Fejezet 24- Kártyaparti és az espada elleni harc
Kártya parti és az espadak elleni harc
Keiko
Egy hete már annak, hogy visszaengedet minket a lelkek világa. Azóta sikeresen visszarázódtunk a normál emberi életbe és néha napján besegítettünk a halálisteneknek. De csak nagyon ritkám ám, nehogy hozzá, szokjanak! Még a végén elvárják tőlünk, hogy ugorjunk nekik minden egyes lidércre, amikor egy rakat halálisten van itt.
- Te jössz. – szólalt meg Kiru. Éppen magyar kártyáztunk. Kiderült, hogy amíg mi Karakurában és a lelkek világában „mulattuk az időt” addig ő egy távoli kis országban volt, amit Magyarországnak hívnak. Azt mondta sok érdekes dolgot látott ott és érdekes emberekkel találkozott. Ott tanulta meg a magyar kártyajáték egyes fortélyait. Ebbe bele tartozott a csapd le csacsi, bürge és a huszonegy, amit jelenleg is játszunk.
- Oké. – mondtam és küldtem neki egy lapot. Mostanában egyre többet kártyáztunk. Akkor volt izgalmas, amikor sikerült még pár embert rávenni és nem csak ketten játszottunk. Ilyenkor rendszerint valamilyen tétre játszottunk, hogy izgalmasabb legyen. – Kérek még. – nyújtottam a kezembe Lilin felé. A kis madár, aki jelenleg az én testemben volt rögtön a kezembe adta a lapot. Lilin azért volt az én testemben, mert időközben ő lett a társam és mivel a mesterséges lelkeknek is megtetszett ez a játék így őket is bevontuk ezért Lilin megkapta ilyen korra a testem. És mivel a legtöbbször Uraharánál játszottunk így megtanultam elviselni Renjit. Nagyon egyszerű dolgom volt ugyan is az a féreg ritkán volt itt, mert állandóan vagy gyakorolt a pincében lévő terepen vagy lidérceket hajkurászott. – Hm, oké megállok. – tettem le a lapjaim és kihívóan néztem ellenfeleimre, akik a következők voltak: Jinta, Kiru, Lilin, Kon – aki jelenleg Ichigo testében volt – és Uraharára. Igen még a kalapost is sikerült bevonnunk.
- Kérek egy lapot! – tartotta a kezét Jinta. Mivel már korábban említettem ezért már tudjátok, hogy Lilin volt az osztó és egyben a „pénztáros is”. – Francba! Besokalltam! – kiáltott fel miközben ledobta a kártyáit az asztalra.
- Ezt tudni kell játszani kölyök! – szólalt meg Kiru.
- Ne félj, ha majd kitanítunk, akkor talán eljutsz a mi szintünkre. – tettem hozzá.
- Kérem, kisasszonyok ne szoktassák rosszra a gyerekeket! – szólalt meg Urahara is. – Lilin létszíves adnál egy lapot? – tartotta felé a kezét.
- Nem gondolja, hogy ezzel már elkéstünk? – kérdezte Kiru. – Lapot kérek. – nyújtotta a kezét. Amint megkapta a kártyát figyelmesen tanulmányozta majd újra megszólalt. – Na, jó bedobom, mivel éhes vagyok. – dobta az asztalra a kártyát.
- Már is? – néztem rá meglepetten.
- Ja. Hozzak neked is valamit? – állt fel.
- Egy csokis csiga jól jönne. – gondolkoztam el.
- Miért nem itt vásárolnak? Ururu biztos, kiszolgálja önöket. – kérdezte a boltos. – Emelem a tétet. – mondta és egy rakás édességet berakott középre.
- Azért mert hallottuk Kon történetét és mi nem akarunk úgy járni. – jelentettem ki.
- Ennyire nem bíznak bennem? – kérdezte szomorúságot tetetve.
- Igen. – vágtuk rá egyszerre nővéremmel.
- Na, akkor én megyek. – távozott.
- Hát akkor csak ketten maradtunk. – néztem a boltosra és felvettem a kártyáim.
- Nyugodtan feladhatja kisasszony. – mondta nekem Urahara.
- Az nem az én stílusom. – mosolyogtam kihívóan.
