Fejezet 17. - osztálykirándulás 2. nap

2014.04.29 17:24

Osztály kirándulás 2. nap: A döntés megszületet

Hannah

Másnap reggel félnyolckor volt az ébresztő és nyolckor a reggeli. Magyarul fél óránk volt, hogy valamennyire életképessé változtassuk magunkat. Nos, nekem ebből a fél órából 15 perc arra ment el, hogy megpróbáltam nem visszaaludni az ébresztő után. Miután nagy nehezen felkeltem emberi küldőt varázsoltam magamnak Haru segítségével. Este miután jól kiáztattuk magunkat a fürdőben, áthívtuk a fiúkat egy kártya partira. Annyira bele merültünk a játékba, hogy fél egykor fejeztük be. Nem, baj a fő, hogy jól éreztük magunkat. Nos, miután életképes voltam és úgy néztem ki, mint egy ember lementünk az ebédlőbe és megreggeliztünk. Reggeli után a tanár közölte velünk, hogy a mai nap is túrázni megyünk.

-         Nem igaz már megint? – háborodott fel Amber.

-         Egy kis gyaloglás nem megártani. – nyugtatta húgát Nath.

-         Nem érdekel! Én nem akarok menni! – hisztizett tovább a szőke.

-         Egy kis hegyi levegő nem fog ártani. – jegyeztem meg mire a szöszi felháborodott pillantásokkal illetet. – Legalább kitisztul az agyad. – tettem még hozzá.

-         Hogy mije? Ugyan, már ami nincs, az nem tud kitisztulni. – tette hozzá Haru, aki már a hasát fogva görnyedt a röhögéstől. Erre én is felnevettem, mire a szőke még egy mű hiszti és fenyegetés után lelépett. Egy ideig csak néztük a távolodó alakját, majd amikor eltűnt egymásra néztünk és nyeríteni kezdtünk. Miután abba hagytuk felmentünk a szobánkba, hogy felöltözzünk. Amikor felértünk Amber volt a szobánkban.

-         Te meg mit keresel itt? – kérdeztem dühösen.

-         Semmi közötök hozzá! – mondta és távozott felhúzott orral. Mi csak furcsán néztünk utána, de nem tulajdonítottunk neki túl nagy figyelmet. Gyorsan felöltöztünk felkaptam az asztalról a térképet, majd lementünk az aulába, ahol a gyülekező hely volt. Idő közben megérkeztek a fiúk is, így nem unatkoztunk.

-         Figyelem mindenki! A megadott helyre kell eljutnotok a térképeteken bejelölt útvonal alapján! A kijelölt helyen pecsételtessétek le a lapot és gyertek vissza. Itt találkozunk! És most oszolj! – adta ki a parancsot a tanár, mire a sok diák meglódult. Mielőtt engem is magukkal sodort volna, Kentin elkapott és kihúzott a tömegből.

-         Meg vagy! – mosolygott rám, mire elpirultam. Miután már nem volt akkora tömeg mi is elindultunk. Mivel Kentin tudott csak térképet olvasni ezért oda adtam neki a térképet. Már egy ideje kóboroltunk, de annyira bele merültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hol járunk.

-         Biztos jó helyen járunk? – kérdeztem miközben körbe néztem. Előttem hegyek, mögöttem erdő, mellettem erdő és hegyek. Tiszta jó.

-         A térkép szerint erre kell jönnünk. – válaszolt fej vakargatva és megmutatta a térképet.

-         Olyan furcsa ez a térkép. – tűnődtem, miközben a papírt tanulmányoztam.

-         Hogy érted? – húzta össze a szemét Kentin.

-         Mármint a tegnapi térkép nem ilyen volt. Nem tudom megfogalmazni pontosan. – magyaráztam.

-         Hm. – reagált. Addig szuggeráltuk a térképet, amíg eszembe jutott valami.

-         Add, csak ide! – kaptam ki a kezéből a térképet és közelebbről megnéztem. Amikor felismertem a hibát elkerekedett a szemem, majd összehúztam. – Amber. – sziszegtem bosszúsan.

-         Tessék? – nézett rám értetlenül Kentin.

