Fejezet 21.
2013.12.21 22:13
Összetört szívek
Ragyogó napra ébredt a Lelelek világa. Egy hosszú fekete hajú nő sétált az utcán. Amerre ment az összes férfi utána nézet. Néhány merész vállalkozó még meg is kérte a kezét, vagy azt kérte, hogy legyen a barátnője. De nő nevetve kosarazta ki mindet, elvégre, neki már volt barátja. Épp hozzá tartott. Vígan lépkedett arra amerre kedvese lélekenergiáját érezte. Ugyan mi is ronthatná el a kedvét, hiszen mindene megvan. Egy olyan férfi, aki végre tényleg szereti, és olyan barátai, akikre mindig számíthat.
Mér épp nyitott volna be a férfi szobájába, amikor furcsa zajokat hallott. Kikerekedet szemekkel és lefagyva hallgatta a számára oly ismerős hangokat. A kéjes sóhajokat, amelyek számára ismerős nő szájából hangoztak. Nem, az nem lehet! Hisz megígérte neki! Félve húzta el a vékony papír ajtót, de azt kívánta bárcsak ne tette volna. Bent a szobában Renji és Rukia élték ki a vágyaikat. A nő össze tört. Szeméből könnyek kezdtek el folyni. A bent lévők lefagyva vették észre, hogy társaságuk akadt. A fekete hajú, gyűlölettel és bánattal teli szemekkel nézett a párosra, majd gyorsan visszahúzta az ajtót és elrohant, nem is törődve azzal, hogy utána kiabálnak. Ő csak egy olyan helyet akart ahol egyedül lehet. Sietve rohant végig az utcán. A könnyei folyamatosan folytak, akár egy patak, amely sosem apad ki. Az utcán csodálkozva néztek utána. A nagy sietségében majdnem neki ment a főparancsnoknak, aki csodálkozva nézte a máskor mindig szigorú és vidám nőt, aki most sírt. Valami féle furcsa érzés fogta el, amit már rég érzet. Aggódás. De miért aggódott egy idegenért? Talán azért mert hasonlított a rég nem látott unokái egyikére? Nem tudta volna megmondani. Miközben elgondolkodva nézett arra amerre a nő futott, valaki belé rohant.
- Elnézését kérem főparancsnok úr! – segítette fel az öreget a hatodik osztag hadnagya. – Nem látta véletlenül Keyko-t? Az új halálistenek közül a nőt? – kérdezte szaporán szedve a levegőt. A főparancsnok felhúzott szemöldökkel nézte végig a hadnagyot. Látszott rajta, hogy kapkodva ötözött fel. Az öregnek eszébe jutott a nő, hogy sírt. Nem volt nehéz rájönnie, hogy a hadnagy nyílván téves útra lépett. De ezt nekik kell lerendezni.
- De arra ment. – mutatott a helyes irányba.
- Köszönöm! – szaladt el abba az irányba amerre az öreg mutatott. Villámlépéssel haladt a házak tetején, hátha meg leleli a nőt. A lélekenergiáját hiába keresete, nem találta annyira elrejtette. Hiába a vér nem válik vízzé. Már kezdte volna feladni, amikor hirtelen megpillantotta a nőt. Gyorsan leugrott és megfogta a nőt.
- Eressz el! – sziszegte könnyes szemmel. Fájt a szíve, nem akart, még jobban szenvedni. Elég volt ez neki. Ám Renji nem eresztette el. De ő tartotta magát. Még van büszkesége, és ezért nem fog behódolni.
- Figyelj Keyko! – fogott hozzá a hadnagy. De a nő csak félre nézet. Nem tudott ezek után a szemébe nézni, hiszen egész végig hazudott neki. De a hatodik osztag hadnagyát keményfából faragták. Túl keményből. – Beszéljük meg! Kérlek! – próbálkozott tovább a hadnagy. Ekkor megérkezet Rukia is. Keyko végre ránézett a hadnagyra. De azt kívánta bárcsak ne tette volna. Az a kék szempár, ami máskor mindig melegséget sugárzott felé most vörös volt és a gyűlölet és a megvetés lángja lángolt benne.
