Fejezet 3-Kiderül minden 1. rész: Haru története bevezetés

2014.07.10 12:58

Kiderül minden 1. rész: Haru története bevezetés

A nap süt, az ég, kék a fű, zöld az rtl2 én meg itt poshadok halálistenek, emberek és egyéb emberi lények szemének kereszttüzében drága legjobb barátnőmmel. Unottan könyökölve nézek egy pontot a plafonon, mintha rohadt érdekes lenne. Néha oldalra pillantok barátnőmre, aki olyan mintha az iskolában lenne, töri órán. Magyarul ül és nézz ki a fejéből. Komolyan ebben a csöndben még azt is lehetne hallani, ha valaki elejt egy tűt. Vagy éppen a légy zümmögését. Ja, te is itt vagy kedves olvasó? Bocsi, hogy nevettek észre. Bizonyára kíváncsi vagy rá, hogy hol is vagyok. Éppen Uraharánál dekkolunk arra várva, hogy Tessai bácsi hozza a teánkat. Ja, bocs. Arra csak én meg Hannah várunk. A többiek talán még Urahara is arra vár, hogy valamelyikünk elmagyarázza a történteket. De arra még várhatnak egy ideig, mert nekem nincs kedvem a nosztalgiához, Hannaht meg szimplán nem érdekli az egész társaság. Az egyedüli, akinek talán még szívesen elmagyaráznám a helyzetet az Urahara. De neki is csak azért, mert olyan volt akkor nekem mintha az apám lenne. A beállt csendet az egyik vörös hajú, nagy bögyű lány törte meg. Asszem Inouénak hívják.

-         Nos… - kezdet bele bátortalanul, mire a tekintetemet elszakítottam a roppant érdekes repedéstől a plafonon és ránéztem. Hannah is ráemelte a tekintetét ami, hogy is fogalmazzak? Talán a leszarom tekintet a leg meg felelőbb. Igen bár kissé nemzetközi, de ennél megfelelőbben nem is lehetne kifejezni.

-         Nos? – kérdeztem vissza játszva a hülyét.

-         Nos? – kérdezet vissza kíváncsian a szemüveges fiú.

-         Nos? – kérdeztem vissza újra vigyorogva. Ez jó játék!

-         Fejezzétek már be! – csapott az asztalra a narancshajú halálisten. -  Te pedig ne add a hülyét, amikor látszik, hogy jól szórakozol!  - fordult felém, és majdnem lekiabálta a hajam. Komolyan még a fülem is bedugult. – Te pedig legalább ne szenvedj már ilyen látványosan! – fordult Hannah felé.

-         Te pedig ne ugass! – szólt vissza unottan. Ez jobb, mint a Mónika show!

-         TE KIS! – morgott a narancs.

-         Jól van már, ki lehet kapcsolni a Caps Lockot! – morgott vissza a kékhajú. A háttérben Jess és Rosa halkan fölkuncogtak. Óvatosan, melléjük osontam, kihasználva, hogy a tömeg a narancshajút és Hannaht figyeli és halkan oda súgtam nekik.

-         Két percet adok neki és felhúzza annyira az agyát, hogy minimum egy pofont lekever neki! – súgtam halkan a lányoknak.

-         Áh, 10-et rá, hogy fél percen belül úgy járt, mint Castiel ilyenkor. – nyújtotta a kezét a szőke.

-         Állom. – ráztam meg a kezét. Egy ideig még figyeltük a veszekedőket, aztán amikor eljött az idő elkezdtünk visszaszámolni. – 10.

-         9. – Jess.

-         8. – Rosa.

-         7. – Én.

-         6. – Jess.

-         5. – Rosa.

-         4. – Én.

-         3. – Jess.

-         2. – Rosa.

-         1. – mondtam ki hangosan és ezzel egy időben Hannah lekevert egy pofont a háborgó narancs fejűnek.

-         Győztem!  - vigyorgott a szöszi.

-         Franc. – kommendáltam.

-         Hát ez most nem jött össze Haru. – kuncogott Rosa.

-         Hát nem. – sóhajtottam csalódottan.

-         Nem egészen. – szólt közbe az alacsony fehér hajú kapitány. – A fogadás úgy szolt, hogy Fél percen belül helyre teszi Kurosakit, mint azt a bizonyos Castielt. Ezzel szemben most csak felpofozta. – mondta nyugodtan miközben mi meglepetten néztünk rá. Én tértem magamhoz legközelebb.

-         Akkor én nyertem! Ide a tízest! – vigyorogtam diadalittasan.

-         Oh, Fuck. – káromkodott Jess.

-         Én is szeretlek drágám. – küldtem felé egy csókot, miután átvettem a nyereményem. Rosa csak kuncogott rajtunk. Már éppen újabb veszekedésbe kezdet volna drága kék hajú barátnőm a narancs hajú halálistennel, ha nem érkezik meg Tessai a teákkal. Én visszaültem a helyemre (ami történetesen Urahara mellett volt) és elkezdtem inni a teám. Ismét síri csönd következett, amit ISMÉT a narancshajú halálisten tört meg.

