Fejezet 3. - Egy másik szemszög
Egy másik szemszög
Érzelemmentes arccal vonultam az iskola felé. Semmi kedvem nem volt a mai naphoz. Hallgathatom egész nap, ahogy körbeugrálva bókolgatnak nekem. Nem könnyű népszerűnek lenni. Bár ha Akashi is a közelben van, akkor legalább elvonja a figyelmet rólam. Legalább ennyi haszna van ő nagyságának. Nagyot sóhajtva álltam meg az iskola kapuban és néztem fel az iskolára. Egy pillanatra levettem az érzelemmentes álarcot és megengedtem magamnak egy világfájdalmas arckifejezést. De csak egy pillanatra, utána rögtön felvettem a szokásos póker arcomat és beléptem a kapun. Már Két hónapja járok a Rakuzanba, de az életem így is lapos. Ha ez nem lenne elég valami csoda folytán én lettem a suli egyik legnépszerűbb lánya, és nem utolsó sorban a csodák generációjának egykori kapitánya Akashi Seijuurou az osztálytársam, de még így is unalmas az életem. Az egyetlen vigaszom, hogy akiért ebbe az iskolába jöttem az osztálytársam, így legalább nem unatkoztam annyira. És ez a bizonyos személy éppen most lépett mellém.
- Lidérces szép jó reggelt! – köszönt nekem.
- Reggelt! Komolyan leszokhatnál már erről. – sóhajtottam fájdalmasan.
- Most miért~? – kérdezte gyerekes hangon.
- Komolyan elgondolkozom azon néha, hogy lehet, hogy te és a húgod külsőre egymás kiköpött másai vagytok, de jellemileg ennyire különböztök?
- Hm? Ezt, hogy érted? – kérdezte oldalra döntött fejjel és ártatlan arccal, amit a suli fiúi úgy imádnak.
- Úgy, hogy a húgod értelmesebb személyiség tud lenni, mint te. – közöltem vele a tényt.
- A húgom néha nagyon komoly tud lenni pont ezért olyan szerencsétlen a szerelemben. – válaszolt csukott szemmel és mosolyogva.
- Mert te nem vagy az? – morogtam.
De, de a népszerűségi indexem az ellenkezőjét mutatja. – válaszolt. Hogy kapcsolódik össze a kettő? Ne tőlem kérdezzétek, ezt a logikát még én sem éretem. Pedig kitűnő tanuló vagyok és magas IQ-m is van, de ez még nekem is sok. A hirtelen közénk beálló csendet Kiru törte meg. –
Hangodtól gerincemen végig fut, a hideg
Valami a bensőmben arra vágyik, hogy enyém légy
Kezek akár egy festő a múltból
és ajkak melyek dalba öntik a múlandó szavakat
Szívemben szerenádot fogsz adni nekem
- Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdeztem nagyot sóhajtva, amikor befejezte a dúdolgatást. – Ennyire szereted? – néztem rá a lányra. Zöld szemeivel az udvaron tartózkodó diákokat figyelte. Fekete haját olykor-olykor meglibbentette a tavaszi szellő.
- Tényleg szeretem, de úgyse működne közöttünk. – válaszolt végül.
- Ennyire különböztök? – kérdeztem.
- Mint a Nap és a Hold. – mondta elgondolkodva. – Túlságosan is különbözünk. Ő más körökben forog, mint én, és itt nem arról van szó, hogy egy gazdag lány vagyok és ő egy egyszerű hétköznapi fiú, hanem arról, hogy annyira különbözünk, hogy az már hihetetlen és még is egy valami közös bennünk. – sóhajtott fel keservesen. – Mindketten népszerűek vagyunk az ellenkező nem körében. – mosolyodott el fájdalmasan. – De egyszerűen nem birok kiszeretni belőle pedig észre sem vesz.
- Ez volt az oka, hogy inkább ide jöttél? – kérdeztem miközben beléptünk a suliba.
- Igen. – bólintott. Több szó nem esett köztünk ezért hamar felértünk az osztályterembe, ahol még csak pár ember volt. – Nem jössz el velem egy italért? – kérdezte csendesen.