- Még is mit beszéljünk meg? – kérdezte halkan, de még hallhatóan a nő. – Azt, hogy hazudtatok nekem? Ezen nincs mit megbeszélni az Istenit Renji! – üvöltött a nő. – Megcsaltál engem azzal a személlyel, aki a legjobb barátom barátnője volt! Basszus ezen nincs mit megbeszélni! Ezen nem lehet szépíteni! – a végére már a nő elsírta ismét magát. Fájt neki. Fájt neki ez az egész és minél tovább maradt annál mélyebbre égette magát a fájdalom a szívében.
- Keyko… - szólalt meg Rukia. De nem tudta folytatni, ugyan is az említett rá emelte a gyűlölettől izzó karmazsin vörös szemeit. Azok a szemek olyanok voltak akár csak a pokol lángjai. Rukia félve hátrált pár lépést. Renji ijedten ugrott a lány elé ezzel eltakarva őt a nő elöl.
- Takarodjatok. – szólalt meg Keyko lehajtott fejjel. De az érintettek nem mozdultak.
- Keyko… - próbálkozott Renji. Tudta, hogy mennyire fáj most a nőnek, hiszen egyszer már átélte ezt, de jóvá akarta tenni.
- Nem hallottátok?! – emelte feljebb a hangját.
- De Keyko… - Renji nem adta fel.
- Basszus, Renji takarodj már el innen! Aljasabban vagy még Justinnál is! – kelt ki magából a nő. – Ő legalább a szembe merte mondani! – üvöltött a nő. Szeméből a könny megalíthatatlanul folyt. Összetört. És ezen már nem lehet segíteni. Renji kikerekedet szemekkel fogadta a vádat. Nem akarta elhinni. Végül Rukia tért magához hamarabb és elhúzta Renjit. Keyko eddig bírta. Neki támaszkodott a falnak és hangosan zokogni kezdett. Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát. A nő könnyes szemmel nézet hátra. Ichigo volt mögötte, aki szomorú szemekkel nézett rá.
- Mennyit hallottál? – kérdezte halkan a nő.
- Mindent. – sóhajtott keserűen. – Gyere. – tárta szét a karjait a helyettes halálisten. Keyko könnyei ismét megeredtek, és minden erő elhagyta. Ichigo átölelte a nőt, és hagyta hagy sírja ki magát a vállán. Eközben a távolból két személy figyelte a történéseket.
- Ők azok. Igazam van? – kérdezte az idősebbik.
- Igen. – bólintott.
- Azt hiszem ideje lesz vissza ereszteni őket az emberek világába. Ha tovább maradnak, végül összeroppan a fájdalomtól, erős lélek ide vagy oda. Önnek mi a véleménye, Kutchiki kapitány? – kérdezte a mellette állót.
- Egyet értek magával főkapitány úr. – mondta érzelemtől mentes hangon, de a szemeit nem vette le, az ölelkező párosról. - Úgy vélem ezen események után a legjobb az lenne, ha minél távolabb lenne a hadnagyomtól.
- És a húgával mi lesz? kérdezte kíváncsian az öreg miközben ő se vette le a szemét a fiatalokról.
- El kell fogadnom, azt a tényt, hogy szereti a hadnagyomat. Ha ellenkeznék és máshoz adnám férjhez, nem csak ő, hanem a hadnagyom is ellenállna.
- És mi a helyzet a másik húgával. – nézett rá a férfire, aki még mindig szobrokat megszégyenítő ó, érzelemmentes arccal nézte a párost. A szem a lélek tükre. Ám hiába az érzelemtől mentes arc, ha a szem mindent elárul.
- Ő már jó helyen van. Megtalálta a helyét. – válaszolt a férfi.
- Úgy véli? – kérdezte az öreg. – Igaza lehet. Maga jobban ismeri, mint én.