-         Na, jó most már elegem van! – méltatlankodott.

-         Fogd már be a pofád és ülj le a seggedre! – üvöltöttem rá, mire meglepetésében engedelmeskedett. Elégedetten bólintottam válaszul, majd ittam tovább a teám.

-         Miért terelitek el szándékosan a témát? – kérdezte hirtelen a fehér hajú törpe, mire lefagytam a mozdulat közben. Még Hannah is élénkebb lett. Hatalmas sóhajjal tettem le a bögrét az asztalra, majd a törpére emeltem a tekintetem.

-         Erre három okom is van. – mondtam nyugodtan.

-         És pedig? – kérdezett vissza.

-         Az első, hogy nem is ismerünk titeket, de ti se minket még is van pofátok követelőzni. – mondtam utána kortyoltam egyet a teámból. Mellettem Urahara a legyezőjével próbálta elrejteni a vigyorát, Hannah meg se próbálta. Még Tessai bácsi szája sarkába is ott bujkált egy kis vigyor. A többiek pedig tátogtak, mint hal a vízben. Leghamarabb az én veszekedő partnerem a kopasz halálisten tért magához.

-         Hé, te kis csitri! Azt Ajánlom vigyázz magadra! – fenyegetett meg.

-         Nagy a pofád kopasz! Csak az a kérdés, hogy van-e mire? – néztem rá sötéten.

-         Harcolni akarsz? – kérdezte fog csikorogtatva, és hirtelen kihúzta a kardját. Mindenki fel kiállott, kivéve engem, Uraharát, Hannaht és Tessai bácsit. Én nyugodtam ültem tovább a helyemen meg sem rezdült a tekintetem.

-         Ez ellenem kevés. – mondtam és megvillant a szemem, mire a kopasz nagyot csapódott a földbe. Éreztem, mögöttem az energiamozgást, majd azt, ahogy testet ölt. Hirtelen megjelent ő. Vörös haja, mint mindig most is magasan feltűzve viselte. Lila szemei megvetően csillogtak a kopaszra. Barnás ruháját itt-ott meglendítette egy-egy energia hullám. Könyékig érő barna kesztyűs kezei közül az egyik az oldalánál lévő fekete kardon nyugodott, amíg a másik a csípőjén pihent. Egyelőre csak én láttam, Hannah is csak éppen érzékelte.

-         És mi lenne a második ok? – kérdezett ismét a fehér hajú kapitány miközben nagyon a hátam mögé nézett. Nem, az nem lehet! Nem láthatja!

-         Az, hogy ez egy kényes téma és nem akarom elmondani. – válaszoltam higgadtan és lettem az üres poharam, amit Tessai bácsi rögtön elvett.

-         És a harmadik? – kérdezte a nagy mellű szintén narancs hajú nő. Komolyan itt mindenkit ekkora mellel áldottak meg az istenek?

-         Az, hogy ez a történet két részből áll és tőlem csak az egyik részét tudjátok meg. A másik részét Hannah tudja elmondani.

-         És ha bemutatom a hölgyeknek a társaságot, akkor hajlandó lesz mesélni? – kérdezte Urahara. Én bele törődötten sóhajtottam és bólintottam egyet.

-         Egye fene. Veszíteni nem veszítek vele. Csak nyerek. – kezdtem el filózni. – Egy rakás új embert. Eh, az élet szívás. Most már biztos, hogy nem érek haza vacsorára.

-         Akkor kezdjük balról jobbra. – mondta Urahara.

-         Hitsugaya Toushiro 10. osztag kapitánya. – mutatkozott be a fehér hajú törpe.

-         Matsumoto Rangiku a 10. osztag hadnagya nagyon örülök a találkozásnak! – lelkesedett be a nagy mellű, narancs hajú halálistennő.

-         Inoue Orihime vagyok Örvendek a találkozásnak! – jött a következő emberke, aki történetesen egy görögdinnye méreteivel rendelkező melleket tudhat magáénak és a változatosság kedvéért narancssárga hajat.

-         Kutchiki Rukia 13. osztag hadnagya. – mutatkozott be egy rövid fekete hajú és lapos, törpe halálisten.

-         Mond csak egész véletlenül nincs valami közöd Kutchiki Byakuyához? – kérdeztem egy kárörvendő mosoly kíséretében.

-         De ő a bátyám. Miért ismered? – kérdezte meglepetten.

-         Az nem kifejezés. Add át neki üdvözletem! – mondtam, miközben bele gondoltam milyen képet is vág a híres jeges természetű kapitány, ha meghallja, hogy elő kerültünk.

-         Mi közöd van Kutchiki kapitányhoz? – kérdezte egy ananász fejű fiú, aki szintén hadnagy volt.

