Fejezet 4 – Két különböző személy egy rejtély
Egy hosszú fehér hajú férfi ült a verandán, miközben a csillagokat nézte. Egy rég elfeledett emlék járt az eszében, egy olyan lányról, akit mindenki elfelejtett már. Ukitake mindig is jó ember volt és szívén viselte az osztaga tagjait és a barátait. Régen még nagyon sok évvel ezelőtt elvesztett két fontos embert az osztagából. Akkor határozta el, hogy megvédi az embereit. Ezért akarta megmenteni annak idején Rukiát is a kivégzéstől. Hogy ki is volt ez a két fontos ember? Az egyiket Shiba Kaiennek hívták és ő volt a hadnagya. Nagyon kedves ember volt, mindenki szerette az osztagban. A második ember egy fiatal lány volt, akit nem sokat volt az osztagában még is jelentős szerepet töltött be. A lányt Kuro Miharunak hívták. Fiatal kora ellenére nagyon bölcs volt és képes volt más szemmel látni a dolgokat, mint a többi halálisten. Egy napon remek kapitány válhatott volna belőle, kár volt érte. A mai napig nem tudja, hogy mi történt, hogy miért nyilvánították árulónak a lányt. Aznap elfordította a fejét. Nem bírt a lányra nézni. Érezte a pillantását, tudta, hogy nem ezt várta tőle. A mai napig bánja, hogy nem állt ki a lányért. Tudja, hogy a múlton már nem lehet változtatni. A mai napig fel tudja idézni azt a fájdalmas sikolyt, ami akkor hangzott fel, amikor a démon lecsapott a végzet bárdjával egyszerre. Amikor elült a füst, nem volt, se lány, se démon, csak a bárd, ami hangos csattanással ért földet.
Pár száz évvel az eset utána a lelkek világa ismét felfordult hála Kurosaki Ichigonak. Ha az a kölyök nem lett volna, ki tudja, meddig tudta volna őket becsapni Aizen. Aztán mielőtt elkezdődtek volna a harcok, feltűnt a rejtélyes fekete boszorkány. Senki sem tudta mi a szándéka, de mindenki félt tőle. Amikor megjelent figyelmeztetni a főparancsnokot meglepődött, hogy milyen fiatal nő is a boszorkány. Nem nézett ki 25-nél többnek, még is komoly tekintélye volt a démonok között.
- Úgy unatkozom! – mondta Grimmjow miközben ásított egyet. Egy hatalmas teremben volt ő és Ulquiorra. Az utóbbi csendben állt szokásához híven egy érzelem sem tükröződött az arcán.
- Akkor menj és harcolj Raijinnal vagy Akashival. – mondta oda se nézve a boszorkány éppen egy könyvet olvasott.
- Az már unalmas. Harcolni akarok! Hadd menjek a halálistenek világába, vagy az élők világába Kurosaki Ichigohoz! – követelőzött a kék hajú.
