Fejezet 20.
Fejezet 20.
Castiel
Ismét a temetőben vagyok, és megint a temetésen. Meglepődve nézem a sok gyászoló embert. Nem is tudom, hogy mihez kezdjek, amikor hirtelen egy ismerős hangot hallok magam mellől. Meglepetten tapasztalom, hogy Haru van mellettem és egy hozzá hasonló idősebb nő.
- Már megint itt? – kérdezte mérgesen, de a szemén látszott, hogy fél. Hirtelen a mellette álló nő felé fordult. – Miért kellet vissza jönnöm? És miért pont ide? Kérlek, válaszolj anya!– kérdezte. A szemei most már bánatosan csillogtak.
- És én mit keresek itt? – kérdeztem kicsit kiakadva.
- Castiel? – kérdezte meglepetten Haru.
- A sors olyan akár csak egy gép, akkor mi vagyunk a fogaskerék közt őrlődő homok. De egyesek nem fogadják el a sorsukat és változtatni akarnak rajta. – mondta a nő.
- És ez most, hogy jön ide? – kérdeztem értetlenül.
- A ti sorsotok már akkor összefonódott, amikor először találkoztatok, de nem ismertétek egymást.
- Amikor először találkoztunk, de nem ismertük egymást? – ismételte meg Haru. – De hiszen amikor elsőnek találkoztunk akkor megismertük egymást. – nézett értetlenül a nőre.
- Ennek nincs semmi… - akadtam el, ugyan is eszembe jutott az álmom. Igen. Az, az álmom, amikor először láttam őt. Nem tudtam, ki ő, de éreztem, hogy hozzám tartozik.
- Mi az? – fordult felém a lány, de én még mindig nem válaszoltam csak hihetetlenkedve megráztam a fejem. Ő vállat vont és hangosan elkezdet gondolkodni. – Amikor először találkoztunk… - ezen egy kis ideig eltűnődött utána a megvilágosodás látszódott az arcán. – A sorsunk már akkor összefonódott, amikor először találkoztunk, de nem ismertük egymást… - úgy látszik ő is rájött valamire, mert hirtelen felém fordult. – Tudod, van valami, amit sosem mondtam el, mert magam sem tudtam igazán, hogy álljak hozzá. Amikor a városba jöttem, egészen addig, amíg nem találkoztunk furcsákat álmodtam. Vagyis mindig ugyan azt, az álmot éltem át éjszakánként. – kezdte el lesütött szemmel.
- Milyen álom? – kérdeztem bizonytalanul. Az nem lehet, hogy ő is ugyan azt álmodta, amit én.
- Egy utcán vagyok, ami ismerős még is idegen. Céltalanul elindulok előre egészen addig, amíg egy vasúti átjáróhoz érek. Amikor oda érek, a vonat éppen elmegy, és a túloldalon megpillantok valakit. Amikor a sorompók újra felemelkednek, elindulok. Ahogy közelebb érek, már látom, hogy ki is az. – itt rám nézett végre. – Te vagy az Castiel. Amikor elhaladok melletted egy furcsa érzés fog el. Úgy érzem, mintha valahol legbelül régen már láttalak volna valahol, vagy ismertelek volna, de még is idegen vagy számomra. – amikor folytatta, lehajtotta a fejét és a kezeit tördelte. Úgy érzem itt az ideje, hogy végre őszinte legyek vele.
- Tudod, mielőtt nem találkoztunk volna személyesen azelőtt nekem is voltak ilyen álmaim. Egy az egyben ugyan olyan volt, mint a tiéd. – erre felkapta a fejét, és én mélyen bele néztem azokba a gyönyörű tengerkék szemekbe, amik már akkor rabul ejtettek, amikor először találkoztunk.
- A sorsotok a ti kezetekben van. Ti döntitek el, hogy változtattok rajta vagy nem. Az első lépést már megtettétek. – itt rám nézett. – Ideje, hogy a másodikat is megtegyétek. – nézett Harura. – Azt hiszem itt az ideje, hogy lezárd a múltat kicsikém és elengedj bennünket. – simogatta meg a fekete hajú arcát. – Ne feled! Nem kell ahhoz szuper erő, hogy különleges legyél. – mosolygott rá.