- Attól, hogy régebb óta ismerem, még nem jelenti azt, hogy jobban ismerem. – válaszolt a fiatalabbik.
- Ugyan Kutchiki kapitány! Előttem nem kell tagadnia. Elvégre miért figyelmeztette volna, mielőtt áthoztuk volna őket. Maga tudta, hogy maguktól nem jönnének át. – folytatta az öreg. A férfi ránézet, de az arca nem árult el semmit, csak a szeme. – Én vagyok, a főparancsnok én felelek az egész városért, ezért mindenről tudnom kell, ami itt történik. – válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Ideje indulnunk. Elvégre még egy gyűlést is össze kell hívnom. – szólalt meg hosszabb csend után az öreg. Byakuya csak bólintott és követte az idősebbiket.
Eközben odalent Keyko lassan abba hagyta a sírást ezért Ichigo eleresztette és szembe fordította magával.
- Jobb már? – kérdezte a nőt, akinek szeme még mindig vörös volt, de már csak a szomorúság csillogott benne.
- Igen. Köszönöm. – felelte.
- Mennyire néztél tükörbe mostanában? – kérdezte hirtelen a narancs.
- Miért kérdezed? – nézett rá értetlenül a fekete hajú.
- Hát, mert most már nem csak, a hajadban van egy vörös csík, hanem a szemed is olyan színű lett. – mosolygott rá a fiú.
- Mi? – akadt ki a fekete hajú. A barna szemű elmosolyodott. Sikerült neki felvidítania. Már ezért is megérte.
- Gyere, menjünk. – húzta fel a földről a nőt.
- És még is hova? – húzta fel a szemöldökét a nő, miközben a helyettes felhúzta a földről.
- Természetesen a bátyádhoz. Kíváncsi vagyok, hogy bírja Kenpachiék osztagát. – mosolyodott el. A nő felnevetett. Ez a nevetés szívből jövő volt.
- Jó menjünk. – bólintott a nő és elindultak. Út közben nem esett szó köztük, de nem is volt feszült a légkör.
Lassan megérkeztek a 12. osztag területére és nem mindennapi látvány fogadta őket. Az osztag valamennyi tagja kifeküdve feküdt a földön. A harcolók irányába néztek. Ray harcolt Ikakku ellen. Látszott a kopaszon, hogy már kapott jó pár csapást, de még talpon volt, a kimonója felsőjét már levette, bizonyára akadályozta a harcban. A fekete hajú unottan nézte ellenségét. Ő is levette, már a kimonó fölsőjét, de rajta egy karcolás se volt. A harc újra elkezdődött, de az állás most se változott. A kopasz támadt a fekete pedig kitért a támadásai elöl és néha, visszatámadt. Rendszerint ilyenkor a kopasz a földön kötött ki, de mindig föl állt.
- Add már fel, te szerencsétlen nyomorék! – szólt oda a földön vergődőnek a fekete.
- Egy 12. osztagos sosem adja fel! – válaszolt a kopasz és ismét támadt, de a fekete könnyen kikerülte, és ismét a földön kötött ki.
- Nem unod még? – kérdezte a fekete, miközben ráült a kopasz hátára, hogy az fel ne keljen. – Már lassan két órája küzdünk ebben a dög melegben, már vagy hatvanszor a földre küldtelek, teli vagy sérülésekkel, és már innék valamit. – panaszkodott a fekete.
- Miért nem iszod meg a sakéját? - kérdezte Yumichika. – Elvégre úgy egyeztetek meg, ha legyőzöd, akkor tiéd a sakéja. És Ikakku már rég vesztett. Nem is értem, miért pazarolod rá az idődet még.
- Hm, igazad van. – állt fel a fekete és elindult a saké felé.
- Hé, Yumichika te áruló ne adj neki ötleteket! Te pedig állj meg még NEM VESZTETTEM! – üvöltözött a kopasz. A fekete megfordult és rámutatott.
