Fejezet 2. - lebuktunk
Lebuktunk
Reggel kómásan keltem fel az ébresztőre. Miután sikerült megtalálnom a mobilom és kinyomni az ébresztőt, erőt vettem magamon és felkeltem.
- Hannah ébresztő! – próbálkoztam a lehetetlennel.
- Csak még öt percet hagy! – nyüszítet és a fejére húzta a takarót.
- Na, jó még öt perc. De ha addigra nem kelsz, fel piszkos módszerekhez folyamodom! – fenyegettem meg kékhajú barátnőmet. Válaszul egy dünnyögést kaptam a paplan alól. Sóhajtva vonultam el a fürdőbe, rendbe szedni magam. Elég nyamvadtul festettem, pedig mostanában időben lefekszem. Na, mind1. Megfésülködtem és felkötöttem a hajam. Megmostam az arcom, hogy észhez térjek és visszamentem a szobába, ahol már drága barátnőm eljutott odáig, hogy felült az ágyban. Álmos tekintetét rám emelte én pedig nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Azt a fejet érdemes lett volna lefotózni. Miután kinevettem magam letöröltem a könnyeim és lementem a konyhába valami harapnivaló után nézni.
- Jó reggelt Haru! – köszöntött Ame. Ame volt a mi gondviselőnk. Olyan volt nekünk, mint egy pótanya. Rá mindig számíthattunk, és amiben csak tudott segített nekünk. Persze, ő tudott a halálistenes dolgainkról, de nem zavarta. Elfogadott bennünket az összes furcsaságinkkal együtt. Amióta Hannah megtalált és ő örökbe fogadott minket, mint két lányát az életem tökéletes. Még ha néha akadnak is gondok. Hogyan is lettem én halálisten? Nos, ez egy elég bonyolult történet. Majd talán egyszer elmesélem.
- Jó reggelt Ame! – köszöntem vissza vidáman.
- Reggelt! - jelent meg a lépcsőn Hannah. Annyira álmos volt, hogy nem figyelt oda így megcsúszott a lépcsőn és legurult egyenesen elénk.
- Jaj, Hannah muszáj ezt minden reggel eljátszanod? – kérdezte sóhajtva Ame. Én csak röhögtem a háttérben. Szinte már reggeli rutinnak számított kék hajú barátnőm reggeli bénáskodása. Szinte minden reggel történt vele valami. Miközben röhögtem Ame felsegítette a földről Hannaht. – Kész, csoda, hogy mindig ép bőrrel megúszod ezeket. – nézte körbe a lányt.
- Keményfából faragtak minket, ennyi nem elég a kicsinálásunkhoz. – vigyorogtam a konyhaszékről.
- Attól még aggódok értetek. – sóhajtott nagyot. – Tudom, hogy mire vagytok képesek, de attól még az én két kicsi lányom maradtok. – válaszolt. Mi összenéztünk Hannahval. Mindketten ugyan arra gondoltunk. Én elmosolyodtam és láttam, hogy Hannah is feltápászkodik a földről. Oda mentünk Ame-hoz és megöleltük.
- Arigato! – suttogtam a nő fülébe.
- Ugyan már nincs miért hálálkodnotok – suttogta és átölelt minket. – Fényt hoztatok az életembe. Nektek köszönhetően már nem vagyok magányos. – folytatta meghatódva. Ekkor hirtelen kutya ugatás hallatszódott a hátunk mögül. Hátra néztünk és megláttuk, hogy Tetsu jött elő. Erre mind felnevettünk. Tetsu egy kölyökkutya volt. Azért neveztük el Tetsunak mert tisztára úgy nézett ki, mint a Kuroko no Basket – ban Kuroko kutyája. Még a meze is ugyan olyan. Igen, nagy nehezen sikerült szereznünk egy ugyan olyat.
- Jól van, te se maradsz ki a családi ölelésből. – hajoltam le nevetve és felvettem a földről. Válaszul megnyalta az arcom.
Miután meg lett szeretgetve ő is leraktam a földre és elindultunk a suliba. Út közben most nem találkoztunk össze senkivel, csak a szokásos emberkékkel. Már majdnem bekanyarodtunk a sulihoz vezető utcába, amikor hirtelen lidércüvöltést és két ismerős sikolyt hallottunk. Kerek szemekkel néztünk a hang forrása felé.
- Mihez kezdjünk? Nem állhatunk itt tétlenül! – kezdett el remegni az idegességtől Hannah. – Ha valami bajuk esik… - kezdett bele, de nem tudta befejezni, mert a vállára raktam a kezem. A remegése abba maradt és csodálkozva nézett rám.
- Lebukás ide vagy, oda a többi halálisten túl messzi van. Nem érnének oda időbe. – mondtam komolyan. Egy villanás és már fekete kimonóban álltam barátnőm mellet. Ő elmosolyodott, majd egy villanás kíséretében ő is átváltozott.
- Induljunk! – mondta és elugrott. Én csak mosolyogva bólintottam és követtem. Pár ugrás és már is a két rémült lány előtt termettünk.
- Hannah, Haru? – kérdezte cincogva Jess.