- Igen. – bólintott egyet. – Köszönöm anya! – mosolyogott rá, aztán felém fordult. – Egyedül nem megy. Segítenél? – nyújtotta felém a kezét. Én bólintottam egyet és megfogtam a kezét. Abban a pillanatban, hogy megfogtam a kezét megszűnt minden körülöttünk, csak a sírkő maradt ott. Ahogy közelebb mentünk hozzá, az írás eltűnt róla, aztán a sírkő is követte. A fekete megkönnyebbülten sóhajtott.
- Ez most mit jelent? –kérdeztem.
- Azt, hogy megváltoztattuk a jövőt és ez neked köszönhető. – nézett megkönnyebbülten rám.
- Nekem? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen. – bólintott. – Amikor megmentettél, megváltozattad a jövőmet. – nézett rám miközben a másik kezét ökölbe szorította és a mellkasához emelte. – Ha, akkor nem jössz, és nem mentesz meg akkor… - itt elcsuklott a hangja. Bátorítóan megszorítottam a kezét.
- Ne aggódj többé, már nem bánthat! Nem fogom hagyni! – mondtam komolyan és magamhoz öleltem. Ő visszaölelt és megjelent előttünk egy ajtó. – Egy ajtó? – kérdeztem meglepetten.
- A kijárat. – mondta halkan Haru.
- Mi a baj?
- Félek. – értetlenül néztem rá. – Félek, hogy amikor felébredek és nem vagy mellettem megint elnyel a sötétség. – mondta és átkarolta magát, miközben szomorúan nézett előre. Magam felé fordítottam és határozottan nézetem bele a kék szempárba.
- Ha nem érhetlek el, emésszen hát a láng, hogy ne lássam többé a csillagokat, hogy az üvöltés ne szaggassa tovább a torkomat! – mondtam neki komolyan. A tekintette ellágyult, olyan volt, mint aki mindjárt sír.
- Arigato! – mondta könnyes szemmel és megölelt én pedig visszaöleltem.
- Ideje kijutni innen. Egy időre elég lesz a furcsa álmokból. – mondtam. Erre felnevettet és a kilincsre tette a kezét, de nem nyomta le. Láttam, hogy remeg a keze, ezért rátettem a kezemet az övére és együttes erővel nyomtuk le a kilincset. Amikor kinyílt az ajtó, a vakító fény mindkettőnket elvakított.
Reggel elég korán ébredtem. Haru még mindig békésen szuszogott a karomban. Ahogy az arcát néztem fura érzés töltött el. Olyan, amit már rég éreztem. A legjobban úgy tudnám leírni, hogy olyan, mintha egy meleg láng lobbant volna lángra a szívemben. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor megismertem Deboraht. Azt hiszem, ezt szerelemnek hívják. De ez most más. Tudom, hogy Haru nem csalna meg úgy, mint Deborah. Jobban bele gondolva, amikor visszajött Deborah és vele voltam, nem éreztem azt a tüzet, mint amit akkor éreztem amikor Haru mellett voltam. Elég hülye voltam, hiszen ő sokkal szebb, mint Deborah és nem utolsó sorban azt hiszem tényleg szeretet. De, hogy most mi a helyzet azt nem tudom. A pillantásom az ágy melletti éjjeli szekrényre esett ahol a feketeség mobilja volt. Egy ideig harcoltam a kíváncsiság ellen, de aztán feladtam. Kíváncsian böngésztem a telefonon, amikor találtam egy érdekes dolgot. Egy hangfelvétel volt az. Jobbnak láttam kint a konyhában meghallatni, nehogy felébresszem a lányt. Amikor kiértem leültem egy székre és elindítottam a felvételt, aminek az volt a neve, hogy „BIZONYÍTÉK”.
- Azt hiszed, büntetlenül fenyegethetsz?- jé, ez Deborah.
- Miért nem? – ez meg Haru.
- Hát nem! –Úgy látszik felkapta a vizet. – Szállj le Castielről mert megkeserülöd és nem csak te, hanem a drágalátos barátnőid is! –Mi a franc? - Én vagyok Castiel barátnője és ezt jól jegyezd meg! Ha híres lesz, akkor én is az leszek és senki sem állhat az utamba! Főleg nem olyan kis csitrik, mint te!