-         Nézd meg jobban a berajzolt útvonalat. Valaki „átjavította”. – mutattam a térképet a katona fiúnak.

-         Amber? – kérdezte meglepetten.

-         Amikor a gyülekező után fölmentünk Haruval a szobánkban ott találtuk. Éppen az asztaltól jött el, ahol a térkép volt. – szorítottam ökölbe a kezem.

-         De miért?

-         Azért mert Haru beszólt neki. Meg gondolom, böki a csőrét, hogy nem lehet az övé Castiel és így akart bosszút állni. Bizonyára nem tudta, hogy ez a mi térképünk. – válaszoltam. Válaszul csak egy nagy sóhajtást kaptam.

-         Megpróbálok felhívni valakit. – vette elő a telefonját. – Ó, a francba! – morgott hirtelen.

-         Mi a baj? – kérdeztem rosszat sejtve.

-         Nincs térerőm. – húzta el a száját.

-         Menjünk valami magasabb helyre, hátha ott van. – tanácsoltam.

-         Rendben. – válaszolt és elindultunk. Sokáig bolyongtunk, de nem jutottunk semmire, ráadásul még szürkület is volt. Az éjjeli álatok kezdtek elő jönni, én meg lassan beszarni az ijedségtől. Csak kerüljek vissza én úgy, de úgy megszaggatom ezért azt a szőke kurvát, hogy alig marad haja! Hirtelen egy bagoly szállt el fölöttünk mire én ijedten húzódtam, közelebb a katona fiúhoz. – Ne félj! Nem lesz semmi baj! – nyugtatott.

-         Biztos? – kérdeztem halkan. Szinte már síni tudtam volna az idegtől.

-         Biztos. – mosolygott rám, mire én elpirultam. – Tudod mit? Nyugodtan kapaszkodj belém, így legalább nem kell attól félnünk, hogy elvesz valamelyikünk. – tartotta felém a karját, amit szívesen elfogadtam.

-         Nézd ott, egy kiemelkedés! – mutattam egy nagyobbacska hegyrészre.

-         Majd én felmászok oda, te maradj itt! – mondta Kentin.

-         Rendben, de vigyázz! A sziklák omladoznak, ráadásul csúszósak és lassan besötétedik. – figyelmeztettem a barna hajút.

-         Ne aggódj! – borzolta össze enyhén a hajam és elindult a kiemelkedés felé, én pedig aggódva néztem távolabbról. – Itt már van térerő! – kiáltotta. Hirtelen valami furcsa hangot hallottunk, aztán a következő pillanatban a kiemelkedés amin Kentin állt leomlott.

-         Kentin! – kiáltottam és a szikla széléhez futottam, hogy lenézzek. Alattunk szintén egy kiemelkedés volt, ami így felfogta az esést, de alatta egy mély szakadék volt, aminek az alját se láttam. A fiú ott feküdt eszméletlenül a kiemelkedésen. – Uram Isten! Tarts ki Kentin megpróbálok hívni segítséget! – kapartam elő a telefonom. Éppen egy csík volt a térerőnél. Idegesen kezdtem el tárcsázni Harut. Jelenleg csak ő tud nekem segíteni. – Gyerünk, gyerünk, vedd már fel! – morogtam idegesen majd szinte meg könnyebbültem, amikor végre felvette a telefont. Gyorsan elmondtam, hogy mi történt és sacper kábéra a helyszínt is leírtam. Amikor végeztem óvatosan lemásztam a fiúhoz. Amikor leértem, óvatosan magamhoz öleltem, nehogy kihűljön. Tudom, hogy ez nem sokat segít, de ez a legjobb védekezés a kihűlés ellen. Nagyon aggódtam érte. Nem pontosan ilyen jelre gondoltam tegnap este. Nagyot sóhajtva néztem fel a csillagos égre, miközben a könnyeim vékony patakként folyt végig az arcomon. – Ó, édes Istenem könyörgöm, segíts rajtunk! – suttogtam halkan. Hirtelen kiabálást hallottam.

-         Haru, Kentin! Merre vagytok? – ez Haru!

