Már lassan egy hónap telt el azóta, hogy visszajöttem Japánba és a Kaijou tanulója lettem, ahol megismerkedtem a csodák generációjának egyik ászával Kise Ryouta-val. Akit az óta se birok levakarni magamról, de már nem bánom. Legalább elmondhatom, hogy van egy barátom. Bár amikor ölelget, legszívesebben megfojtanám, de sajna nem tehetem meg. Az, az egy tény vigasztal, hogy az én drága bátyám ilyenkor, rendszerint ha éppen velünk van közbe lép. Nem mellesleg néha a szöszi rajongó tábora is besegít. Általában az ilyen esetekben a női rajongók féltékenyek szoktak lenni, az ilyen szerencsétlenekre, mint én, de az én helyzetem fordítva van. Valamiért ahelyett, hogy irigykednének, rám inkább áradoznak, hogy milyen jó nekem. Jó nem mintha hiányozna, hogy elkeljen viselnem a féltékenységi rohamukat, de ez akkor is furcsa. Amikor az egyik alkalommal megkérdeztem őket, azt mondták, hogy nem tudnak rám haragudni, mert olyan aranyos vagyok és nem mellesleg néhányuknak olyan vagyok, mintha a húga lennék. Vicces nem? Tiszta hülyékkel vagyok körülvéve.
- Ai - chan! – integetett Kise. Épp a suliba tartottam, amikor szembe jött velem az egyik kanyarnál. – Jó reggelt! – állt meg mellettem.
- Neked is jó reggelt Kise. – köszöntem neki.
- Megint elhoztad? – kérdezte hirtelen. Én csak értetlenül néztem rá, egészen addig, amíg meg nem hallottam a lábam felöl egy vakkantást. Lenéztem és Kettővel néztem farkas szemet.
- Jaj, Kettő már megint velem jöttél? – vettem fel a kutyust. – Tudod, jól, hogy Tetsuval kell menned, nem velem. – sóhajtottam.
- Úgy látszik rokonszenves vagy neki. – mosolygott a szöszi.
- Na, igen elvégre, amikor otthon vagyok, rengeteget foglalkozok vele. Viszont, most, hogy ismét utánam jött délután megint mehetek a Serin-be. – sóhajtottam, miközben a kutyát bele raktam a táskámba. Tökéletesen bele fért, csak a fejét dugta ki, hogy kapjon levegőt. - Induljunk, mert a végén még elkésünk! – mondtam.
- Rendben, délután pedig majd elkísérlek. Legalább nem leszel egyedül. – húzta ki magát.
- De nem lesz edzésed? – néztem rá.
- De, de majd beszélek Kasamatsu senpai-al. – válaszolt.
- Kise ne lógd el az edzést! A múltkor is szegény sempai dühös volt. – emlékeztettem a srácot. – Eltalálok egyedül is, nem kell félteni.
- De, de… - kezdet volna ellenkezni.
- Nincs semmi, de vagy szólok Kasamatsu senpai-nak! – fenyítettem a srácot.
- Miről akarsz szólni? – kérdezte egy hang a hátam mögött, mire felsikítottam.
- Jó reggelt sempai! – nevetett Kise.
- Ne nevess te Isten csapása! – morogtam a szőkének.
- Jaj, Ai -chan olyan cuki vagy! – ölelgetet meg megint.
- Senpai kérlek, segíts! – néztem könyörgően a fekete hajúra, aki megkönyörült rajtam és lerúgta rólam Kise-t.
- Nos, akkor mit akartál elmondani? – kérdezte tőlem.
- Semmit! – vágta rá gyorsan Kise. Nem úgy megy az szöszikém!
- Kise megint el akarja lógni a délutáni edzést. – jelentettem ki.
- Ai – chan olyan gonosz vagy! – kezdet el nyüszíteni a szőke.
- Igaz ez Ryouta? – kérdezte a sempai gyilkos tekintettel és megtaposta a szőkét miközben elkezdte kioktatni. Én szépen lassan odébb araszoltam, hogy véletlen se higgyék, hogy velük vagyok.
- Vau! – elmagyarázta az eseményeket Kettő.
