Fejezet 18.

Otthon, édes otthon!

 

Egy hosszú fekete hajú lány ugrált a házakon. Egyre gyorsabb és gyorsabb tempót felvéve, hogy minél hamarabb elérje célját. Arca komolyságot tükrözött érzelmeket nem lehetet leolvasni. Látszólag komolyan elgondolkozott valamin, mert nem vette észre, hogy közeledik felé egy alak.

-          Huh – ugrott elé hirtelen. A lány a hirtelen jött támadástól annyira megijedt, hogy megcsúszott a lába, és leesett. De mielőtt földet ért volna megfordult a levegőben, és talpra érkezett.  – Látom komolyan elgondolkoztál, vagy csak lassulnak a reflexeid. – guggolt le mellé „támadója”.

-          Nem, tudom mire volt jó ez a kis magán akciód, de ha csak unatkozni jöttél, akkor idegesítsd a tizenegyedik osztag tagjait ne engem. – felelt hűvösen a lány miközben felállt és leporolta magát.

-          Áhhh, a falra tudok mászni az ilyen hűvös stílusodtól! Komolyan ilyenkor tiszta olyan, vagy mint Byakuya. – elmélkedet a fiú.

-          Ez tálán azért van, mert úgy viselkedsz, mint Yachiru. Másrészt vigyázz, mert ha meghalja, megetet a kardjával.

-          Nem félek tőle. – vont vállat a fiú. – Amúgy ami hadnagyot illeti, inkább küzdök meg ezer menos grande-val mintsem, még egyszer azzal a törpével keljen szórakoznom. – panaszkodott a lánynak, akinek ajaki idő közben gúnyos, féloldalas mosolyra húzódott. De nem szólt semmit csak hallgatta a fiú panaszkodását. – Most min nevetsz?

-          Rajtad. – felelt tömören a lány.

-          Én is szeretlek húgi! – morogta a fiú. – Egyébként min gondolkodtál annyira elmélyülten?

-          Csak azon, hogy van egy olyan érzésem, hogy nemsokára szabadulunk erről a helyről. – mosolyodott el a lány és elkezdett sétálni.

-          Milyen jó is volna, végre kiszabadulni erről a helyről. – sóhajtott nagyot a fiú. – Már nem mintha olyan rossz lenne most itt, mert az emberek kedvesek, de azért jó lenne végre ismét otthon lenni.

-          Aham. – nézett fel az égre. – Nem könnyű itt lenni abban a tudatban, hogy alig hagyhatod el a számodra kijelölt osztagot. – sóhajtott nagyot a lány. – Annyira, de annyira, úgy de úgy visszamennék az emberek világába. – mondta ki, ami a szívét nyomta.

-          Hű. Na, pont ezt nem vártam volna tőled. – eszmélt fel a csodálkozásból. – Azt tudtam, hogy te is visszavágysz, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen nyíltan ki is mondod.

-          Hát, mások előtt lett volna bennem annyi tartás és büszkeség, hogy nem mondom ki, de mivel csak ketten vagyunk, így nincs mit szégyellnem. Végül is testvérek vagyunk. – mosolyodott el a lány. A fiú csodálkozva hallgatta a lányt majd a fejét ingatva mosolyodott el.

-          Bolond.

-          Mindenki magából indul ki. – rántott vállat a lány. Még egy ideig sétálgattak, de nem vették észre, hogy két ember figyeli őket. Az egyik komoly, rezzenéstelen arccal nézte a beszélgető párost, míg a másik figyelmesen követte a beszélgető párost addig, amíg el nem tűntek. Ekkor a két alak elő lépet az árnyékból. Az egyik az öreg Yama bá volt, a másik Kutchiki Byakuya kapitány volt. Egyikük sem szólt semmit, csak mentek a dolgukra.