Fejezet 4. - Haru története part 1.
Haru története part 1.
Átlagos gyerekként születtem az emberek világában, legalább is nagyon sokáig ezt hittem. Amióta az eszemet tudom, látom a szellemeket, így már természetes, hogy ott vannak. Amikor anyukámat megkérdeztem, arról, hogy kik ők azt válaszolta, hogy csak képzelődök, de tudtam, hogy nem így van. Hiába erőletettem a vége az lett, hogy kikaptam apámtól. Ez után úgy döntöttem, hogy megtartom magamnak ezt a titkot talán pont ez volt a baj. Nem volt kivel megbeszélnem ezeket a dolgokat pont, amikor szükség lett volna rá. Pont, mint amikor először találkoztam vele. Nem tudtam mi az, de éreztem, hogy veszélyes lehet. Nagyon féltem. Nem tudtam, hogy mi legyen. Aztán amikor azt a kislányt felfalta a szemem láttára rájöttem, hogy ha nagyon gyorsan nem tűnök el onnan, akkor én is úgy járok. Így az életösztön felülkerekedet a félelmen és elbújtam egy olyan helyre ahol nem találhat meg, de én láthatom, ha jön. Mivel nem voltak barátaim és nem jöttem ki túl jól a szüleimmel ezért mindig egyedül voltam. Pont ezért úgy ismertem a környék minden egyes négyzetméterét, mint a tenyerem. Volt egy hely, amit rajtam kívül csak a bátyám ismert. Az a hely volt a mi titkos búvóhelyünk ahova el tudtunk menekülni a világ elöl. Most is oda bújtam. Pont, amikor azt hittem, hogy megtalál a lidérc felbukkant egy fekete kimonós alak és elintézte a szörnyet. Persze ő nem vett észre, mert takarásban voltam, de volt egy olyan érzésem, hogy tudja, hogy ott vagyok. Mivel nagyon féltem a világ összes kincséért sem bújtam volna elő. Egész éjjel ott voltam, csak akkor jöttem elő, amikor kezdett sötétedni. Semmit sem mondtam el a szüleimnek. Még a bátyámnak sem, pedig neki mindent elmondtam volna. Aztán jöttek a sötét idők. Anya meghalt, apa összeomlott és megőrült. Ránk gyújtotta a házat, majd meg akart minket ölni. Ez csak félig sikerült neki. Mielőtt leszúrt volna, a bátyám félre lökött így őt találta el a kés. Kimenekültem az utcára, de megbotlottam és elestem. Mire felnéztem már ott volt. Nem sok hiányzott neki, hogy leszúrjon, de ekkor kiérkeztek a rendőrök és megállították. Én persze árvaházba kerültem ahol egy család szimpatikusnak talált és örökbe akart fogadni, de ez nem volt egyszerű dolog. Először egy házaspárfogadott örökbe, akiknek nem lehetett gyerekük. Emlékszem nagyon kemény tél volt akkor. Az utak csúszósak voltak, csak néhányan közlekedtek rajta. Amikor elindultunk „haza” szakadt a hó. Aztán egyszer csak megcsúszott a kocsi és már csak a fájdalomra, a kiáltásokra és a csattanásra emlékszem. Amikor magamhoz tértem egy idegen helyen voltam és nem emlékeztem a nevemen kívül semmire. Csak annyit tudtam, hogy egyedül vagyok és nincs senkim. Amikor felkeltem a földről egy idős embert pillantottam, meg aki éppen engem méregetett. Úgy megijedtem, hogy sikítottam egyet és a legközelebbi fáig húzódtam. Csak akkor vettem észre, hogy fáj a csuklóm így rápillantottam. Elég csúnyán nézett ki és akkor még nem is láttam a másik karom. Aztán valami meleg folyt végig a homlokon, amiről kiderült, hogy vér. Nem értettem semmit. Sem azt, hogy hol vagyok, sem azt, hogy kerültem ide. Semmit sem tudtam sem a kialakult helyzetemről sem magamról. Hirtelen szédülni kezdtem és a föld egyre közelebb jött aztán minden elsötétült. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem egy puha ágyban voltam, amiben szinte elvesztem. Hirtelen egy fekete hajú nő lépett be a szobába, mire megijedtem. Ő csak kedvesen mosolygott, majd barátságosan megszólalt.