- Pszt, Kettő! Nehogy észrevegyenek minket. – szóltam rá a kutyára és szépen lassan elindultam a suli felé. A kapunál megálltam és elrejtettem kettőt. Nem hiányzik, hogy balhé legyen belőle. Közben elő vettem a telefonom és dobtam egy sms-t a bátyámnak, hogy ne keresse a kutyát, majd délután átviszem. Épp eltettem a telefont, amikor megérkezett mellém Kise és Kasamatsu senpai.
- Ai – chan olyan gonosz vagy! – nyüszítet Kise.
- Most éppen miért? – kérdeztem szemet forgatva.
- Amiért beköptél Kasamatsu senpai-nak! És azért mert még ott is hagytál! – sorolta az érveket.
- Komolyan miért is kell nekem elviselnem téged? – kérdeztem szinte csak magamtól. Kise csak hápogott, Kasamatsu senpai meg mosolygott. Már megszokta, hogy reggelente szinte mindig veszekszünk. Amikor beértünk az osztályba Kisét rögtön letámadták a rajongói. Hirtelen Kettő fészkelődni kezdett a táskámban. – Kettő maradj nyugton! – súgtam neki.
- Jaj, de édi! – kiáltott fel az egyik lány, mire rögtön még vagy öt lány csatlakozott hozzá és megcsodálták Kettőt.
- Lányok, kérlek, segítsetek elrejteni! – néztem könyörgőn rájuk. – Sajnos rossz szokása, hogy engem követ a bátyám helyett, de majd délután visszaviszem neki.
- Rendben segítünk! – néztek rám elszántan.
- Köszönöm! – hajoltam meg. Épp csak eldugtam Kettőt, már jött is be a tanár. Kisebb szerencsétlenségek árán sikerült túlélni ezt az órát lebukás nélkül. Szünetben kimentem a tetőre és kiengedtem Kettőt, hagy levegőzzön. Délutánig ez ment. Órán, ha valami gond adódott az osztály rögtön elsimította, így nem vették észre az én drága kutyusomat. Mondhatnánk azt, hogy az osztály már megszokta, hogy kettő gyakran köt ki nálunk. Szinte ő lett az osztály kabalája. Szünetekben kiengedtem a táskámból, addig az osztályban járkálhatott, vagy éppen kaját csórhatott. De legalább egy szavam sem lehet az osztályomra, hiszen nagyon rendes emberek vesznek körül és mindig segítenek. Utolsó óra után már épp a kapunál jártam, amikor megszólalt a telefonom. – Halló, itt Ai.
- Szia Ai! – szólalt meg egy rég hallott hang. Hirtelen megtorpantam.
- Hannah? – kérdeztem hihetetlenkedve.
- Talált süllyedt! – nevetett. Igen, ez csak is ő lehet.
- Rég beszéltünk. – indultam el.
- Na, igen. Kb. másfél hónapja. De, ne aggódj, hamarosan újra találkozhatunk, ugyan is hamarosan visszamegyek Japánba. – közölte a hírt, majd hirtelen megnőtt a háttér zaj. Ahogy erősödött, úgy tudtam kivenni a labda pattogásának hangját. Hallottam, hogy barátnőm káromkodik egy sort japánul, majd angolul elkezd valakikkel üvöltözni ezután síri csönd lett. – Bocsi, csak pár ökröt kellet elintéznem.
- Nem baj. – válaszoltam kuncogva.
- És mi újság veled? Milyen újra japánban lenni? – kérdezte hirtelen.
- Hát eleinte furcsa volt, de már hozzá szoktam. Képzeld sikerült kifognom azon iskolák egyikét, amibe az egyik csodák generációs játékos is ment.
- Na és a bátyádét fogtad ki vagy az egyik egoistáét? – kérdezte. A hangján hallatszott, hogy jól mulat.
- Az utóbbi. Bár ez nem teljesen stimmel. Kise Ryouta a szerencsés, aki nem mellesleg mióta kikapott a bátyámtól észhez tért.
- Tényleg? – nevetett fel. – Milyen ironikus. És milyen ember ez a Kise Ryouta?