- Megjött a felmentő sereg. – vigyorogtam rájuk.
- Miről beszéltek is mi ez a ruha rajtatok? – kérdezte Rosa. – Bár dögös. – tette még hozzá, mire megjelent az a bizonyos vízcsepp a fejemnél. A kimonóm abban tért el az átlagostól, hogy csak az egyik ujja hiányzott ezzel szabadon hagyva a vállam. A derekamon lévő obi türkiz zöld volt. Hannah kimonója csak annyiban tért el az általános viselettől, hogy az obija a háta résznél hatalmas masniban volt megkötve és a két szabad vége szabadon lógott, a színe pedig sötétkék színű volt akár csak a haja.
- Ezt én is szeretném tudni! – jelent meg a narancs hajú halálisten és a barátai.
- Ez hosszú story. – sóhajtottam kínomban.
- Először is ezzel kéne valamit kezdeni. – bökött Hannah a lidércre.
- Mi az, hogy ezzel? – háborodott fel a lidérc. – Élőlény vagyok!
- Kuss. – felelte halkan és tömören a kékhajú, mire a lidérc majdnem sírva fakadt. Annyit érdemes tudni, Hannahról, hogy ha harcra kerül, a sor teljesen megváltozik. A tekintette és az arca érzelemtől mentes lesz, csak akkor lehet valami érzelmet kiolvasni, ha ő akarja.
- Hannah, te vidd, biztonságba őket én elintézem ezt a dögöt. – szóltam oda barátnőmnek, miközben a lidérc felé lépkedtem.
- Rendben. – bólintott és oda vitte a két lányt a döbbent halálistenekhez. – Tegyétek magatokat hasznossá, ha már elkéstetek! – szólt oda a halálistenek mire azok közül a legtöbben köpni, nyelni nem tudtak.
- Mi bajod van? – üvöltözött a kopasz.
- Nyugi kopasz. – mondta a szokásos póker arcával. Erre már a vörös ananász fejű is magához tért és ő is elkezdett üvöltözni, azonban Haru-t ezt nem zavarta, hátat fordított nekik és engem figyelt.
- Ajvé! – szólaltam meg vidám hangon, miközben az arcom továbbra sem tükrözött érzelmeket. – Ha, így fojtatjátok, még a végén elhallgattat titeket. – szóltam hátra. Erre már elhallgattak én pedig minden figyelmem a lidércre összpontosítottam.
- Most véged te kis fruska! Ha felfalom, a lelked azzal csak jól járok! – kezdett el felém rohanni.
- És azt hiszed, hogy én ezt hagyom is? – nevettem fel halkan és gúnyosan. – Ugyan már esélyed sincs. – néztem rá határozott tekintettel, mire megtorpant. Én nem hátráltam meg, hanem szép lassan lépkedtem tovább az egyre hátráló lidérc felé. – Na, mi van? Az előbb még olyan nagy volt a szád. De ha te nem jössz, akkor majd megyek én. – mondtam miközben kivontam a kardom. – Szabadulj Akatsuki! – suttogtam miközben a kardom átváltozott. A pengén hirtelen írás jelent, meg ami felizzott. A keresztvas is megváltozott. A kard körül az energia halvány vöröses fénnyel vibrált. Egy suhintás és már vége is a lidércnek.
- Ch. Felvágós. – reagált a kopasz.
- Valami bajod van kopasz? Gyere és rendezzük le! – kiabáltam hátra a kopasznak!
- Kit neveztél kopasznak? – ugrott elém.
- Kit neveztél felvágósnak? – sziszegtem neki. Miközben mi villámló tekintettel méregettük a másikat addig az eddig lesokkolt halálistenek is kezdtek magukhoz térni.
- Kik vagytok ti? Nem tudunk róla, hogy új embereket küldtek volna a lelkek világából. – kérdezte egy fehér hajú gyerek előre lépve. - Már így is túl sokan vagyunk itt. – tette hozzá hátra pillantva.
- Hé! Nem kértem, hogy gyertek! Egyedül is elboldogulok! – méltatlankodott a narancs fejű. Erre már én is abba hagytam a beszélgetést és ott hagytam a kopaszt, miközben Hannah mellé léptem.
- Nos, kik vagytok? – kérdezte a fehér hajú kapitány miközben felénk fordult.
- Eh, ez egy hosszú story. – szólaltam meg és összenéztem Hannahval. Ő bólintott és eltűnt. – Talán majd máskor válaszolunk a kérdésetekre, de nem most! – válaszoltam és már készültem is angolosan távozni villám lépéssel, azonban olyan történt, amire nem számítottam.
- Hé! Na, nem! Azt felejtsd el! – jelent meg előttem a narancs hajú halálisten. Meglepetten néztem rá. „Gyors! Eddig még senki sem tudta követni a villámlépésemet erre most ez nem, hogy csak követni tudja, de még le is tud hagyni! Ki a franc ez?” gondoltam. Hiába próbáltam meg valamerre kitérni látszott a srácon, hogy megakadályoz. Tisztára, mintha egy kosár meccsen lennénk és ő lenne az, aki engem fog.
