnak.
- Nocsak, nocsak, ki van itt. Erre aztán tényleg nem számítottam. Mit keresel itt Haru - chan? – kérdezte kedvesen Aizen.
- Neked Miharu vagyok! – mondtam határozottan. Látszólag jót mulatott rajtam.
- Szóval Miharu – chan mit keresel itt? – kérdezte újra.
- Ahhoz neked semmi közöd te aljas féreg! – vágtam rá.
- Hogy én aljas féreg? De hát mi bajod velem Miharu – chan?
- Azon kívül, hogy megszülettél semmi. – adtam meg a választ. Gin erre megeresztett egy sunyi mosolyt és kissé kinyitotta a szemeit. Igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire félek.
- Bátor kislány vagy te! – mondta. A következő pillanatban már éppen, hogy kibírtam kerülni a nekem szánt támadást. – Nem, rossz, nem rossz. De nem elég jó! – mondta valaki a hátam mögött. Még idejében sikerült elugranom és csak a karom sebesült meg. A francba! Innen nem jövök el élve az tuti biztos. Még egy jó ideig kerülgettem a támadásokat, de sajna még nem voltam olyan jól kiképezve így hamar kifáradtam és pont ez volt a végzetem. Egy óvatlan pillanatban, amikor a figyelmem lankadt egy támadás telibe talált. Az utolsó, amire emlékszek, az volt, hogy Urahara a nevet kiáltja.
*/*/*/*/*/*/*/*
Amikor legközelebb kinyitottam a szeme egy fehér szobában voltam egy ágyban és mellettem egy gép csipogott. Megpróbálom felemelni a bal karom, de akkor látom meg, hogy valami cső áll ki belőle. Jobban megerőltetetem magam és felismerem, hogy egy infúzió van bekötve a bal karomba. Hirtelen kinyílik az ajtó és egy nővér lép be, de amint meglátja, hogy ébren vagyok rögtön ki is szaladt egy „Doktor úr felébredt!” Kiáltás kíséretében és egy doktorral jött vissza. A doktor elkezd megvizsgálni meg kérdezgetni, de mindezt egyszerre így nehezen fogom fel, hogy mi van.
- Hol vagyok? – teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut.
- Korházban. Majdnem fél évig kómában volt a baleset miatt.
- Milyen baleset?
- Nem is emlékszik? – kérdezi, mire megrázom a fejem.
- Fél évvel ezelőtt egy autó balesete volt. A kocsi megcsúszott az úton és átcsúszott a másik oldalba ahol egy kamion belé ment. A kocsi teljesen összetört és bár mindhármukat ki tudták menteni a tűzoltók, csak maga élte túl. Sajnálom, de az anyja és az apja nem élte túl. – mondta. Hogy mit éreztem akkor? Semmit. Hiába gondoltam arra, hogy elvileg az a két személy a szüleim voltak nem éreztem irántuk semmit. Még csak nem is ismertem őket. A doktor miután végzett a vizsgálatokkal megállapította, hogy rendben vagyok magamra hagyott. Hirtelen minden. A baleset, az, hogy átkerültem a lelkek világába és az, hogy ott családra és egy igaz barátnőre leltem. Már is hiányoztak. Tudtam, hogy nem láthatom őket csak akkor, ha meghalok, de az még nagyon soká lesz. Hirtelen egy könnycsepp gördült le az arcomon. Az orvos szerint ebben a fél évben, amíg kómában voltam élet és halál közt lebegetem. Talán ez a magyarázat rá, hogyan kerültem át a halálistenek közé. Ezek után még egy hónapig voltam a korházban. Már az első héten nem volt semmi bajom. de a rehabilitáció miatt bent kellett maradnom. Igen rehabilitáció. Bár egészséges voltam, de meg kellett tanulnom újra járni ugyan is a lábaim el szoktak a súlyomtól. Közben kiderült, hogy újra örökbe fogadtak. Amikor megtudták az új szüleim, hogy felébredtem azonnal bejöttek hozzám. Nagyon szimpatikus házaspár volt és hamar megkedveltem őket. Volt egy fiuk akit Ranmarunak hívtak. Ő is nagyon kedves volt. Bár boldog voltam velük, azért még is hiányoztak a többiek. Aztán egy nap különleges dolog történt. Éppen tél volt, ha jól emlékszem. Az utcán sétáltam Ranmaruval az oldalamon. Kiderült, hogy nem átlagos szülőkhöz kerültem. Bár ők nem voltak halálistenek még is látták a szellemeket így velük tudtam beszélni arról, hogy mi történt velem odaát.
- Hé, húgi! – bökte meg a vállam Ranmaru.
- Hm? – néztem kíváncsian rá.
- Te azt most komolyan jól látom, hogy ott egy sötétkék hajú lány minket néz? – mutatott az egyik fal felé. Kíváncsian néztem abba az irányba ahova bátyám mutatott és megláttam őt. Szinte semmit sem változott, csak annyit, hogy hosszabb lett a haja.
- Hana. – suttogtam kerek szemekkel régen látott barátnőm nevét. Nem törődtem a döbbent bátyámmal, hanem egyenes barátnőm elé léptem.
- Régen találkoztunk Haru! – mosolygott rám.
- Igen régen volt már! – mosolyogtam vissza rá majd megöleltük egymást. Éreztem, hogy a szívemben lévő bánat enyhül. Visszakaptam a barátnőmet!
Vége