- Egy nagy hülye. Bár ahhoz kétség sem fér, hogy ha sportról van szó, akkor nagyon jó. Képzeld, egy osztályba járunk, sőt már az első napon megismerkedtem vel, azóta már levakarni se tudom. – sóhajtottam. Közben kettőt kieresztettem a táskámból, aki ezt egy hálás vakkantással köszönte meg.
- Az előbb egy kutya ugatott a háttérben? – kérdezte hirtelen.
- Igen. Tudod, a bátyámnak van egy aranyos kölyök kutyája, akinek mostanában szokásává vált, hogy velem jár iskolába. Amúgy nagyon aranyos és kedves és pont olyan színű szeme van, mint nekem meg nii-sannak. – meséltem, miközben elhaladtam egy kosárpálya mellett.
- Tényleg? Majd küldj róla képet! – jött izgalomba.
- Rendben. Egyébként az uncsi tesód tud róla, hogy visszajössz? – kérdeztem hirtelen.
- Nem, majd megtudja, amikor feltűnök az osztályában. – nevetett fel.
- Majd meséld el, hogy milyen arcot vágott rendben? – nevettem én is. Közben megérkeztem a Serin kapujához.
- Rendben.
- Nekem most le kell tennem, este majd felhívlak, rendben? – kérdeztem.
- Rendben! Ciaó! – köszönt el és letette a telefont. Én eltettem a telefont és elindultam a tornaterem felé, ahol Riko halálra dolgoztatta a fiúkat.
- Szia Riko! – léptem a lány mellé.
- Áh, szia Ai! – nézett rám egy pillanatra, majd vissza a meccsre. Taiga éppen akkor zsákolt.
- Nem rossz. – mondtam, miközben kiengedtem a táskámból Kettőt és leültem a padra.
- Az. Már máskor is meg akartam kérdezni, hogy hol tartod ilyenkor, amikor utánad megy? – nézett rám, majd Kettőre.
- Óra alatt a táskámban, szünetben pedig kiengedem vagy a tetőn vagy az osztályban.
- Hogy-hogy nem buktál még le?
- Úgy, hogy az osztályomban Kettő nagy népszerűségnek örvend és mindig segítenek nekem, amikor gondom akad. – válaszoltam. – Például a múltkor az egyik fiú –az isten tudja honnan- szerzett neki kutya kekszet. Máskor a szendvicseiket szokták oda adni neki ezért még éhen sem hal.
- Elképesztő. – reagált a barna hajú.
- Na, igen. Még Kise is segít. Ha az osztály együttes ereje nem elég akkor általában őt szoktuk bevetni, a biztos siker érdekében.
- Nagyon jó osztály közösségetek van.
- Az. Ezért volt könnyű beilleszkednem. – bólintottam, miközben a fiúk meccsét néztem. Több szó nem esett köztünk. Amikor vége volt a meccsnek a csapat is üdvözölt.
- Szia Ai - chan! – köszönt Hyuga senpai.
- Jó napot senpai! – köszöntem vissza illedelmesen.
- Cső! – köszönt nekem Taiga, majd elvonult az öltözőjükbe. Mikor mindenki elment bátyó is oda jött hozzám.
- Szerbusz! – lépett hozzám.
- Szia, bátyó!- köszöntem neki, majd kihalásztam a táskámból egy üvegvizet és átnyújtottam neki.
- Köszönöm. – vette el és meghúzta. Ezután ő is elment átöltözni én pedig kint megvártam Kettővel. – Amúgy ma, hogy-hogy nem jött veled Kise-kun?
- Beköptem Kasamatsu senpai-nak, így nem tudta ellógni a mai edzését. – vontam vállat, miközben elindultunk, nyomunkban a tigrissel.
- Te aztán alattomos tudsz lenni. – zárkózott fel mellém Taiga.
- Megérdemli. – rendeztem le ennyivel.
- Szívtelen nőszemély. – válaszolt a vörös.
- BaKagami. – néztem fel rá a szemem sarkából. – Egy hülye tigris csak ne ossza az észt nekem.
- Te kis… - kezdett el kergetni, de pechje volt, ugyan is alig volt már energiája, meg így is gyorsabb voltam nála, szóval hiába kergetet.