- Nyugalom, nem bántalak, csak a kötéseidet cserélem ki. – mondta nyugtató hangon. Éreztem, hogy bízhatok benne ezért bólintottam egyet. – Hogy hívnak?
- Miharu. – válaszoltam csendesen.
- Érdekes neved van. Az én nevem Unohana Retsu. – mondta, miközben letekerte a kötéseimet. Már nem nézett ki olyan csúnyán a seb. Sőt már majdnem el is tűnt.
- A Haru-t jobban szeretem. – feleltem. Bizonyára észrevette, hogy a sebeimet nézem.
- Elég súlyosak voltak, de már begyógyítottam őket. Nagyon erős lehetsz, ha kibírtad őket. – nézett rám.
- Nem tudom, hogy szereztem. Ami azt illeti, azt sem tudom, hogy kerültem ide. Arról nem is beszélve, hogy magamról is alig tudok valamit. – néztem előre. Nem tudom, mit láthatott meg a szememben, de kedvesen magához ölelt és a hátamat simogatta. Nagyon meglepődtem. Éreztem, hogy lassan megnyugodok, majd elalszok. Mire legközelebb felébredtem már egyedül voltam. Olyan furcsa érzésem volt, ráadásul kezdtem unatkozni. Észrevettem, hogy a szobában van ablak így felkeltem azzal a céllal, hogy kinézek, hogy még is hova kerültem, de hát túl magasan volt az ablak így nem láttam ki (véletlen sem én voltam alacsony). Amikor sikerült egy széket oda húznom, végre ki tudtam nézni. Érdekes látvány fogadott. Sok épület szinte egy labirintussal ért fel és a sok benne mászkáló fekete öltözetű emberkék még érdekesebbé tették ezt. Hirtelen egy gyönyörű fekete pillangót láttam meg. Szinte megbabonázott. Óvatosan kinyújtottam a kezem mire a pillangó az egyik rászállt ujjamra. Gyönyörködve figyelt ezt a törékeny még is kecses teremtményt. Hirtelen tovaszállt én meg szomorúan figyeltem, ahogy szép lassan elrepült.
- Pokollepkéknek nevezik őket. – szólalt meg egy mély reszelős hang a hátam mögül mire ijedtemben leborultam a székről. Sajgó testrészemet simogatva néztem fel mire megláttam azt az öregembert, akivel elsőnek találkoztam. Kissé elfogott a félelem és ezt bizonyára ő is észrevette, mert közelebb jött, de most kivételesen nem húzódtam hátrébb, mert már így is a faltövében ültem. – Hogy hívnak? – kérdezte.
- Miharu. Kuro Miharu. – válaszoltam halkan. Az öreg elgondolkozva nézett rám. Egy ideig nem szólt semmit csak nézett majd újra megszólalt.
- Én Yamamoto Genryuusai vagyok az első osztag kapitánya és egyben a főparancsnok.
- Öhm örvendek? – kérdeztem bizonytalanul. Annyira idegen volt nekem ez a hely.
- Hogy kerültél ide? – kérdezte.
- Nem tudom. Egyébként mit takar ez az ide? – kérdeztem oldalra döntött fejjel.
- A Tisztalelkek városában vagy most. Itt csak a halálistenek és azok, akik halálistennek tanulnak laknak itt. – tartott felvilágosítást.
- Halálisten? – pislogtam meglepetten. – Mármint az a sok fekete kimonós ember odakint? – böktem ki az ablakon, miközben felültem az ágyra. A padló már kényelmetlen volt. – Egyébként mit jelent az, hogy halálisten?
- A halálistenek feladata, hogy fent tartsák a rendet az élők világa és a lidércek közt. – válaszolt.
- Aha, biztos. Akkor én most rossz helyen vagyok. – nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Az öreg elgondolkodva nézett engem. Én csak a padlót bámultam, miközben az ágyról lóbáltam a lábam. Nagyon tetszik ez a tevékenység meg nyugtat. Nem tudtam, hogy mi lesz velem és még mindig nem értettem semmit és ez félelemmel töltött el. Nagyot hajtottam, mire az öregmeglepetten nézett rám. – Még mindig homályos ez az egész. Nem tudom, hogy kerültem ide és szinte semmit sem tudok magamról. A nevem kívül csak annyit tudok, hogy ahonnan jöttem, ott nincs senkim. Egyedül vagyok. – mondtam, szinte csak magamnak. – Amikor erre gondolok, idebent olyan mintha valami szorongatna, és ez fáj. Hirtelen egy hangot hallottam.