- De. – álltam fel a helyemről. Az épületnek ezen emeltének volt egy olyan folyósólya, ami olyan kísérteties volt, hogy senki sem merészkedett a közelébe, pedig ezen az emelten egyedül csak ott volt ital automata. Mi elég gyakran járunk ide, amikor nyugalomra vágyunk. Így volt ez most is. Erőt gyűjtöttünk a mai naphoz. Csendesen iszogattuk az italainkat, de Kiru megunta a csendet ezért elkezdet halkan énekelni.
Egy bánatos tekintetű halálisten így szólt:
Te lennél a kiválasztotta, aki megment engem? Te átérzed a sötétség miatti fájdalmat, amit sosem kívántál, még ez a külső is visszataszító…
Jól ismertem ezt a dalt. Lehet, hogy kicsit depressziós első hallásra, de szerintem egy nagyon jó dal. Nem kellet sokáig várnia, hogy bekapcsolódjak.
A lány ragyog, akár a nap és rendíthetetlenül áll. Kinyújtja karját miközben mosolyogva így szól:
Semmi baj, én, majd megszabadítalak a sötétségtől és a külsőd madárrá változtatom. Szabadon szárnyalhatsz, repülj, az égen amerre csak kívánsz, és ha még nem döntötted el merre mennél velem tarthatsz.
Egymásra mosolyogtunk. Ez volt kedvenc dalunk. Valahogy vonzott minket.
A fehér madár kitárta szárnyait és követte őt.
Énekelte tovább. Általában mindig így szoktuk énekelni. Ritkán éneklek, de ő ezzel a dallal mindig rá tud venni.
Sokan várták még, hogy megmentse őket az árnyiktól, és a lány mindannyiuk felé kinyújtotta a karját.
Talán azért vonzott minket ez a dal, mert kicsit misztikus hangulata van. Én mindig bolondultam az ilyenekért, Kiru pedig a Bleach- ért. Tudom, nincs túl sok összefüggés a kettő közt, de akik animefanok azok megértik. Talán.
Az égboltot elborító fehér madaraktól kísérve, a lány alakja is sötét volt, akár az éjszaka. A testét elnyelte a sötétség, végül a maradék ereje is elfogyott és kezdett jéghideggé dermedni.
Van még egy ok, amiért mindkettőnknek ez a kedvenc dala. Mindkettőnk lelkében ott van a sötétség, és várjuk azt a bizonyos személyt, aki majd megszabadít minket a sötétségtől és mi is szabadon szárnyalhatunk majd a kék égbolton.
A gyászoló madarak elnyelték a sötétséget, ami elborította és az égbolton, melyet elleptek a fekete madarak, aranyló fényben ragyogsz, te vagy…
Mi is olyanok vagyunk, mint az a halálisten. Talán a külsőnk is rájátszik erre az érzésre. Mindkettőnknek hosszú fekete haja van, de Kiru-é lapockáig érő, amíg az enyém a fenekemig ér. Neki gyönyörű zöld szemei vannak, nekem pedig tengerkékek.
Soleil.
Együtt fejeztük be a dalt. Épp hogy befejeztük megszólalt a becsöngő, így elindultunk az osztályterem fele.
- Van valami programod délutánra? – kérdezte.
- Tudtommal nincs. – válaszoltam neki, miközben elhúztam az osztályterem ajtaját.
- Nincs kedved egy kis szórakozásra? – kérdezte mikor leültünk a helyeinkre.
- Hogy érted? – néztem bele a titokzatosan csillogó zöld szemeibe.
- Az ti-tok! – ingatta az ujját mosolyogva.
- Rendben. – sóhajtottam bele törődötten.
/*/*/*/*/*/*/*/
Furcsa és titokzatos. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni. Amióta csak megláttam tudtam. Pillanatok alatt vált népszerűvé pedig a kisujját sem mozdította. Látszólag nem érdekelte a rajongók tömege, a szerelmi vallomások és a csodálat.
- Jaj, Haru -chan olyan csinos!
- Annyira irigylem.
- Bárcsak én is ilyen tökéletes lehetnék!
- Olyan, mint egy királynő. – amerre csak elhaladt ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket lehetet hallani. De őt ez nem izgatta. Figyelmen kívül hagyva az őt csodáló tömegnek haladt át a folyósón oldalán a második legnépszerűbb lánnyal.