- Basszus! – morogtam mérgesen, miközben farkasszemet néztem a sráccal.
- Nos, válaszolsz a kérdéseinkre? – kérdezte.
- Mi lesz, ha azt mondom, hogy nem? – kérdeztem vissza és egy szökkenéssel a vállán termettem. Ha villám lépéssel nem megy, akkor marad a humános módszer. – Nos? – kérdeztem, a háta mögül. Hirtelen megfordult és utánam nyúlt azonban én arrébb ugrottam. Egy ideig folytattuk ezt a macska egér játékot, aztán egy óvatlan pillanatban, amikor lankadt a figyelmem elkapott.
- Meg vagy! – kapta el a derekam és magához szorított.
- Haru! – kiáltott fel ijedten Jess és Rosa.
- Eresz el! – próbáltam kiszabadulni. Hiába próbálkoztam, ő sokkal erősebb volt nálam.
- Még mit nem! – válaszolt, de hirtelen egy kard jelent meg a nyakánál. Rosa és Jess ijedten sikított fel.
- Ereszd el! – szólt oda halkan Hannah. A fiú szép lassan elengedett. Amikor elengedett hátra fordultam, hogy megköszönjem Hannahnak de ekkor láttam, hogy a fehér hajú halálisten is mozgásba lendült.
- Vigyázz! – kiáltottam fel, de már késő volt. A fehér hajú már ott volt mögötte és a nyakának szegezte a kardját.
- Ereszd le a kardot. – szólalt meg nyugodtan. Hannah a szeme sarkából rápillantott és a két jeges tekintett találkozott. A kékhajú lassan elvette a karját engem pedig újra elkapott a narancs fejű. Idegesen fújtattam. Ez nem jó! Engem ez a narancs fejű fog, Hannaht pedig a fehér törpe. – És most velünk jöttök és válaszoltok a kérdéseinkre.
- És még is hova akartok minket vinni?- kérdeztem gúnyosan.
- Uraharához. – válaszolt a narancs mire elkerekedett szemekkel néztünk össze kékhajú barátnőmmel. Szinte olvastunk egymás tekintetéből. Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam Hannah alig láthatóan bólintott. Máskor talán szívesen velük mentem volna, de most nem lehet. Hirtelen cselekedtünk. Hannah hirtelen lépett hátrébb és rúgta ki a fehér hajú kezéből a kardot. Én gyomorba vágtam könyökkel a narancsot, utána állon és már is kiszabadultam. Gyorsan hátrébb ugrottam, Hannah pedig mellém.
- Sajnálom, de nem mehetünk. – szólaltam meg. – Más körülmények között talán, de most nem lehet! – mondtam miközben kivontuk a kardunkat Hannahval.
- Ugyan már hölgyeim tegyék el a kardokat semmi szükség rájuk! – szólalt meg egy réghallott hang a hátunk mögött. Elkerekedett szemekkel fordultunk meg barátnőmmel.
- Urahara. – suttogtam a szőke kalapos nevét. Szinte lefagyva figyeltük, ahogy felénk közeledik.
- Urahara-san! – lepődtek meg a többiek is. Mi csak lefagyva figyeltük a szőke hajú férfit. Ő nem sokkal előttünk megállt és feljebb húzta a kalapját. A kék szempár barátságosan csillogott.
- Rég találkoztunk Haru - chan! – szólalt meg barátságosan. Elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Honnan? – kérdeztem akadozva.
- Bár régen volt, azért még emlékszek. – válaszolt kis mosollyal a szája sarkában. – Szépen megnőttél, mióta utoljára láttalak. Örülök, hogy semmi bajod! És maga is Ichirin kisasszony!– tette még hozzá, mire teljesen ledöbbentem.
- Urahara maga ismeri őket? – kérdezte a törpe kapitány.
- Igen, de mit szólnának hozzá, ha ezt nálam folytatnánk? – kérdezte. Mi összenéztünk Hannahval. Az ő tekintete is tanácstalan volt. Utána rápillantottunk a halálistenek mögötti két lányra. Nem tudtam mit tegyünk.
- Természetesen Jess és Rosa kisasszonyt is várom. – tette hozzá. Hihetetlen ez az alak. Csupán a tekintetünkből kiolvasta a gondolatinkat. Idegesen fújtam ki a levegőt és bele túrtam a hajamba.
- Oh, Istenem. Ebbe aztán nyakig benne vagyunk. – mondtam miközben a fejemet fogtam. Hannah és Urahara elmosolyodott.
- Te mondtad, hogy ebből nem fogunk jól kijönni. Kellett neked felvágni. – kuncogott Hannah.
- Jól van, na! – fújtattam mérgesen. – Nem tudom ki kezelte le a lidércet úgy mintha csak egy apró zavaró tényező lenne.
- Az más. – mondta nyugodtan mosolyogva. Én is elmosolyodtam.
- Persze. – nyújtottam el a szó végét és elraktam a kardom. A tekintettem Uraharára emeltem és nagyot sóhajtottam. Ő elmosolyodott és intett, hogy kövessük. Jaj, istenem! Nosztalgia szagot érzek!
Vége