- Akkor hát azt javaslom ideje, hogy felfedjük a lapjainkat. – nézett rám. – Huszonegy. – terítette ki a lapjait.
- El kell, hogy keserítsem. – kezdem miközben kiterítettem a lapjaim. – Ellenem még ez is kevés. – mosolyogtam diadalmasan. – Ez az! Gyertek csak hozzám. – mondtam, miközben magamhoz húztam a sok édességet. – Ururu tudnál adni egy szatyrot? – néztem a sarokban ülő lányra, aki rögtön felpattant és nemsokára egy szatyorral a kezében tért vissza. – Köszi, tessék ezt fogad el hálám jeléül. – nyomtam a kezébe néhány cukrot. – És semmi kép se adj belőle Jintanak rendben? – súgtam a fülébe, mire bólintott.
- Kisasszony maga nagyon jó ellenfél. – legyezgette magát Urahara.
- Ne is próbálkozzon nem lesz vissza vágó. Azt este az ágyban kérje Yoruichi – samatól. – mondtam neki, mire lejjebb húzta a kalapját és legyezőjét maga elé emelte zavarát leplezve.
- Ugyan már kisasszony gyerekek is vannak itt! – nevetett idiótán.
- Oh, ezek szerint igaz? – kérdeztem oda se nézve. – Nem gondoltam, hogy ennyire előre járnak. Csak aztán óvatosan ám, nehogy kicsi Uraharák és Yoruichik szaladgáljanak itt. – csipkelődtem tovább, mire a boltos még jobban zavarba jött.
- Megjöttem. – sétált be a szobába Kiru.
- Gyors voltál. – néztem fel rá.
- Csak a közeli pékségbe ugrottam el. – válaszolt miközben egy csokis csigát dobott nekem.
- Köszi! Nézd mit szereztem az esti film maratonra! – mutattam neki a zacskónyi édességet.
- Nem semmi. – füttyentet egyet majd a még mindig zavarban lévő Uraharára nézett. – Ennek meg mi baja van?
- Sikerült zavarba hoznom és kiderítenem, azt, ami már eddig is nyílván való volt. – válaszoltam.
- Oh. De rossz kislány vagy! – kuncogott.
- Ugyan én hozzád képest semmi vagyok. – legyintettem.
- Igazad van. A szintemen sem vagy. Ahhoz, hogy elérj több hentai –t és yaoi –t kéne nézned. – jelentette ki, mire elfintorodtam.
- Kösz inkább kihagyom. – jelentettem ki.
- Pedig nem tudod milyen jó kis yaoi animék vannak. – sóhajtott. – Hidd el, utána másképp látod a világot.
- Én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy Soi Fong jobban mutat bátyóval, mint Yoruichivel és Yoruichi jobban mutat Uraharán, mint sem a kapitánnyal. – fintorogtam, mire Urahara arca rák vörös lett.
- Kérem, ezt ne a gyerekek előtt tárgyalják ki. Még a végén átragad rájuk is a rossz. – jött be a szobába Tessai bácsi egy- egy pohár teával. Kiru elgondolkodva nézte az óriást, majd jelentőség teljesen Uraharára nézett, aki vette a lapot és elsápadt.
- Felejtsd el és tartsd féken a fantáziád! – szóltam rá. Szép lassan megittam a teám aztán távoztam az Urahara vegyesboltból. Már nem csak egy utcányira voltam a házunktól, amikor valaki belém rohant. Én állva maradtam, de a támadóm nem volt ilyen szerencsés. – Hé, minden rendben? – kérdeztem, miközben leguggoltam hozzá. Egy rövid fekete hajú, piros baseball sapkás lány csücsült most előttem.
- Igen. Nincs semmi bajom! – nézett fel rám. Elgondolkodva néztem pár pillanatig majd felálltam és felsegítettem a földről.
- Akkor jó. – mosolyogtam rá, mire enyhén elpirult.
- Bocsánat, csak nagyon siettem és… - kezdet magyarázkodni, mire leintettem.