- Szóval neked csak arra jó Castiel, hogy kihasználd a hírességét? És ha nem jön össze neki, akkor mi lesz? Akkor is kitartasz, mellette vagy ott hagyod? – hallatszódott Haru komoly hangja.
- Ugyan mit játszod a szentet? Te sem vagy különb tőlem! Te is csak azért voltál vele, amiért én. – jelentette ki Deborah.
- Nem. – felelte halkan, de hallhatóan. Ez kezd egyre érdekesebb lenni. – Én nem vagyok olyan, mint te. Igen tudtam róla, hogy van bandája és hogy az célja, hogy híresek legyenek, de engem ez nem érdekelt. Én azért támogattam, mert tudtam, hogy milyen fontos neki. De te ezt nem értheted, hiszen nem tudod értékelni, az apró örömeket. – válaszolt hangosan Haru.
- Ugyan már ne röhögtess! Akkor ugyan miért voltál azzal a szerencsétlen idiótával, ha nem a hírnév miatt?
- Azért mert szerettem! – a hangja alapján a fekete kiakadt. – Nekem nem kellet hírnév ahhoz, hogy szeretni tudjam! –keltem ki magából.
- Ugyan már. Hinni valakiben ugyanaz, mintha rátámaszkodnál. Olyasmi, amit csak a gyengék tesznek.– nevetet Deborah.
Lefagyva meredtem a képernyőre. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. De ha tudott róla, akkor miért nem szólt, vagy miért nem mutatta meg nekem ezt?
- Azért nem mutattam meg, mert láttam, hogy milyen boldog vagy Deborah mellett és nem akartalak elszomorítani. – szólat meg hirtelen Haru a hátam mögött. Meglepetten néztem rá. Ott állt, az ajtóban az ajtófélfának támaszkodva.
- És ezért inkább te szenvedtél? – kérdeztem tőle, miközben oda mentem hozzá.
- Igen. – mondta lehajtott fejjel. – Nekem a te boldogságod fontosabb volt, mint a sajátom. – tette még hozzá.
- Sajnálom. – mondtam neki. Az ajtó felé vettem az irányt, de hirtelen ölelő karokat éreztem magam körül.
- Ne, menj, el kérlek! – mondta halkan, miközben az arcát a hátamba fúrta.
- De, hát miattam kellett szenvedned. Nem akarlak még jobban összetörni. – mondtam miközben szomorúan néztem előre.
- Hát nem érted? – állt elém miközben a szembe nézett. – Összetörhetsz akár hányszor, én akkor is szeretni foglak! Nekem nem kell senki már csak te! Csak is téged szeretlek. – mondta halkan, de határozottan. Hirtelen magamhoz öleltem, ami látszólag meglepte, mert meglepetten nézett rám.
- Köszönöm. Túl jó vagy hozzám, szinte meg sem érdemellek. – suttogtam a fülébe. – Megígérem, ezen túl vigyázni fogok rád.
- Soha többé nem válunk el? – kérdezte halkan, miközben viszonozta az ölelést.
- Soha többé nem engedlek el. Nem követem el még egyszer ezt a hibát. – öletem még jobban magamhoz. Nem tudom mennyi ideig lehettünk így, de hirtelen megszólalt Haru gyomra. Erre elmosolyodtam. – Gyere együnk valamit. Szükséged van az erőre a tegnapi után. – toltam el magamtól, mire bólintott.
- Rendben. – válaszolt és leültünk megreggelizni. Amikor végeztünk idejét láttam annak, hogy megbeszéljük a dolgokat.
- Figyelj, tudom, hogy nem épp kellemes, téma, de elmagyaráznád a tegnapi dolgot? Hogy értetted azt, hogy az-az örült fickó, aki tegnap rád támadt az apád volt, ráadásul már egyszer megpróbált megölni? Meg mi az, hogy megölte a bátyád, akkor ki volt az, aki itt volt a suliban? – ömlött belőlem a kérdés. Haru pár másodpercig, csak meglepetten pislogott, majd bólintott.
