Fejezet 3.
2013.12.21 21:44
Emlékképek: Már tudom ki vagy valójában
- Áú!- jajdult fel a lány. – Ez csíp!
- Bírd, ki már mindjárt, végzek! Normál Esetben áthívtam volna Orihimét de most éppen nem ért rá. Így be kell érned velem. – magyarázta a halálisten.
- Nem, baj. Azért köszi. Különben is nem annyira súlyosak a sebeim csak apró… Jáúcs!- kiáltott fel a lány.
- Ne ficánkolj! Így soha nem végzünk.
- Jó, jó. Tisztára, mint valami vénember. – mormolta halkan a lány.
- Kit neveztél te vénembernek? – kelt ki magából Renji.
- Hm. Lássuk csak. A’ szem téged. – lökte ki lazán a lány.
- Te kis!
- Nyugodj már le! Csak vicceltem.
- Azért! Ne packázz velem, mert megbánod!
- Hú, ez most fenyegetés akart lenni? Bocs, de nem vagy ijesztő!
- Hogy van merszed?
- Egyszerűen. – vágott vissza a lány.
- Áh. Szóval így állunk? – jelent meg a fiú arcán ördögi mosoly.
- Ajaj! Ez nem tetszik nekem! – nyelt nagyot a lány mire a fiú megszorította a csuklóját.
- Áú! Te!- sziszeget a lány és gyorsan kiszabadította a csuklóját.
A lány a csuklóját fogdosta és nem nézett Renji szemébe. Renji nem tudta, hogy csak azért nem néz a szemébe, mert megszorította a csuklóját vagy valami baja van. Mindenesetre úgy döntött, hogy megkérdezi. A lány éppen hátat fordított neki és ment volna el. Renji gyorsan elkapta a lány csuklóját és hirtelen valami furcsa de dezsavú érzése támadt.
Keyko
Amikor Renji a csuklómat meg ragadta hirtelen egy fura érzés futott át rajtam és fura módon emlékképek jelentek meg előttem. De nem az enyémek voltak. Renji volt mindegyiken. Furcsán éreztem magam. Láttam szomorú és láttam vidám emlékképeket. Különös személyeket láttam. Talán barátokat talán lehetek ellenségek is. Láttam csatákat. Láttam örömöt láttam bánatot. Egyszer csak hirtelen meghallottam Renji hangját hogy hívogat. Az emlékképek eltűntek és én felébredtem.
- Keyko! Keyko! Keyko!- hallgattam Renji hangját. Pár másodperc kellet, még amíg magamhoz térek. Megdörzsöltem a szemem és kirántottam a csuklóm Renji markából. – Hé, minden rendben?- kérdezte mire látta, hogy magamhoz tértem.
- ÖÖÖ. Igen. - nyögtem ki nehezen.
- Mi történt? Hirtelen bámultál a semmibe és hiába szólítgattalak nem reagáltál. Minden rendben?
- Igen.
- Biztos?
- Biztos. – nyugtattam meg és próbáltam leplezni nyugtalanságomat. De úgy látszik nem túl jól sikerült.
- Nem úgy nézel ki, mint aki jól van. Mi történt?- faggatott tovább. Én igyekeztem elterelni a témát. Mert idő közben rendbe raktam a látott emlékeket. Már mindent értettem. Mindent tudtam róla. Közben Renji szavaiból következtetetve arra jutottam, hogy annak ellenére, hogy én úgy éreztem, hogy kb. 5 percig nem voltam magamnál, de valójában csak két percig. Már nem nagyon bírtam magammal. Renji folyamatosan faggatott megállás nélkül közben a látott emlékek egy része járt az eszembe. A fejem már majdnem szétrobbant.
- Fogd már be!- üvöltöttem el magam. Renji meglepődött és abba hagyta a beszédet. Érthetetlen és aggódó arccal nézet rám. Ekkor fogtam fel, hogy mit mondtam. Ellátta a sebeim és én erre leüvöltöm. Pedig hálásnak kéne lennem érte neki. – Bocs.
- Hm? – nézett rám érthetetlen arccal.
- Bocs, hogy csak így leüvöltöttelek. Pedig hálásnak kéne lennem, amiért elláttad a sérüléseimet. Köszi, Renji.
- Ööö. – nyögte ki a hadnagy.
Annyira cuki, amikor zavarban van! Mi? Mégis mi ütött belém?
- Köszönök mindent. – mondta a lány és elrohant. Renji kicsit le fagyot így későn kapott észbe és rohant a lány után.
- Várj!- kiáltott utána. De a lány csak futott tovább. Keresztül az üzleten. De Renjinek nagy mázlija volt. Keyko eltévedt hála a remek tájékozódási képességének és persze Lilin illúziójának.
- Áh! A francba is! Hogy tudok eltévedni egy kis boltban? – mérgelődött a lány. Egyszer csak észrevett egy csapó ajtót a padlón. Mivel egyébként kíváncsi természetű volt ezért felnyitotta és lement. A látvány, ami fogadta kissé sokkoló, de elképesztő is volt. Hegy hatalmas hely volt a kisbolt alatt teli homokkal és sziklával. –Wáó! Akár csak a sivatagban. Hihetetlen hogy egy ilyen kis boltocska alatt ilyen nagy terület van. De ez valahogy olyan dezsavú szerű. Mintha láttam volna már ezt a helyet. Várjunk csak. – motyogott Keyko és eszébe jutottak Renji emlékképei. – Na, ne. Ilyen nincs. Az nem lehet, hogy ő is. – elmélkedett Keyko.
- Az nem lehet, hogy ő is mi? – szólalt meg valaki a háta mögött. Keyko megremeget és hátra fordult.
- Hm? Maga?
- Én lennék. De válaszolna a kérdésemre Keyko kisasszony?
- Maga honnan tudja a nevem?
- Az nem érdekes. De válaszolna a kérdésemre kérem? Maga érdekes lány. Magas a lélek energiája.
- Hm.
- Válaszolna a kérdésemre?
- Nem.
- Hogy?
- Mit nem ért azon, hogy nem?
- Na de kisasszony! – visított a boltos.
- Maga nem normális, ugyan miért válaszolnék önnek.
- Hát… - hirtelen elhallgatott, mert megérzett valamit. - Hm? Egy nem várt vendég.
- Ne aggódjon. Ő értem jött.
- áh! Csak nem a barátja?
- Nem. Ő csak a bátyám.
- Oh.
Eközben kint
- Üdv! Elvinném a húgom, ha nem túl nagy kérés.
- ÖÖÖ. Tessék?
- Ah. Nekem nincs kedvem megismételni. Inkább megkeresem magam.
- Na, de! – szegény Jinta csak ennyit tudott kimondani, mert a titokzatos vendég beljebb fáradt és elment.
Urahara nagy érdeklődéssel kérdezgette a lányt. De pechjére a lány nem volt túl bőbeszédű.
- Napot! – állított be egy fiú. Rövid fekete haja volt. Kék szeme szinte lángolt. Erősnek tűnt. Legalább is így állapította meg Urahara.
- Hello bátyus!
- Üdv!- köszöntötte a boltos is.
- Hm?- húzta fel a szemöldökét. – Egy újabb barát?
- Mondhatjuk.
- Aha. Köszönöm, hogy vigyázott a húgomra. Stb.
- Ugyan már. Érdekes egy lány.
- Viszlát Urahara úr. Ja és átadná Renjinek hogy köszönöm és sajnálom.
- Rendben
THE END