- Ugyan hagyd csak! – legyintettem. – Nem kell magyarázkodnod. Nekem semmi közöm ahhoz, hogy merre tartasz és amúgy sem történt semmi. – mosolyogtam. – Nos viszont én me… - kezdtem bele, de hirtelen ismerős hangot hallottam, így gyorsan felnéztem az égre. El kell, hogy mondjam egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Körülbelül három garanta átjáró nyílt, meg amin egy csomó espada volt. – gyek. – fejeztem be a mondatom. – Ez nagyon nem jó. – sóhajtottam gondterhelten, miközben az átjárót néztem.
- Te is látod azokat a valamiket? – kérdezte a lány, remegő hangon, mire meglepetten néztem rá.
- Mond, csak, hogy hívnak? – kérdeztem tőle. Szándékosan nem válaszoltam neki.
- Kurosaki Karin. – válaszolt, mire elkerekedtek a szemeim.
- Te vagy Ichigo húga? – csúszott ki a számon.
- Te ismered a bátyám? Tudod, hol van most? – esett nekem.
- Eh. – túrtam bele a hajamba majd felnéztem az átjáróra. Nem sok időm maradt. – Figyelj Karin. A bátyádról csak annyit tudok mondani, hogy jól van, de most sürgősen haza kell menned! – néztem rá komolyan.
- Miért? – kérdezte.
- Nincs, időm elmagyarázni legyen elég annyi, hogy veszélyben vagy, itt. – mondtam és futottam vissza az Urahara vegyesboltba. – Urahara úr! – nyitottam be.
- Én is érzem Amashi kisasszony! – nézett rám komolyan majd a hátam mögé nézett. Hátra fordultam és Karin volt mögöttem.
- Karin te mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy menj haza? – kérdeztem kicsit mérgesen és gondterhelten beletúrtam a hajamba.
- Addig nem megyek innen, amíg nem kapok válaszokat! Hol van a bátyám? – kérdezte, mire Uraharára néztem.
- Urahara úr megtenné, hogy vigyázz rá, amíg én kimegyek? Fogy az idő és a végén még kimaradok a buliból! – néztem jelentőségteljesen a boltosra.
- Rendben! Ne aggódjon Lilin majd vigyázz a testére. – válaszolt.
- Köszönöm majd meghálálom egy esti visszavágóval. – mosolyogtam a boltosra, majd kivettem a plüssből a lélekcukorkát és lenyeltem. – Aztán nagyon vigyázz a testemre! Ne hagyd, hogy Kon akár egy újjal is hozzá érjen.
- Ne aggódj, ha próbálkozik, elintézem. – mondta magabiztosan.
- Rendben én megyek! – mondtam és eltűntem nem is foglalkozva karin csodálkozó tekintetével. Amikor oda értem a harctérre már mindenki harcolt. – Áh, nem ér! Csak sikerült elkésnem! – morogtam.
- Nocsak, nocsak. Nem is olyan rossz a felhozatal. – szólalt meg mögöttem valaki, mire megsemmisítő tekintettel fordultam hátra, ami hiba volt, ugyan is az a bizonyos valaki rögtön lesmárolt. Hirtelen támadástól elkerekedtek a szemeim majd a szabadon engedtem a lélekenergiám válaszul így kénytelen volt leszállni rólam.
- Még is mit képzelsz te magadtól, hogy csak úgy megcsókolsz egy harctér kellős közepén? – kérdeztem magamból kikelve.
- Ugyan ne mond, hogy nem élvezted. – mosolygott rám csábosan. Komolyan olyan volt, mintha csak Justin lenne, csak waizard verzióban.
- Nem életeztem. – mondtam halálos hangnemben és teljesen kiengedtem a lélekenergiám, ami lángok formájában örvénylett körülöttem.
- Tüzes a kicsike! – füttyentett egyet, mire még jobban dühbe gurultam. Még jó, hogy a többiek nem látták a vörös arcom. Bár már így is érdekes látvány nyújthattam, mert már a hajam is lebegett a hőhullámoktól. – Ez tetszik! Lehet, hogy ha vége a harcnak haza viszlek, kicsit játszadozni! – jelentette ki mire elszakadt nálam a cérna.
- Perzselj, lángmacska! – simítottam végig a kardon, ami vörösen felizzott. Ezzel az egy mondattal aktiváltam a shikai szintet. Ilyenkor a kardom külseje megváltozik. A markolat marad ugyan olyan a penge pedig vörös lesz.