- Az-az alak a vérszerinti apám volt. Eleinte négyen éltünk anyám, apám, az ikerbátyám és én. Aztán három éves korunkban édesanyánk meghalt a szívbetegsége miatt. Apám egy évig bírta utána összeomlott és megőrült. Mivel még kicsik voltunk, így nem teljesen fogtuk fel anyu halálát. De azon az estén felfogtuk, hogy menekülnünk kell, ha túl akarjuk élni. – fogott hozzá a meséléshez. Láttam az arcán, hogy újra éli az emléket.
- Mi történt azon az estén? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Apám teljesen összeomlott és megőrült. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, csak arra emlékszek, hogy a kezében megcsillan a vastag konyhakés és engem a bátyám maga után húzva menekülni kezd. De ő gyorsabb volt és utolért minket. – itt már reszketett.
- Gyere, ülj az ölembe. – mondtam, neki mire engedelmesen átült az ölembe, én pedig magamhoz öleltem.
- A bátyám még időben ellökött, így az ő testébe fúródott bele a kés. Még pont láttam, amikor mindet beterít a vöröslő vére, bele értve engem is. – folytatta halkan. – Valami ismeretlen erő hatására fel tudtam állni, de még így is botladozva menekültem ki az égő házból az utcára, ugyan is csak akkor fogtam fel, hogy a házunk lángokban állt. Hiába értem ki az utcára nem tudtam messzire menekülni, mert megbotlottam valamiben és elestem. Mire felnéztem, ő már ott tornyosult felettem. Az utcai lámpák fényében megcsillant a kés, ahogy éppen döfésre emeli. De hirtelen egy kölyökkutya jelent meg és elkezdte húzogatni morogva a nadrágja szélét, de ő egy rúgással lerázta. A kést újra felemelte és már nem sok hiányzott… - itt hirtelen felsikoltott. Még jobban magamhoz öleltem. Az egész teste remeget és már a könnyei is folytak. Két kezét a fejére szorította, az emlék hatására.
- Css! Nyugalom! Annak már vége, nem bánthat! – suttogtam a fülébe, miközben a hátát simogattam. Egy ideig így voltunk egészen addig, amíg meg nem nyugodott. Amikor lenyugodott folytatta tovább.
- Hirtelen megállt a keze. Amikor kinyitottam a szemem egy magas fekete hajú, szemüveges férfit láttam a háta mögött amint éppen kicsavarja a kezéből a kést és arrébb dobja. Azután hirtelen csomó rendőr vett minket körbe és ketten elvezették. A szemüveges férfi leguggolt hozzám és megkérdezte, hogy jól vagyok-e. De én nem tudtam válaszolni, mert csak akkor fogtam fel, hogy elvesztettem a családomat, de legjobban a bátyám elvesztése fájt. Hirtelen robbant ki belőlem a sírás, de ő felvett és a hátamat simogatva vigasztalt. Én görcsösen kapaszkodtam belé, miközben a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Később aztán, hogy ne kerüljek árvaházba, örökbe fogadott. – itt már nyugodtabban mesélt. – Először a feleségének mutatott be, aki kedvesen üdvözölt, de én csak elbújtam a férfi lábai mögé. Azután bemutatott a tőlem két-három évvel idősebb fiának. De ott sem járt túl nagy sikerrel, mert még mindig nem bújtam elő. Azonban a fiúnak ez nem okozott gondot. Megkerülte az apját és oda lépett elém. Én hirtelen közeledéstől, megijedtem, és hátráltam egy lépést. De ő nem zavartatta magát és bemutatkozott utána megkérdezte, hogy szeretek-e játszani. Én csak bólintottam válaszul és még mindig a férfi nadrágját, szorítottam, de már csak egy kézzel. Ő erre elkapta a szabad kezem és elhúzott a játékaihoz, ahol mindet megmutatott. Így kaptam egy második családot. Eleinte nem még nem beszéltem túl sokat, de aztán szép lassan elmúlt a félelmem, és beilleszkedtem. – fejezte be a mesélést.
- Értem. Sajnálom, hogy felkavartam az érzéseid. – mondtam neki, mire megrázta a fejét.
- Nem, baj. Előbb utóbb úgy is el kellett volna mondanom. – válaszolta halkan. Egy ideig csönd telepedett ránk. Csak ketten voltunk a szobában, egymást ölelve, mint akik attól félnek, hogy bármelyik pillanatban jöhet valaki vagy valami és újra elszakadnak egymástól. A csöndet, Haru telefonja törte meg.
