Fejezet 2.
Fejezet 2.
Az első nap a suliban, avagy új barátok?
Reggel morcosan keltem fel. Utáltam korán kelni és utáltam iskolába járni. Miután kellően kimérgelődtem magam kimásztam az ágyból azzal a céllal, hogy rendbe szedjem magam. Miután nagy nehezen eljutottam a fürdőig jött a következő probléma. Bele néztem a tükörbe és már is elment a kedvem az egész naptól. A hajam szanaszét állt, mintha bele nyúltam volna a 220-ba, a szemeim csipásak voltak és olyan sápadt voltam, mint egy zombi. Miután végeztem a külsőm rendbe hozásával felvettem az iskolai egyenruhámat. Először a fehér inget és a kék szoknyát. Megkötöttem a „nyakkendőt” és felvettem hozzá a kék kabátot. A hajamat felkötöttem magasra lófarokba és felkaptam a táskám. Bele bújtam a cipőmbe, és miután bezártam a lakásom kiléptem az utcára. A nagy dolgom közepette először nem is foglalkoztam a háztól nem messze parkoló fekete motorossal. Sejtettem, hogy ki ő és, hogy mit akarhat. A sejtésem beigazolódott, amikor már az ötödik kanyar után is követett. Micsoda megtiszteltetés találkozni egy városi legendával. Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből. Szép lassan megérkeztem az iskolába. Megkerestem az igazgatóit és elrendeztem a papírjaimat aztán az igazgató elvezetett az osztályomig. (Sanyi) Ott magamra hagyott, én pedig benyitottam a terembe. Amint eltoltam az ajtót minden szem rám szegeződött.
- Te ki vagy? – kérdezte a táblánál lévő tanár. Szegény tata a nyolcvanat már biztos megütötte.
- Én vagyok az új diák. – közöltem vele, fapofával.
- Rendben, gyere be és mutatkozz be. – hívott be. Én behúztam az ajtót és a tábla elé mentem.
- A nevem Kiru Amashi. Tokióból jöttem és 17 éves vagyok. – mutatkoztam be.
- Rendben foglalj helyett, Masaomi úr mellett. – mutatott egy vigyorgó szőke fiúra. Én magamban megállapítottam, hogy egy idióta mellé kerültem. Meg indultam és leültem az új helyemre.
- Szia. Kida Masaomi vagyok! – támadt le a szőkeség.
- Üdv. – morogtam miközben megtámasztottam a fejem. A szőke közben alaposan végig mért, de a melleimnél megakadtak a szemei. – Ha tovább bámulod, egy monoklival leszel gazdagabb. – mondtam neki halkan, mire rögtön előre fordult. Most, hogy már senki sem zavart körül néztem az osztályban. Első nézésre mind átlagosnak tűnt, de azért nem ítélem el a könyvet a borítója alapján. Az óra végéig egy füzetbe firkáltam unaloműzésként. Az óra végére teljesen kidekoráltam a füzet borítóját. Amikor kicsöngettek elindultam felfedezni az iskola épületét. Addig bolyongtam, amíg a tetőre lyukadtam ki. Nagyot szippantottam a friss levegőből és elsétáltam a kerítéshez. Tökéletes kilátásom nyílt a városra. Épp elkaptam azt a pillanatot, amikor egy utcai automata repült a levegővel, majd nem sokkal utána néhány közlekedési tábla. Ezek szerint a szöszi izomagy és a fekete tenyérbe mászó képű ismét egymásra talált.
- Szép a kilátás nem de? – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Hátra fordultam és a szöszi vigyorgó képével találtam szembe magam. Mögötte két fekete hajú egyén álldogált. Az egyik egy szemüveges lány volt mellette pedig egy szintén fekete hajú fiú. Mind kettő elég szégyenlősnek tűnt, ugyan is alig bírtak kinyögni egy köszönést.
- De. – bólintottam.
- Ők itt a barátaim a fekete hajú fiú Ryuugamine Mikado a legjobb barátom és a szemüveges lány pedig az én drága Sonohara Anrim! – karolta át mindkettőt.
- Üdv!
- Hello! – köszönt mindkettő fekete.