- Csinos darab. – mondta ellenfelem, mire habozás nélkül a torkának ugrottam. Persze ő könnyedén kikerülte a támadásaim, de nem ettől telt be a pohár, hanem attól, hogy ez a sunyi dög egy óvatlan pillanatban le mert taperolni! Vörös arccal ugrottam arrébb. – Most már biztos, hogy kellesz. Csinos a pofid, jó a segged és van melled. Remekül elleszek veled, már biztos. – jelentette ki, mire a környezetemben tartózkodó halálistenek csodálkozva néztek hol rám – mert én már remegtem az idegtől-, hol a waizardra.
- Ezért megdöglesz te köcsög bájgúnár. – mondtam halkan.
- Hogy? Nem értettem! – hajolt közelebb hozzám, mire felemeltem vízszintesbe a kardom és kimondtam a varázsszót.
- Bankai! – kiáltottam, mire körbe ölelt a tűz.
- Igaz, hogy fel akartam tüzelni a hangulatot, de nem ennyire! – ugrott hátrébb a bájgúnár. Amikor a tűz elállt mindenki kerek szemmel nézett. Hát igen nem volt egy megszokott bankai ruhám. Olyan volt mintha egy olyan kimono lenne, mint amit a tizenkettedik osztag hadnagya szokott hordani, csak az enyém kissé másképp nézz ki. Kissé nyitottabb, fogalmazhatunk így. És ha ez nem lenne elég hátul olyan, mintha egy köpeny lenne a derekamnál és az obim sem átlagos. Hátul a két vége nagyon hosszú így még klasszabbá téve az összképet. A ruhám fekete fehér színű, a köpeny, ami úgy nézz ki mintha egy haori lenne kívülről fehér, de belűről piros. A hajam kiengedve van, így látszik, hogy milyen hosszú is. És természetesen a kezemben itt van az én hőn szeretett kardom is.
– Ejha! – füttyentett elismerően, miközben nagyon igyekezett takarni a nadrágját. – Bébi teljesen felálltam tőled! Amint végeztünk a magamévá teszlek! – jelentette be.
- Nem fogod megérni még a holnapot sem, nem, hogy azt, hogy haza érj. – jelentettem ki gúnyosan.
- Majd meglátjuk! – mondta és megnyalta a szája szélét aztán támadt. Hamar rájött, hogy ez nagyon hatástalan ellenem, így ő is kiengedte a kardját. – Csodálj csak meg! Ez az én valódi alakom! – kezdett el fölényeskedni. Úgy nézett ki, mint egy madár. Így már komoly ellenfélnek bizonyult ezért bekeményítettem.
- Jöjjön a következő szint! – jelentettem ki.
- Milyen következő szint? – kérdezte, de nem válaszoltam. Az arcom elé emeltem a kezem és mintha meg akarnám karmolni az arcom végig húztam a levegőben, mire megjelent az arcomon a lidérc maszkom. Az enyém eltért a megszokottaktól. Olyan volt, mint egy álarc, ami egy macskát ábrázol. Félelmetes és egyben gyönyörű. Félre toltam a maszkot így jobban látszódott a szemem is. A pupillám megnyúlt és olyan lett, mint egy macskának, a szembogaram pedig sárga lett. 
– Tudod a természet körforgásában általában a macska levadássza a madarat és a prédával időnként még szórakozik is. – kezdtem, mire hátrálni kezdett. – Tudtad, hogy a macskák nagyon jó ragadozók? Éles szemük van, amivel még a sötétségben is látnak, így még éjszaka is tudnak vadászni.
- Még is mi vagy te? – kérdezte rémülten.
- A legrosszabb rémálmod onnantól kezdve, hogy zsákmányként tekintettél rám. – válaszoltam és lassan felemeltem a kardom, majd suhintottam egyet, mire a madárkát beterítették a lángok, amik a semmiből jelentek meg. Ezek a lángok különlegesek voltak. Én irányítottam őket a kedvem szerint így a madárka elevenen megéget. Amikor elálltak a lángok egy agyon éget espada volt a helyén, aki lassan hamuvá foszlott. Elégedetten szüntettem meg a bankaiom és elraktam a kardom, miközben hátat fordítottam elporladó ellenségemnek. Ennyi volt gyerekek! Így kell stílusosan elintézni az ellenfeled. Amíg véget nem értek a harcok a kisebb lidérceket kezdtem el irtani. Azért nem segítettem be a többieknek, mert akkor a becsületükbe gázoltam volna. Amúgy is, ha már Urahara és Shinji is megjelent, akkor nagy baj nem lehet. Legalább is ezt gondoltam egészen addig, amíg meg nem jelent egy fénycsóva minden espada körül. – Mi a franc? – kérdeztem. Hát ez csak egy elterelés volt? De miért? Miről akarták elterelni a figyelmünket?
- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Shinji amikor mellé éreztem.
- Igen. Már csak az a kérdés, hogy miről akarták elterelni a figyelmet? – tettem fel a nagy kérdést.
- Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megtudjuk. – húzta el a száját. – Mellesleg láttam a küzdelmed. Nem volt rossz. Mit mondott, amitől így bepöccentél? – nézett rám.
- Az a rohadék, először lesmárolt, utána letaperolt és végül kijelentette, hogy haza visz ágyasnak. – morogtam, karba font kézzel.
- Merész, bár mit csodálkozol ezen? Nem vagy csúnya sőt, kifejezetten csinos vagy. – bókolt.
- Köszi. – mosolyogtam a szöszire majd végig néztem a harctéren. Mindenhol sebesült halálistenek, akik igyekeztek össze szedni magukat. Akkor itt van még egy majdnem kinyúlt Kutchiki és egy ájult Ichigo. – Ki tűnünk a tömegből nem? – kérdeztem oldalra döntött fejjel.
- Most, hogy mondod… - nézett körbe Shinji.
- Na, vigyük őket Uraharához. Bevállalom Kutchikit. – sóhajtottam.
- Egész jó szívű vagy. – nézett rám.
- Csak Byakuya miatt teszem meg. Sokkal jövök neki és Ichigo-t nem hinném, hogy elbírnám egyedül. – vallottam be. Shinji felnevetet és felkaparta a földről Ichigo-t én meg elkezdtem gyógyítani Rukia - t.
- Keiko? – kérdezte nehezen, amikor kinyitotta a szemét.
- Ne mozogj! Nem épp kicsi a sérülésed, jobb lesz, ha nyugton maradsz. – mondtam rá sem nézve.
- Akkor én előre mentem! Majd jössz, amikor végeztél. – nézett le rám Shinji.
- Rendben. – bólintottam és a fiú egy ugrással el is tűnt. Nekem is sietnem kellett. Bár nem látszott, de nekem is voltak gondjaim. Meg voltak a magam korlátjai és én túlléptem rajta. Túl sokat használtam egyszerre az erőmet és ezt nem díjazza a testem és a gyógyítás rátesz még egy lapáttal. Szinte épp befejeztem a gyógyítást, amikor heves köhögő roham jött rám.
- Keiko! – ült fel aggódva Rukia. Amikor nagyjából sikerült leállni, felálltam. Rukia ijedten nézett a kezemre, ami véres volt.
- Ne törődj, velem induljunk! – mondtam, majd felsegítettem és egy szökkenéssel eltűntük a helyszínről. Egyenesen Uraharához mentünk ahol már mindenki minket várt. Szinte épp, hogy letettem Rukiát az ajtóban, amikor ismét heves köhögő roham jött rám. Összeszorított szemekkel próbáltam lecsillapítani a köhögést, sikertelenül.
- Keiko! – kiáltották a nevemet.
- Húgi! – ugrott mellém két testvérem. Ők nagyon jól tudták, hogy mit jelent ez.
- Húgi, már megint túlzásba vitted? – kérdezte halkan Ray, miközben átkarolta a vállam és a hátamat simogatta. Kiru a másik oldalamon volt és aggódva nézett rám.
- Akkor is így köhögött, amikor meggyógyított. – szólalt meg Rukia. – Bár akkor nem volt ilyen heves, de vért köhögött fel. Miután abba hagyta felállt és mintha mi sem történt volna, ide hozott. – mondta halkan.
- De mi a baja? – kérdezte Matsumoto. – Hiszen olyan gyorsan végzett azzal az espadaval. Ráadásul sokkal erősebb volt nála.