-         Mindent szépen sorban, a maga idejében! – legyintettem sután. – Inkább mutatkozz be!

-         Abarai Renji 6. osztag hadnagya. – morogta nekem.

-         Ej, ha nem tudtam, hogy Byakuya annyira megenyhült, hogy már ilyen tagokat is elvisel maga mellet. – szólalt meg Hannah. Válaszul a hadnagy majdnem neki ugrott, de sajnos nem tudott, mert amikor felállt elcsúszott a jégen, ami hirtelen termett ott a lába alatt és így gyönyörűen bevágta az állát az asztalba, amit Hannah kárörvendő mosollyal figyelt.

-         Na de Hitsugaya taichu (kapitány)! – méltatlankodott a vörös hajú.

-         Nem én voltam. – mondta a törpe nyugodtan.

-         Akkor még is ki? – kérdezett vissza gúnyosan. Hirtelen újabb energia mozgás és Hannah háta mögött megjelent a lélekölő kardja. Fehér haja még mindig úgy állt, mintha meg lenne fagyva, kék és fehér színű ruhája változott mióta utoljára láttam. – Áh, az meg mi! – húzódott hátrébb a hadnagy miközben kiabált és a „lényre” mutogatott.

-         Ő az én zampakutom (lélekölőkardom). – válaszolt nyugodtam barátnőm, miközben az említett leült mellé. Ekkor az én kardom is felfedte magát, mire most a répafejű fiún volt a sor, hogy ki akadjon.

-         Áh, ott is! – mutatott a nőre, mire az bosszúsan nézett az ordibáló és felé mutogató shinigamira (halálistenre).

-         Jaj, ne akadj, már ki ennyire én még normálisabban nézek, ki mint ő! – bökött Hannah zampakutoja felé.

-         Hagyd értelmi fogyatékos! – legyintettem és megpaskoltam magam mellett a helyet. Ő bólintott és letelepedett mellém. Urahara kíváncsian figyelte a legyezője mögül a két kardot. – Rendben akkor most halljuk mi a te neved! – böktem a narancs hajú fiúra.

-         Kurosaki Ichigo helyettes halálisten. – válaszolt morogva.

-         Nem neked van a dilis faterod, aki egy klinikát vezet? – kérdeztem elgondolkozva.

-         De. Honnan tudtad? – kérdezte meglepődve.

-         Reggelente suliba menet a ti utcátokon szoktunk keresztül menni. Számtalanszor találkoztunk már vele, amint éppen a reggeli tornáját végezte egy szál alsó gatyában. – idéztem fel fintorogva a találkozást. – Tovább!

-         Madarame Ikkaku 12. osztag tisztje. – morgott kedvenc veszekedő partnerem.

-         Ayasegawa Yumichika szintén 12. osztag. – mutatkozott be a tollas fejű férfi.

-         Ishida Uryu – tolta feljebb a szemüvegét a fekete hajú fiú.

-         Yasutora Chad. – mondta a nagydarab kétajtós szekrény alkattal rendelkező fiú.

-         Nos, most, hogy mindenki bemutatkozott most önökön a sor. – nézett rám Urahara, mire elnyúltam az asztalon.

-         Kuro Miharu. A kardom nevét meg már hallottátok, de az értelmi fogyatékosok kedvéért újra elmondom. Ő az én társam Akatsuki. – mutattam a kardomra, aki felállt, meghajolt utána visszaült mellém.

-         Ichirin no Hannah vagyok ő pedig a társam Frozen. – mutatott, a mellette lévőre, mire az-az én társamhoz hasonlóan meghajolt, utána leült vissza.

-         És most akkor halljuk a történetet! – csapta össze a legyezőét vidáman Urahara mire egy sötét pillantást vetettem rá.

-         Haru te kezdesz! – mondta unottan. Mire mindenki feszülten nézett rám.

-         Oké. – sóhajtottam és nagy levegőt vettem. A poén az volt az egészben, hogy mindenki feszülten szinte már lélegzett vissza fojtva figyelt rá. Ezt nem féltem ki is használni. – Egyszer volt hol nem volt itt a vége fuss el véle. – hadartam el egy szuszra. Mindenki meglepetten nézett rám. Egyszer csak hirtelen valaki tarkón vágott hátulról. – Au! – néztem rá támadómra, aki nem volt más, mint Shouin Yoruichi. – Naaaa, Yoruichi -san ezt most miért? – néztem rá nagy szemekkel.

-         Ha belefogsz, legalább meséld rendesen! – szidott meg játékosan, mire én elkezdtem durcázni.

-         De én nem akarom. – mondtam duzzogva.

-         Ne legyél gyerek felnőtt vagy már! – mondta a nő és leült a kardom és közém. – Na, hallgatlak!  - vigyorgott rám, mire én egy morranás kíséretében hozzá fogtam mesélni.

Vége