- Nézzétek, vele van Kiru- chan is!
- Olyan népszerűek!
- Olyan, mint egy vadmacska! Egy gyönyörű és titokzatos vadmacska.
Amerre csak elvonultak, nagy népszerűségnek örvendhettek. Azonban, senki sem ismerte őket igazán. Csak annyit tudtak róluk, hogy ők az évfolyam kiemelkedő tanulói és, hogy valamilyen oknál fogva mindig együtt vannak. Látszólag régóta ismerik egymást, mindig tökéletes összhang van közöttük, pedig olyanok, mint a tűz és víz. Amíg az egyik teli van energiával addig a másik maga a megtestesült nyugalom. Azonban egy valami közös bennük. Mindkettőnek különleges kisugárzása van. Amíg az egyik a zöld szemeivel - amik mindig titokzatosan és játékosan csillognak – és hosszú fekete hajával, szinte megbabonázza az embert addig a másik tengerkék szemivel - amelyekkel közönyösen tekint a világra- és tiszteletet parancsoló kisugárzásával megfélemlíti, és tiszteletadásra kényszeríti a másikat, amíg úgy nem érzi, hogy ő egy senki és a nyomába se érhet neki. Igazi Királynő. Egyszer még alsó középiskolában hallottam egy érdekes történetet az edzőmtől. A történet egy 6 fős amerikai Street ball csapatról szólt. Az utcai pályákon mindenki ismerte őket, de senki sem tudta, hogy kik ők. Mindenki csak úgy hívta őket, hogy a pokol virágai. Amikor nem az utcai pályákat hódították, akkor sorban aratták a győzelmeket az arénákban. Sokféle pletyka és történet keringet körülöttük aztán egy nap váratlanul eltűntek és az óta sem hallottak róluk. Mivel senki sem tudta, hogy kik is ők, így csak a csapat tagok beceneveit tudták, amit az utcákon és a meccseken ragasztottak rájuk. A csapatkapitányt mindenki csak Királynőnek hívta. A center neve Hold, az erőcsatáruk volt a Vad virág, a dobóhátvédet csak Fekete Lótusznak nevezték, az alacsony bedobót pedig Ciklonnak, végezetül pedig az utolsó tagot Ködnek nevezték. Senki nem tudta, hogy mi történt és, hogy miért tűntek el. Szárnyra kaptak különféle pletykák és történetek. De a legelfogadottabb pletyka/ történet az, hogy valami vagy valaki miatt tűntek el. De konkrét okokat senki sem tud.
Hirtelen meghallottam őket. Éppen a folyosó egy kihalt részén voltak.
Egy bánatos tekintetű halálisten így szólt:
Te lennél a kiválasztotta, aki megment engem? Te átérzed a sötétség miatti fájdalmat, amit sosem kívántál, még ez a külső is visszataszító…
A lány ragyog, akár a nap és rendíthetetlenül áll. Kinyújtja karját miközben mosolyogva így szól:
Semmi baj, én, majd megszabadítalak a sötétségtől és a külsőd madárrá változtatom. Szabadon szárnyalhatsz, repülj, az égen amerre csak kívánsz, és ha még nem döntötted el merre mennél velem tarthatsz.
A fehér madár kitárta szárnyait és követte őt.
Sokan várták még, hogy megmentse őket az árnyiktól, és a lány mindannyiuk felé kinyújtotta a karját.
Az égboltot elborító fehér madaraktól kísérve, a lány alakja is sötét volt, akár az éjszaka. A testét elnyelte a sötétség, végül a maradék ereje is elfogyott és kezdett jéghideggé dermedni.