- 7. lekötés! – csak ennyit mondott és már is sárga láncok tekeredtek a kopaszra meggátolva a mozgásban. Megfordult és oda ment a sakés kancsóhoz.
- Aszta, kegyetlen bátyád van. – szólalt meg csendesen Ichigo. Keyko halkan felnevetet.
- Tudom. De pont ezért szeretem.
- Eddig azt hittem, hogy csak egy vézna gyerek hatalmas ésszel és lustasággal megáldva, de basszus. Ennek majdnem olyan bicepsze van, mint Zarakinak! – akadt ki Ichigo.
- Hé! Ez csalás! Hallod? Gyere vissza és küzdj, mint egy férfi! – kiabált a kopasz.
- Legközelebb a száját is be kell fogni valamivel. – elmélkedet és meghúzta a kancsót.
- Neee! – kezdet el sírni a kopasz. Ez azonban nem érdekelte a feketét, meg itta a sakét azután oda ment a húgához.
- Üdv! Nah mizu? – kérdezte, aztán meglátta húga kisírt szemeit és rögtön komoly lett. – Mi történt?
- Menjünk egy nyugodtabb helyre, ott elmondjuk, hogy mit történt. Ez nem olyan dolog, amiről mindenkinek tudnia kell. – felelt Keyko helyett Ichigo.
- Rendben. – bólintott Ray és elmentek egy csendesebb helyre ahol Keyko mindent elmondott a bátyjának. – Megölöm! – sziszegte ökölbe szorított kézzel.
- Nyugodj, meg! A bosszútól nem lesz jobb egyikünknek sem! – nyugtatta le Ichigo. A narancs fejű ma nagyon komoly volt, de Ray megértette, hogy miért. Egy ilyen esett teljesen megváltoztatja az embert. Erre jó példa a húga is, aki az eset előtt egy életvidám erős lelkű lány volt, de most összetört.
- Ichigonak igaza van. – szólalt meg halkan Keyko.
- Skacok nekem most már mennem kell. Majd holnap találkozunk. – állt fel a helyettes és leporolta a kimonóját.
- Ichigo, ha nem akarsz, nem kell átjönnöd. – szólat meg Keyko.
- A barátok dolga, hogy támogassák egymást nem? – mosolygott a lányra. – Ne aggódj. Nekem ez nem fáradság.
- Akkor, viszont ha nem bánod elkísérünk. – állt fel Ray és felsegítette húgát is.
- Rendben. – bólintott a halálisten.
Miközben mentek elhaladtak a hatodik osztag előtt ahol két ismerősbe botlottak.
- Abarai, Kutchiki. – ejtette ki teli gyűlölettel a két nem szívesen látott személy nevét Ray.
- I-ichigo? – kerekedett el az említettek szeme, amikor meglátták a helyettest.
- Mikor jöttél? És miért nem szóltál? – kérdezte Rukia.
- Hogy mikor jöttem? Épp időben, hogy megtudjam az igazságot rólatok. És, hogy miért nem szóltam? Változtatott volna valamin, ha szólok? – kérdezte Ichigo érzelemtől mentes hangon, ami tőle szokatlan volt.
- Te mondtad el neki? – kérdezte Renji Keyko felé fordulva. A nő gyűlölködve nézet a férfi szemébe aztán elfordított fejjel megszólalt.
- Nem volt szükség rá. – válaszolt halkan.
- Mindet, hallottam. – szólalt meg Ichigo is.
- Ichigo én… - kezdet el magyarázkodni Rukia, de elakadt.
- Remélem megérted, hogy ezek után azt kérem tőled, hogy ha legközelebb jössz az emberek világába. akkor szedd össze minden cuccod, és többet ne gyere hozzám. – mondta Ichigo. – Ne, aggódj. Urahara –san bizonyára majd add szálást.
- Ichigo indulni kéne. – szólalt meg Ray. – Ti, pedig kérlek, hagyjátok békén a húgom. – fordult a RenjiRuki páros felé.