- Soha sem leszel egyedül! Én mindig veled leszek, csak szólítanod kell! – meglepetten kaptam fel a fejem és néztem körbe. Az öreg kíváncsian nézett rám.
- Maga is hallotta? – kérdeztem az öregtől.
- Nem hallottam semmit. – válaszolt.
- Képzelődtem volna? – kérdeztem magamtól. Erre megint halottam a hangot, de mintha ezúttal egy kezet éreztem volna a vállamon. Ijedten fordultam hátra, de nem láttam semmit és senkit.
- Valami baj van? – kérdezte Yamamoto.
- Olyan, mintha valaki megérintette volna a vállam. És megint halottam azt a hangot! – mondtam kétségbe esetten.
- Hm, és mit mond? – kérdezte az öreg, miközben kinyitotta a szemét.
- Soha sem leszel egyedül, én midig veled leszek, csak szólítanod kell. – ismételtem meg.
- És mi a neve? – kérdezte az öreg.
- Nem tudom. – leheltem. nagyon fáradtnak éreztem magam. Ráadásul féltem is.
- Főkapitány, kérem, most már hagyja hagy pihenjen. Nagyon sok minden történt vele és pihenésre van szüksége. – lépett be a terembe Unohana. – Neked pedig ideje aludnod Miharu. Mindjárt elalszol ülve! – mosolygott rám, miközben megsimogatta a fejem. Még mindig szokatlan volt ez a cselekedet ezért először összerezzentem.
- Igen is Unohana néni! – mondtam, mire a nő meglepetten nézett rám.
- Csak semmi néni! Szólíts csak Unohana-nak. – mosolygott rám.
- Rendben, de akkor a kapitány néni meg szólítson Harunak. – válaszoltam.
- Megegyeztünk, de semmi néni! – fenyegetett meg játékosan majd kiment a szobából. Én lefeküdtem és szinte el is aludtam.
*/*/*/*/*/*/*
- Milyen fiatal még és már ilyen okos. – mondta csendesen Unohana. – Mi lesz vele főkapitány? – kérdezte aggódva. Nagyon a szívéhez nőtt a kislány.
- Itt marad köztünk és halálistent nevelünk belőle. Az akadémiára nem küldhetjük, mivel valami oknál fogva nem bízik az emberekben és fél mindenkitől. – válaszolt az idős férfi. – Kár lenne elpazarolni egy ilyen ígéretes tehetséget.
- Miből gondolja, hogy jó halálisten válhatna belőle? – kérdezte a nő.
- A lélekölő kardja már kapcsolatba akar lépni vele pedig még csak három napja, van itt és semmit sem tud a halálistenekről.
- Lehetséges lenne, hogy halálistenek voltak a szülei?
- Nem. Nem emlékszem semmilyen Kuro nevű halálistenre sem itt sem az élők világában.
- Érdekes. – válaszolt a nő, majd csendben ballagtak tovább. Eközben a szobába ahol a kislány aludt egy nő jelent meg. Hosszú vörös haját felkötve hordta, ruhája furcsa volt és egy kard volt az oldalán. Két kezén könyékig érő kesztyű volt. Óvatosan simított végig a kislány arcán, nehogy felkeltse. Mosolyogva figyelte, ahogy a kislány arckifejezése átvált békésbe, ahogy hozzá ér.
- Aludj csak! Nagyon fiatal vagy még is ennyire tehetséges. Annyi mindenen kellett keresztül menned, de most már békére leltél. Ne félj, még ha most még nem is tudod, hogy ki vagyok, végig melletted leszek, hogy egyszer, amikor eljön, az idő szólítani tudj. Az öreg jól mondta, nagyon tehetséges leszel, de csak akkor, ha a lelkedben rejlő sötétséget és félelmet le tudod győzni. – suttogta a kislány fülébe, majd eltűnt békés álmokat maga után hagyva.
VÉGE