- Halló? – szólt bele a telefonba. A hangján még kicsit hallatszódott, hogy sírt és ezt gondolom a telefonáló is észrevette. – Nem, nincs semmi baj vagy is már nincs. – válaszolt, miközben megtörölte a szemé a zöld pulcsija ujjával. – Át tudsz jönni? Ez nem olyan dolog, amit így telefonon keresztül meg tudunk beszélni. És létszi hozd magaddal Rosat is. – mondta és hamarosan lerakta a telefont.
- Jess volt? – kérdeztem tőle.
- Igen. – bólintott és hátra dőlt én pedig újra átöleltem. – Hamarosan itt lesznek. Nekik is elmondom. Itt az ideje, hogy ők is megtudják. – mondta halkan, szinte suttogva.
- Rendben. Én végig itt leszek. – mondtam, miközben egy puszit nyomtam a fejére.
- Köszönöm! – suttogta alig halhatóan. – Szinte semmihez sincs erőm. – mondta csöndesen.
- Azt elhiszem. Szerintem, ma ne menj sehova. Én is itt maradok veled, ha akarod. – ajánlottam fel neki.
- Azt megköszönném. – suttogta.
Hamarosan megérkezet, a két emlegetet szamár. Először kicsit meglepődtek rajtunk, de aztán Haru elmondott nekik mindent a tegnap estétől kezdve egészen a ma reggelig, és mindent megértettek. A felvilágosítás után nem sokkal magunkra hagytak minket, hagy pihenjünk.
- Mit szólnál egy kiadós alváshoz? – kérdeztem az ölemben ülőt.
- Támogatom. – mondta. Nekem nem kellett több és már is a karomba vettem, mint egy menyasszonyt és bevittem a szobába, ahol lefeküdtünk az ágyra. Hirtelen eszembe jutott valami.
- Jut eszembe. Mi van azzal a dologgal, hogy te énekelsz, meg azzal a házi bulival, amit a bátyádék emlegettek? – kérdeztem meg. Ő felém fordult és úgy válaszolt.
- Mint tudom a bátyámék egy banda. – bólintottam. – Nos, még valamikor a középiskolában ismerkedtek meg és álltak össze. Először csak házibulikban léptünk fel. Egy-egy alkalommal én is csatlakoztam, hozzájuk, de amúgy csak a dalikat írtam egészen addig, amíg le nem szerződtették őket. – válaszolt.
- Értem. Tudod, amikor az osztályterembe először hallottalak énekelni teljesen magával ragadott a hangod. Vagy is megigéztél. – mondtam, miközben az egyik hajtincsével babráltam. Halványan elmosolyodott.
- Köszi. Nem nagyon szeretek nyilvánosság előtt énekelni. Nem arról van szó, hogy lámpalázas lennék, hanem arról, hogy szimplán nem szeretek közönség előtt szerepelni.
- De azért remélem, hallhatlak még. – mondtam neki. Erre ismét elmosolyodott.
- Még meggondolom. – mondta aztán ismét búskomor lett.
- Kérlek, mosolyogj! Ahol nem süt a nap, ott mindenki elszomorodik. – simogattam meg az arcát. Erre elmosolyodott. – Gyönyörű mosolyod van.
- Köszönöm. – mondta. A pillái lassan lecsukódtak és már hallatszódott az egyenletes szuszogása. Megpusziltam a homlokát utána én is elaludtam. De még mielőtt elaludtam volna, megfogtam a kezét, hogy érezze, mellette vagyok. Ezután tovább léptem az álmok mezejére, de nem ezúttal nem a rémálmok kisérték az álmomat, hanem a kellemes boldog álmok. Álmomba egy cseresznyefákkal teli helyen voltam Haruval. Miközben a szél fújt a tájat körbelengte a rengeteg rózsaszínű szirom és a cseresznyefa illat. Megfogtuk egymás kezét és boldog mosollyal az arcunkon kezdtünk el sétálgatni.
Bónuszként itt egy ”álombéli” kép.
A zene ami segítet megírni ezt a fejezetet (kötelező megnézni, vagy végig hallgatni): AMV-WHO WE ARE