-         Itt vagyunk lent! – kiabáltam akkora hangerővel, amekkorával csak tudtam. A szívem egy egészen kicsit megkönnyebbült.

-         Erre vannak!  - hallottam meg barátnőm hangját és nemsokára a fejét is megláttam. – Egyszer hagylak kettesben egy fiúval és már is ez lesz a vége? – kérdezte mosolyogva, mire belőlem kirobbant a zokogás. Nagy nehezen elmondtam, hogy mi történt, közben pedig megérkeztek a hegyi mentősök is egy hordággyal, amit egy helikopter eresztett le. Felpakolták az ájult fiút, majd engem is kisegítettek. Kint a mentősökön kívül, az osztályfőnököm Haru és Castiel volt. Hirtelen egy meleg takarót terített az egyik mentős a hátamra, majd szelíden megszólalt.

-         A biztonság esetére a kisasszonyt is bevisszük a korházba! – nézett a jelen lévőkre.

-         Rendben. – egyezett bele a tanár.

-         Elkísérem önöket. Én vagyok Hannah legjobb barátnője és most szüksége van rám. – lépett elő Haru. A mentős bólintott, majd elkísért minket a helikopterhez. Amint beszálltunk már is elkezdtek vizsgálni, de nem találtak semmit. Kentint, már amennyire csak tudták el látták, a többi majd az orvosokon múlik. Hosszú este elé nézek.

 

Haru

Reggeli után elindultunk Castielel megkeresni a kijelölt helyet, azonban, csak nem akaródzott megtalálni. Végül aztán elő hívtam a mobilom segítségül és láss csodát már is könnyebb volt megtalálni.

-         Nem tudom mire jó ez az egész. – morgolódott Castiel. Már kb. fél órája csücsültünk a szálló halljában. Én forró csokit szürcsölgettem, miközben azt hallgattam, hogy Castiel, hogyan szidja, hol drága osztályfőnökünket, hol azt, aki kitalálta ezt az egészet.

-         Nem unod még? – kérdeztem nyugodtan és belekortyoltam a csokiba. – Amióta csak visszajöttünk ezen morogsz. Nem szeretem, amikor mérges vagy. – tettem hozzá.

-         Téged ez nem zavar? – kérdezte.

-         Kicsit. De nézd a jó oldalát. Legalább kettesben vagyunk és Lisander sem unatkozhat Yume mellett. Lazulj el egy kicsit és leraxálj! – néztem rá. – Próbáld ki a fürdőt biztos jót tesz. – mosolyogtam rá. Ő sóhajtott egyet, majd felállt és elbattyogott. Legközelebb két óra múlva jött vissza, de már jobb kedélyállapotban. Kint már lassan sötétedet és már majdnem mindenki itt volt, kivéve Harut és Kentint. Már rég itt kellene lenniük. Hirtelen megcsörrent a mobilom. A kijelzőn Hannah neve villogott. Na, csak emlegetni kellett. – Hannah? Merre vagytok? Már mindenki itt van, csak ti hiányoztok! – kértem számon barátnőmet. Hét mit ne mondjak nem ilyen válaszra számítottam. Barátnőm zokogva kért tőlem segítséget. Elmondta, hogy reggel a szőke babrált a térképükkel ezért eltévedtek ráadásul Kentin egy szakadékban kiálló szikla peremen fekszik ájultan. Miután lecsillapítottam barátnőmet kinyomtam a telefont és Castiel felé fordultam.

-         Na?

-         Baj van! – mondtam és elkezdtem neki felvázolni a helyzetet miközben az ofőt kerestem. Miután nagy nehezen megtaláltam elmondtam neki is az esetet, mire hívta a hegyi mentőket, akik fél óra múlva meg is érkeztek. Csak hárman tartottunk velük. Én az osztályfőnök és Castiel. Én azért mentem, mert, ahogy hallottam Hannahnak nagy szüksége lesz rám, Castiel pedig azért mert rá nekem lesz, szükségem miután vége van ennek az egésznek. Idegesen fújtam ki a levegőt.

-         Ne aggódjon, mindjárt ott vagyunk ahonnan a hívást bemérték. – nyugtatott az egyik mentős. Hamarosan leszálltunk egy réten és mentünk megkeresni Hannahékat.