- Tudod, mit? – kérdezte, miközben összecsukta a könyvet. – Huecomondóban túl sok a rendetlenkedő lidérc és kell egy felügyelő. Menjetek oda Ulquiorraval és tegyetek rendet. – mondta és felemelte a karját. A kezénél egy nagy csillag pentagram jelent meg, majd egy átjáró jelent meg. A kék hajú kissé morogva, de teljesítette a parancsot. Jól tudta, hogy nem éri meg a lánnyal packázni, mert még Aizennél is veszélyesebb. A fehér bőrű espada, csak csöndben követte társát. Bár nem tisztelte annyira a lányt, mint Aizent, de azért, még neki is volt annyi esze, hogy nem packázott vele. – Végre egy kis csend. – sóhajtott majd tovább tanulmányozta a könyvet. A könyv a mágikus lényekről szólt, mint például, tündérek, démonok, vámpírok és néhány olyan faj, ami mára már kihalt. A boszorkányok félig démonok, félig emberek. A lidércek, pedig olyanok, mint a démonok, csak gyengébbek. Na, meg a lidércek az emberi lelkekből születnek. Amíg lesznek, emberek a földön addig lesznek lidércek is. A démonokkal teljesen más a helyzet. Ők még az első démontól, Lucifertől és annak követőitől származnak, vagyis a bukott angyalokból. Azokat hívjuk nemesi démonoknak, akiknek a felmenőik közt legalább egy bukott angyal található. Vannak olyan démonok, akik annyira elkorcsultak, hogy nem többek, mint ösztönlények. Aztán ott vannak, az olyanok is, akiknek van eszük, de nincs közük az első démonokhoz. Ezeket a démonokat és azokat, amelyeknek az elsők vére folyik az ereikben, különböző kategóriákba sorolják. Azokat a démonokat, akik erősebbek az átlagnál tábornoki rangba sorolják. Azokat, pedig akiknek vérükben az elsők vére folyik, opastoknak hívják. Ők nagyon erős démonok, majdnem olyan erősek, mint az elsők. Régebben, amikor még a démonok királya uralkodott akkor általában az opastok úgymond az ő személyes katonáiként szolgáltak. Mára már csak egy igazán erős opast maradt. És ez a bizonyos démon az ő igazi jobb keze. Az opastok makacs démonok, nem könnyű őket irányítani nem, hogy még az uralma alá vonni. Neki is csak nehezen sikerült. Nem tudja pontosan, hogyan is sikerült elérnie, hogy neki szolgáljon. Sok dolog van, amit még nem tud még magáról sem. De még mindig emlékszik a napra, amikor először találkozott a démonnal.
Egy démon harcol egy seregnyi korcs démon ellen. Egymás után kaszabolja le őket, mintha csak papírból lennének. Testét és ruháját beborította a vér, de nem zavarta, továbbra is kaszabolta a korcsokat. Amikor végzet körülötte, csak vér és holttestek hevertek. Hirtelen egy kuncogásra kapta fel a fejét. Oldalra pillantott a hang felé és az egyik sziklán egy fiatal nőtt látott ülni. Szinte még gyerek volt. Már emelte a kardját, de ekkor a nő megszólalt.
- Nem harcolni jöttem. – mondta, mire a démon csak lazított a tartásán a kardját nem eresztette le.
- Ha a királynak dolgozol fölöslegesen jöttél. Nem megyek vissza és nem hagyom magam megölni se. – válaszolt semleges hangon. A nő csak kuncogott.
- Nem a királynak dolgozok. Nem tartozol felelősséggel azért, hogy mit csinálsz. – mondta, miközben mosolyra húzta piros ajkait.
- Mit akarsz? – kérdezte a férfi.
- Ha eljön, az idő megtudod! – válaszolt és felállt. Azonban mielőtt távozott volna a démon utána szólt.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Valaki, aki élve jött vissza miután meglátogatta a királyt! És az, aki hamarosan letaszítja a trónról. – válaszolt, majd egy fekete tornádó kíséretében eltűnt. Nem sokkal ezután eltűnt a démonok királya és hamarosan a helyét a lány vette át. Szinte a kis úját sem kellet mozdítania, rögtön elfogadták. Amikor legközelebb találkoztak már a démon tisztában volt azzal, hogy ki is ő.
- Rég találkoztunk Luka. – mosolygott bájosan a terembe belépő démonra.
- Rika. – ejtette ki a nő nevét hidegen a démon.
- Ó, már tudod a nevem? – kérdezte mosolyogva. Volt valami félelmetes a mosoly mögött. – Nos, minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte, pedig nagyon jól tudta, hogy miért jött a démon.
- Mi történt a királlyal? – kérdezte a démon.
- Nem mindegy az neked? Úgy is elárultad! – mondta a lány, mire a démon kardját előhúzta és a nő torkához szegezte. – Azt hiszed, ezzel elérsz valamit? – kérdezte semleges hangon. Hirtelen a démon összeesett. Kerek szemekkel nézett a lányra. Eddig csak egy valakinek sikerült ez, de az illető már eltűnt. És most ez a fiatal nő jön, és meg se kell mozdítania a kis úját, hogy térdre kényszerítse.
- Ki vagy te? – kérdezte akadozva.
- Az, aki megtanít viselkedni. – válaszolt a lány.
Vége