A gyászoló madarak elnyelték a sötétséget, ami elborította és az égbolton, melyet elleptek a fekete madarak, aranyló fényben ragyogsz, te vagy…
Nem mentem közelebb, hanem falnak dőlve hallgattam. Nem láthattak meg, mert ide pont nem ért el a fény, így ezt a rész sötétség borította, így nyugodtan hallgattam őket. Gyönyörű hangjuk volt. Harmóniában voltak, szinte kiegészítették egymást. Nem sejtettem, hogy mindketten tudnak énekelni. Kiru már párszor kihasználta azt, hogy a hangjával szinte rabul ejti az embert. Elég gyakran bűvölte már el a rajongóit pusztán szórakozásból. De ez most más volt. Igaz, amikor énekelt mindig komolyan vette, de ezúttal élvezte is. Hirtelen eszembe jutott valami. Egyszer megkérdezték tőle, hogyan csinálja, hogy rabul tudja ejteni az embereket. A válasz csak ennyi volt:
- Az éneklés az élet, a lélek szállítja. Mindenkiben ott rejtőzik, egy dallam én csak egyszerűen kieresztem. – felelte a szokásos, titokzatos mosolyával.
Amikor befejezték a dalt, megszólat a csöngő is, így kicsit lemaradva én is követtem őket az osztályterembe. Bár Amashi már régóta osztálytársam mégsem ismerem. Azt tudom, hogy ő más, mint a többi. Őt már az elején nem érdekelte, hogy kivagyok. Ha néha olyan feladatott kaptunk, amin együtt kellett dolgoznunk csak a legszükségesebb dolgok miatt szólt hozzám. Nem félt nyíltan kimutatni, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Miharut nem ismerem túlságosan, ugyan is már az első pillanattól kezdve nem szólt hozzám, egy szót se. Nem érdekelte a külvilág látszólag csak azért volt jelen, mert muszáj volt. De ennek ellenére kitűnő tanuló volt, de nem csak az elméleti tantárgyakban, hanem a sportokban. Több érmet is szerzet már, kendó és karate versenyeken. Mindig a maximumot nyújtja, legyen az edzés vagy verseny. Nem becsüli le az ellenfelet ezért pedig rengeteg rajongója akadt. Bosszantó, hogy egyszerűen nem bírom kiismerni ezt a két lányt.
Délután edzés után úgy döntöttem, hogy nem megyek egyből haza, hanem teszek egy kitérőt.
- Nézd már egy utcai kosárpálya. – hallottam egy ismerős hangot. – És mit ad isten, pont be akarják foglalni attól a két kisgyerektől.
- Szánalmas. – morogta Miharu miközben lenéző pillantást vetett a pálya felé.
- Mihez kezdjünk? – kérdezte Amashi.
- Egyértelmű. – mondta majd megindult a pálya felé.
- Nézd már milyen csinos csajok! – füttyentett az egyik. – Hé, cicáim mindjárt eltakarítjuk innen ezt a két taknyost utána akár megtaníthatunk titeket kosarazni. – vigyorgott.
- Ch. Szánalmasak vagytok. – szólalt meg Miharu.
- Hogy? – lepődtek meg.
- Komolyan, kikezdeni két kisgyerekkel? Ez már szánalmas. – kuncogott Amashi.
- Te kis… - morgott az egyik és már majdnem neki ment, de ekkor a lány egy hirtelen mozdulattal kiütötte. Amikor a másik megmozdult, Miharu kiütötte, hogy aztán mindkettő elmeneküljön.
- Bolondok. – morogta a kékszemű.
- Jól vagytok gyerekek? – kérdezte a másik lány, miközben lehajolt a két megszeppent gyerekhez, akik sűrűn bólogattak. – Akkor jó! – mosolygott rájuk majd felállt.
- Köszönjük! – szólalt meg az egyik kölyök.
- Nincs mit! – mosolygott vissza rájuk, aztán a kékszemű felé fordult. – Nos, akkor induljunk!
- Rendben.
Még egy ideig néztem a két lányt, aztán elindultam haza. Érdekes. Ez a két lány nem az, akinek mutatja magát. Vagy is nem teljesen. Ezt már akkor is éreztem, amikor az egyik Shougi mérkőzésen Miharu ellen kellet kiállnom. Nem tudtam megmondani, mit fog előre lépni, még a császár szemével sem. Az a lány nem csak kitűnő tanuló, hanem remek stratéga is. Emellett van valami fenséges kisugárzása. Olyan érzésem van mellette, mintha egy velem, egyenlő ellenféllel állnék szemben. Nem éreztem még ilyet. Kíváncsi vagyok, ha megütköznénk, egymással melyikünk nyerne. A királynő vagy a császár? Egyvalamiben biztos vagyok. Érdekes küzdelem lenne.
Vége