-         Hannah, Kentin! Merre vagytok? – kiabáltam kétségbe esetten.

-         Itt vagyunk lent! – hallottam az ismerős hangot.

-         Erre vannak! – mondta az egyik mentős és óvatosan a szikla szélére ment. Én követtem a példáját és lenéztem barátnőmre. Lent ült a kiemelkedésen, miközben az eszméletlen fiút ölelte magához.

-         Egyszer hagylak kettesben egy fiúval és már is ez lesz a vége? – kérdeztem a kékhajútól, mire kirobbant belőle a sírás. Miután kisegítették onnan őt is és Kentint is kihozták onnan a helikopter segítségével mind megkönnyebbültünk. Én és Hannah elkísértük Kentint a legközelebbi korházba. Barátnőmet még a helikopteren megvizsgáltak, de nem volt semmi baja azon kívül, hogy nagyon aggódott a katona fiúért, akit elláttak azon nyomban, hogy megérkeztünk a korházba. Mi ketten már kint ültünk a váróban és vártuk, hogy valaki tájékoztasson minket a fiú állapotáról.

-         Nem teljesen ilyen jelre gondoltam tegnap este. – suttogta színtelen hangon barátnőm.

-         Legközelebb kétszer is meggondolod, hogy mit kívánsz. Nem szabad bízni a hulló csillagokban. Néha nem pont úgy teljesítik a kívánságainkat, ahogy mi szeretnénk. – karoltam át, mire halványan elmosolyodott. Ekkor kilépett egy nővér a szobából mire barátnőm rögtön felpattant.

-         A barátotok rendbe fog jönni. – mosolygott Hannahra. – A fejét csúnyán beverte, de szerencsére nincs rajta egy súlyos sérülés se. A test hőmérséklete kicsit lehűlt, de még nem érte el a hipotermia állapotát hála neked. Azzal, hogy végig magadhoz ölelted, amíg meg nem jött a felmentő sereg megetetted a kihűléstől. Most már be is mehetsz hozzá. – engedte útjára barátnőmet, aki szinte beeset az ajtón, úgy sietet. – Te is nyugodtan bemetsz. Még mindig nem ébredt fel ezért ne zavarjátok, ha lehet. – fordult felém a nővér. Egy biccentéssel jeleztem, hogy rendben és én is benyitottam. Barátnőm már oda húzott egy széket az ágy mellé és onnan nézte bánatosan a fiút.

-         Nekem lassan mennem kel. Megleszel egyedül? – kérdeztem halkan.

-         Igen. És köszönöm. – mondta halkan.

-         Mit? – kérdeztem meglepetten.

-         Azt, hogy eddig itt voltál mellettem és, hogy segítettél. Egyedül biztos, hogy nem bírtam volna ki. – mosolygott rám halványan.

-         Nincs mit. Ez a barátnők dolga. – mosolyogtam vissza rá. – Aztán aludj is valamennyit. Holnap majd jövünk. – búcsúztam barátnőmtől.

-         Rendben. – biccentett, én pedig magára hagytam. A portán rendeltek nekem egy taxit, ami nemsokára meg is érkezett. Elmondtam a taxisnak, hova lesz és nagyot sóhajtva dőltem hátra.

-         Meglátogatott valakit? – kérdezte hirtelen.

-         Fogjuk rá. Az egyik barátom balesetet szenvedett egy hegyi túra alkalmával és most ide került. – néztem ki az ablakon.

-         Ne aggódjon ott biztos kezekben lesz.

-         Nem aggódom miatta, elvégre ott van vele a legjobb barátnőm is. Egész végig mellette volt és csak annyira vált el, tőle, amíg megvizsgálták. – válaszoltam, mire meg is érkeztünk. – Tudna várni egy percet? Mindjárt ide hozom a pénztárcám. – hajoltam oda a sofőrhöz.

-         Hagyja csak. Kemény napon van túl. Inkább pihenjen le! – válaszolt mosolyogva majd elhajtott.

-         Furcsa ember. – mondtam majd bementem a szállodába.

Vége