- Sziasztok. – köszöntem én is. Ekkor megszólalt a becsöngő.
- Nos, ideje indulni! – fogta meg a karom és elkezdet húzni.
- Hé, tudok én magamtól is jönni! – morogtam. Így telt el az első napom. Nagyon úgy nézz ki, hogy barátokat is szereztem. Ugyan is ezt, három idiótát nem tudtam levakarni magamról egész nap. Főleg a szőkét. Amikor vége volt a tanításnak elindultam hazafelé. Út közben feltűnt az én drága zaklatóm is, de most úgy döntöttem, hogy egyelőre nem foglalkozok vele, hanem először eszek egy kis sushit. Éppen ezért az egyetlen általam ismert sushi bárba. Amikor megérkeztem leadtam a rendelésem és Simon kihozta a rendelésem. Örömmel fogyasztottam el a sushimat. Amikor végeztem kifizettem és indultam haza. Természetesen a haza úton volt úti társam is. Amikor meguntam a játszadozást befordultam egy kis utcába úgy, hogy ne lássa merre mentem. Amikor leparkolt az utca bejárata előtt, szép lassan, hogy ne vegyen észre előrébb mentem.
- Mondja csak, nem unja még ezt a macska egér játékot? – kérdeztem tőle. Látszólag meglepte, legalább is a testbeszédéből ezt szűrtem ki. Elő léptem az árnyékból, hogy jobban lásson. – Már az első alkalommal kiszúrtam. – folytattam karba tett kézzel. Ekkor elővett egy mobilt és elkezdett pötyögni.
- Igen szemfüles vagy, hogy észrevettél már az első napon. – mutatta fel a válaszát.
- Nem volt nehéz. –vontam vállat. – Mondjuk úgy, hogy remek a megfigyelő képességem. Csak nem az a tenyérbe mászó képű feketeség küldte? – kérdeztem a motorost.
- Valóban ő küldött. Nagyon okos vagy, hogy már erre is rájöttél.
- Nem volt nehéz. Az eddigi ismerőseim közül csak ő volt az egyetlen, akiből kinézem, hogy kémkedne utánam. – válaszoltam. – De ezt egyszerűbb lenne ülve folytatni. Nincs kedve meginni egy kis teát? – kérdeztem.
- Köszönöm nem. – mutatta fel a válaszát.
- Ezek szerint még is csak igaz a legenda. – mondtam.
- Legenda?
- Ön tényleg a fejnélküli motoros. – mosolyogtam rá. – Más különben miért félnének magától ennyire az emberek. – mutattam a menekülő emberekre.
- Valóban én vagyok. – mutatta a válaszát aztán újra pötyögtetni kezdet. – És te nem félsz? – kérdezte.
- Ugyan, már sok mindent láttam az eddigi 17 évemben. – nevettem halkan.
- Érdekes lány vagy. – pötyögtette.
- Sokan mondták már. – vontam vállat. – Kérhetek valamit? – kérdeztem.
- Attól függ mit.
- Meg mutatná, hogy mi van a sisak alatt? – kérdeztem. Ő válaszul levette a sisakját. Kicsit meglepődtem, de egyáltalán nem ijedtem meg. – Pont, ahogy sejtettem. – hümmögtem.
- Furcsa lány vagy. Mások megijednének ettől, de te még meg sem lepődsz. – mutatta a válaszát, miután visszavette a sisakját.
- Hát, meglepődni azért meglepődtem, mert már hallottam rólad. Azon lepődtem meg, hogy találkoztam veled. – magyaráztam neki.
- Furcsa vagy. –nevetet.
- Mondták már. – mosolyogtam. Hirtelen megszólalt a telefonom. – Halló?
- Szerbusz, kislány. – szólt egy ismerős hang a telefonból.
- Oh, te vagy az? Rég hallottalak. – mosolyodtam el lágyan.
- Bizony tegnap. – hallottam, hogy kuncog a vonal végén. – Mi történt a mobiladdal?
- Hát, tegnap megismerkedtem a város egy részével. És összetalálkoztam egy igen furcsa figurával. – mondtam neki. Felkuncogott a vonal végén.
- Ez Ikebukuro. – válaszolt.