- Azt hiszed kemény vagy, csak mert kapitány voltál? – háborodott fel Renji. – Képzeld, én nekem is van bankai-om!
- Az, csak egy dolog, hogy kapitány volt meg, hogy neked van bankai-od de még így is veszítenél ellene. – szólalt meg valaki Renji mellől. – Hidd, el én mondom.
- Esélyed sem lenne ellene. A fél osztagot leverte egy óra alatt és még Ikakkuval is elbánt. – szólalt meg Yumichika.
- Heh, persze! Hiszem, ha látom! – horkantott fel Renji.
- Ezt vegyem kihívásnak? – kérdezte Ray.
- Igen, de ha megijedtél volna azt is megértem. Ismerlek. Olyan gyenge, vagy mint a húgod. Simán lenyomlak. – kötekedett Renji. Amint befejezte a mondandóját hirtelen valaki behúzott neki akkorát, hogy elterült.
- Renji! – sikkantott ijedten Rukia.
- Öcsém, ezt nem kellett volna. – szólalt meg Ikakku. – Te ténylég ennyire hülye vagy? – Renji nagy nehezen felült és szembe találta magát Keykoval.
- Ne becsülj alá nyomorék. – szólalt meg halkan és veszélyesen.
- Heh? – szólat meg Renji, de ekkor megint behúztak neki egyet, ezúttal a másik oldalra.
- Két dolog van, amit nagyon nem bírok. Első, ha a húgomat becsméreli valaki. A második, ha valaki lebecsül. Azt hiszed poénból mondták, hogy hidegre tettem a fél 12. osztagot? Ők is elkövették azt a hibát, amit te. Lebecsültek.
- Heh, de nagy a pofád Amashi. – köpött oldalra Renji. Ekkor megint behúztak neki egyet. Ezúttal az óra sínylette meg.
- Renji! – síkoltott fel Rukia ismét.
- Ne, pofázz úgy mintha több lennél. – szólalt meg Ichigo.
- Hány ujjad tört bele? – kérdezte vigyorogva Renji. Ekkor kapott még egyet.
- Még ezek után egy se. – vont vállat a narancs hajú.
- Ezt most miért kellet? – kérdezte dühösen Rukia.
- Három a magyar igazság és a negyedik a ráadás. – felelte a barna szemű azután kiegyenesedett és elindult. A két fekete elindult utána azonban Keyko még megállt Renji mellett.
- Nyugodtan nevess csak. – szólalt meg Renji.
- Őszintén, már ahhoz sincs életkedvem. De egyet jól jegyezz meg. Legközelebb nem úszod meg ennyivel, ha lebecsülsz. – felelt a lány rá se nézve.
- Ne merd fenyegetni! – állt fel Rukia, de mivel Keyko magasabb volt nála. így fel kellett rá néznie.
- Mert mi lesz akkor? Mit csinál a kis Kutchiki? Ugyan, ne álltasd már magad. Meg sem tudnál karcolni. Fel sem érsz hozzám. És soha nem is fogsz. – nézett a lányra a szeme sarkából. Rukia bele nézett a vörös szempárba és onnantól nem tudta elszakítani a tekintetét, vesztére. Érezte, hogy valami ismeretlen erő szinte összepasszírozza. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor ki akarták végezni. Ez az erő olyan mintha a főparancsnokkal állna szembe. Eddig bírta. A lábai felmondták a szolgálatot és összecsuklottak.
- Ne merj packázni velem. Az elkövetkezendő csata nem a gyengék játéka. Ne álltasd magad. Ha gyenge vagy akkor előbb utóbb meghalsz. Az akadémián ezt nem tanították meg neked? – kérdezte a nő aztán elment a földön heverő mellett. A páros utána nézett és olyan érzésük volt, mintha épp a főparancsnok fenyegette volna meg őket. És nem is jártak olyan távol az igazságtól. De ezt ők nem tudhatták egyelőre még. Most még nem jött el az ideje. Most a jelenre kell koncentrálni és arra, hogy nemsokára elérkezik a döntő csata.