- Mondja, csak hadnagy. Tudja, hogy miért intézte el ilyen gyorsan az espadat? Mármint, hogy mondott neki valamit, aminek hatására előhívta a bankai-át és a maszkját? –kérdezte a fekete hajú fiú. Mielőtt válaszolhatott volna, én hirtelen abba hagytam a köhögést, majd elsötétült a világ csak annyit hallottam, hogy a nevemet kiáltják.
Ray
Ijedten néztem az elájuló húgomra.
- Kiru. – néztem komolyan másik húgomra.
- Rendben. – bólintott majd eltűnt.
- Urahara úr van egy üres szobája? – fordultam a boltos felé.
- Természetesen! Kövessen. – állt fel és kiment a szobából. Felkaptam Keikot és utána mentem. Út közben összetalálkoztam a szintén ramaty állapotban lévő Renjivel, aki kerek szemekkel bámulta a húgom. Mielőtt meg kérdezhette volna, hogy mi történt, megjelent Urahara és bevezetett egy üres szobába, ahova leraktam Keikot.
- Bár szerencsés a neved folyton csak a balszerencse ér. – suttogtam, majd puszit nyomtam húgom fejére és kimentem a szobából, vissza a többi halálistenhez.
- Mi történt vele? – kérdezte Hitsugaya.
- Ahhoz, hogy ezt elmondhassuk, először meg kell tudnunk, hogy mi történt a harc alatt. – jelent meg Kiru.
- Meghoztad? – kérdeztem reménykedve.
- Sajnos nem találtam. – rázta meg szomorúan a fejét.
- Valaki beavatna minket is? – kérdezte Ikkaku.
- Amint valaki elmondja, hogy mi történt a harc alatt rögtön. – mondtam kissé dühösen. Erre természetesen csönd lett. – Nos, akkor hadnagy elmondaná? – fordultam Matsumoto felé.
- Természetesen! Nos, nem sokat láttam, de az egész azzal, kezdődött, hogy először lekapta az - az espada, utána elkezdte hajtogatni, hogy nos… - pirult el. -… haza viszi ágyasnak.
- És mi történt ezután? – kérdeztem higgadtan, azonban az, hogy elreccsent az asztal, annyira szorítottam, meggyőzte őket, hogy cseppet sem vagyok nyugodt.
- Ezután Keiko először aktiválta a shikai-t és elkezdtek harcolni, de Keiko hátrányba volt, aztán következett a bankai. Ekkor az espada kijelentette, hogy felállt és ezért biztos benne, hogy elviszi, tudjátok miért. – mondta vörös arccal. – Ezután kieresztette a kardját és felvette a valódi alakját majd újra harcolni kezdtek. Ekkor Keiko előhívta a maszkját, amitől az espada leblokkolt. Mondott neki valamit, amitől annyira megrémült a lidérc, hogy hátrálni kezdett, de ekkor Keiko suhintott egyet a kardjával, mire ellepték a lángok. – mondta majd hirtelen elborzadt az arca. – Az espada kiáltozott és csapkodott, de a lángok egyre jobban ellepték aztán végül teljesen elnyelte a láng. Amikor elállt a tűz akkor ott állt az espada megégve, majd hirtelen hamuvá vált és elfújta a szél. – fejezete be a mesélést.
- Értem. – mondtam színtelen hangon.
- Nos, akkor ezért van rosszul. – mondta magának Kiru, de a többiek is meghallották.
- Hogy érted? – kérdezte a törpe kapitány.
- A húgomnak meg vannak a bizonyos erőkorlátai. – kezdtem mire mindenki rám figyelt. – És ha túllépi ezt a határt, akkor a teste nem bírja követni és rosszul lesz. Jelen esetben ezt a határt akkor lépte át, amikor egyszerre használta a bankait, a maszkját és azt a támadást, amivel elégette az ellenfelét. Amikor ezt a három különböző erőt egyszerre használta megterhelte a testét, ami úgymond fellázadt ellene. – fejeztem be.
- Hogy érted, hogy három különböző erő? – kérdezte Ishida aki fene tudja, hogy került ide.
- A bankai a halálisteni, a maszk a lidérc, és az a nagy erejű támadás pedig a tündér mágiája. – válaszolt Kiru.
- Tündér…
- … mágia? – kérdezték akadozva.
Vége