- Remélem, tudod, hogy bolondok házába küldtél. – sóhajtottam nagyot.
- Hidd el jó hely az. Ott önmagad lehetsz, és nem kell titkolóznod. – mondta.
- Hát erre ment ki a játék? – mosolyodtam el.
- Csak is a legjobbat akarom neked, hidd el. De most le kell tennem. Szia! – tette le a mobilt. Mosolyogva csóváltam meg a fejem. Sosem változik.
- Bocsánat, csak az egyik rokon. – mondtam mosolyogva. – Mondja csak magát, hogy hívják?
- Celty Sturluson és nyugodtan tegezz csak. – mutatta fel a válaszát.
- Üdv. Én Kuro Hachisu de ezt már biztosan tudja. – nyújtottam a kezemet, amit meg is rázott. – Szólíts csak Hachinak! - mosolyogtam rá ismét. Hirtelen robbanás rázta meg a környéket, majd elhangzott egy „Most meg döglessz Izaya!” kiáltás és nem sokára a füstből elő is tűnt az említett feketeség.
- Áh, üdvözletem hölgyeim. – hajolt meg. – Á Hachi-chan! Jó újra látni! – csókolt kezet nekem.
- Tudtommal nem engedtem meg, hogy becézz. És mi az, hogy chan? Még nem is ismersz, de már is becézel. – néztem szúrósan a feketére. Az hirtelen kiegyenesedett így az arcunk majdnem egy vonalba került ugyan is a feketeség egy fél fejjel magasabb volt és nem mellesleg vészesen közel. Nem szóltunk semmit, csak bámultunk egymás szemébe. Csak bámultam abba a vörös szempárba egész addig, amíg valaki közbe nem szolt. Ez a valaki történetesen az egyik új ismerősöm volt nevezetesen Kida Masaomi.
- Nézd már ez Izaya! És éppen Kiru-channal fröltöl. – mutatott ránk Kida.
- Kida az Isten szerelmére még mindig nem engedtem meg, hogy a vezetéknevemen szólíts! És kikérem magamnak, én nem fröltölök ezzel itt. – böktem meg a feketeség mellkasát.
- Áh, ugyan már Hachi-chan! Ha nem fröltöltünk akkor még is mit csináltunk? – kérdezte a feketeség. A válasz alól az idegbeteg szőke mentett meg.
- I-za-ya! – jelent meg a semmiből és már ugrott volna a feketeség torkának. De csak volna! Ugyan is a feketeség arrébb ugrott, így engem tarolt le. És ez sajnos először fel sem tűnt neki, csak amikor letaperolta a melleimet.
- Hé, Shizu-chan! Hachi-chan az enyém! – nyávogott a feketeség. Én lerúgtam magamról a szőkeséget, és amikor feltápászkodott lekevertem neki egy pofont.
- Ha még egyszer lemersz taperolni garantálom, hogy kasztrállak. – mondtam halálos hangnemmel és villámló szemekkel. Aztán a feketeség felé fordultam. – Te pedig jól jegyezd meg! Nem vagyok senkié sem és főleg nem a tiéd. – léptem közel a feketeséghez és a szemébe néztem, hogy nyomatékosítsam a mondanivalóm.
A feketeség nem válaszolt, csak továbbra is mosolygott. Én meguntam a bámulását ezért hátrébb léptem és odébb álltam volna, azonban a feketeség elkapta a karomat és magához rántott és megcsókolt. Én hirtelen nem tudtam mihez is kezdjek annyira meglepődtem. Aztán amikor észhez tértem a feketeség gazdagabb lett egy pofonnal. Mindenki meglepetten nézett ránk még az idegbeteg szőke is elfelejtette a gyilkolási hajlamát.
- Ez fájt Kiru- chan! – simogatta az ütés helyét. – Kise sempai mondta, hogy forró természetű vagy, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. – mondta a feketeség. – És ez tetszik! – kiáltott fel, mire nekem megjelent az a bizonyos vízcsepp a homlokomon.
- Szóval Kise. Akkor ezek szerint te vagy az a bizonyos illető, akinek tartozik. – sóhajtottam keservesen.
Éreztem, hogy ez még semmi. És, hogy mennyire igazam volt!
Vége