Fejezet 3. - A királynő vissza tért
A démonok országának egét sötét felhők borították be, eltakarva a napot és mindent sötétbe burkolva. A legtöbb élőlény elkezdet rettegni. Mindenki tudta, hogy mit jelent ez. Visszatért. És ezt mások is érezték. Érezték, hogy közeledik a gonosz.
Egy sötét helyen három alak sziluettje bontakozott ki a sötétből. Aki csak látta őket elmenekült a közelükből. Hogy ne menekültek volna? Hiszen mindenki tudta, hogy kik is ők és, hogy miért vannak itt.
- Visszatért. Érzitek ezt? – szólalt meg egy női hang.
- Igen. Én is érzem. – hallatszódott a második hang, amely szintén egy nőhöz tartozott.
- A királynő visszatért! – kezdett el örülten még is ördögien kacagni a harmadik hang.
- Induljunk! Ne várakoztassuk meg! – lépett előre az egyik. A hold fénye megvilágította, így tökéletesen látható vált. Egy rövid fekete ruhát viselt, amelynek az úja és a csuklyája bordó volt. Vörös szemei ridegen csillogtak. Rövid fekete haja a tarkójáig ért. Ekkor elő lépett a többi társa is. Az egyiken egy vékony, fekete, pántos ruha volt. Hosszú fekete tincseivel titokzatosan játszott a szél. Éj fekete szárnyait kitárt, mintha csak ezzel akarná megmutatatni, hogy ki is ő. Fekete szemi őrülten csillogtak. A következő alak sem nézett ki átlagosan. A haja ugyan olyan volt, mint a másiké azzal a különbséggel, hogy neki kék volt és egy különös fejdíszt viselt. Szürke szemit összehúzta, mintha csak gyanakodna valakire vagy valamire. Különös kék ruhája olyan volt, mintha csak elkárhozott lelkekből állt volna össze, csak éppen kék színben. A kezén és a lábán egy furcsa kéken izzó kötésből készült kesztyűt és lábbelit viselt. A nyakában egy szintén ehhez hasonló anyagból készült sálat hordott. Ahogy egymás mellett haladva mentek a céljuk felé, az útjukban lévő élőlények mind elmenekültek. Amikor egy szirthez érkeztek megálltak. A szirt lábánál démonok sokasága gyülekezett. Hirtelen előre lépett a vörös szemű és kisétált a szirt legszéléig, majd ott hangosan megszólalt, hogy a lent lévő démonok halják.
- Figyelem démonok! Eljött a mi időnk. Az úrnőnk 100 év után újra visszatért hozzánk és elhozta nekünk a sötétséget! Ideje, hogy újra olyan nagyok legyünk, mint annak idején! És ezt csak az ő uralma alatt tudjuk elérni, elvégre, ő a leghatalmasabb démon! Ő, a démonok királyának egyetlen lánya Kira királynő! – a démonok mind a szirten álló nőt és a mögötte álló társait nézték. – Ne feledjétek, hogy amíg ő uralkodott nem életetek elnyomásban! Nem voltatok korlátozva és nem kellett attól rettegnetek, hogy a nyavalyás emberek mikor támadnak ránk és űznek el minket a területeinkről! Mondjátok csak, hát nem lenne jobb újra úgy élni, ahogy régen? – a nő arca komoly volt miközben beszélt. Szemei nem tükröztek semmilyen érzelmet.
- Gyerünk nyomorékok! Mind ugyan azt akarjuk! – lépett előre a fekete szárnyas. – Szabadságot! És most itt a lehetőség, csak annyit kell, hogy a királynőt szolgáljátok! – ’ segített rá’. A démonok egymásra néztek és halkan tanácskozni kezdtek. Lassan olyan hangzavar alakult ki, hogy alig lehetett hallani a másik hangját. A három nő össze nézett végül a ’ fekete angyal ’ unta meg a dolgot és teremtett rendet. – Pofákat befogni nyomorékok! – emelte fel a hangját, mire minden démon elcsendesült. Erre elkezdet örülten nevetni. – Még ilyen beszari népséget! – kacagott, gonoszan és egyben hátborzongatóan. A démonok szemében a félelem tükröződött.
- Nah, már megint elszállt az agya. – sóhajtott a szellem ruhás.
- Komolyan ennyi szánalmas alakot még nem láttam! – hirtelen abba hagyta a nevetést. A testtartása megváltozott. Hirtelen előre hajolt és a háta meggörnyedt. A kezei a teste mellett lógtak, haja eltakarta az arcát. – Szánalmasak vagytok! – hangja, szinte éles pengeként hatott a beállt csendbe. Társai semleges pillantást vettettek felé, de ez őt nem izgatta. – Ha ennyire féltek, akkor bujkáljatok, tovább a szánalmas emberek elöl! A gyáváknak semmi helye a királynő mellett! – emelte fel hirtelen a fejét. Az arca idegbeteg vigyorba torzult, szemi összevissza mozogtak. Néhány démon elkezdet menekülni, de voltak olyanok is, akik a félelemtől nem bírtak mozogni. Hirtelen kitárta szárnyait és felemelkedet, hogy minden démon tisztán lássa és halja. – Az ilyen szánalmas alakoknak, mint ti nincs helye a királyságban. – kezdett el hátborzongatóan kacagni.
- Elég lesz! – szólt oda neki a vörös szemű. A fekete, még nézett rá egy ideig, de aztán visszaszáll a kék szellem mellé. – Elhullanak! Elhullanak! Elhullanak! – ismételgette halkan és hátborzongatóan dúdolva. A vörös szemű előre lépett. A démonok ijedten hátráltak.
- Mind tudjátok, hogy kik vagyunk mi. – nézett körbe a démonokon. – Mi vagyunk a legrosszabb rémálmotok! Mi vagyunk a legerősebbek! Mi vagyunk azok, akiktől rettegtek! És mi a három legerősebb démon a királynőt szolgáljuk! Aki nem így tesz, az elhullik. A gyengék nem maradnak életben. Egyszer kérdezem csak! Mellénk álltok és csatlakoztok a királynőhöz vagy szenvedtek tovább az emberek elnyomásától a saját világotokban? – kérdezte kitárt karokkal. A démon tömegen halk morajlás futott végig majd hangos éljenzésben törtek ki.
- Éljen a királynő! Éljen a királynő! – hangzott egyre hangosabban. A nő elmosolyodott.
- Éljen a démonok úrnője, Kira királynő! – kiáltott fel, mire a démonok éljenezni kezdtek. – Kövesetek minket és akkor nem kell többé félnetek az elnyomástól!
- Éljen a királynő! – szólalt meg a fekete angyal.
- Éljen a királynő! – emelte fel a hangját a kék szellem is.
- Éljen a királynő! Éljen a királynő! Éljen a királynő! – kiáltottak fel egyszerre mindhárman. A démonok egy eddiginél is hangosabb és félelmetes éljenzésben törtek ki.
Egy messzi tájon, egy hatalmas palota, hatalmas termében egy hosszú vörös hajú nő ült a trónon. Előtte egy tükör lebegett, amin keresztül az eseményeket figyelte. Zöld szemei titokzatosan csillogtak, szája, elégedett mosolyra húzódott.
- Visszatértem. – kuncogott fel halkan és egyben hátborzongatóan.
Vége