Fejezet 17.

2013.12.21 22:09

 

Az „első” nap
A napfényesen ragyogott. Az utcán nem sok ember volt. A távolban két alak bontakozott ki. Mindkettő tiszteletet és méltóságot sugárzott. Egy férfi és egy tőle pár évvel fiatalabb nő vonult végig az utcán. Akik meglátták a férfit nyomban meghajoltak, a nő után pedig csak néztek. Egy-egy bátor járókelő a nő után fütyült, de az meg se hallotta. Csöndben ballagtak egymás mellet. A csöndet végül, a nő halk éneklése törte meg. 
Senki sem tudja, ki vagyok valójában. 
Még soha nem éreztem magam ilyen üresnek...
És ha valaha szükségem lesz valakire, 
Ki fog majd vigasztalni és segíteni, 
hogy erős maradjak?

Mindannyian a végzet csónakjában evezünk.
A hullámok csak jönnek, 
és nem tudunk menekülni előlük. 
De ha valaha is eltévedünk az úton,
A hullámok majd átvezetnek egy másik napra...

A távolban sóhajtottam, 
mintha áttetszővé váltam volna.
Úgy éreztem sötétbe kerültem,
Pedig csak be volt kötözve a szemem.

Mondok egy imát, és várom a holnapot...
Amíg el nem érünk a ragyogó tenger végére.
 
A férfi csöndben hallgatta a dalt. A nő csengő hangját a szél tovább vitte. Lassan egy hatalmas épület elé érkeztek.
-          Semmit sem változott. – mosolygott a nő és a férfi mellé lépet.
-          Gondolom, innentől tudod az utat. Nekem most mennem kell. Abarai biztos nem végezte el a papírmunkát. – mondta érzelem mentesen a férfi. A nő felnevetet.
-          Azért kíméld meg valamennyire. Még egy ilyen hadnagyot nem találsz, mint ő. – nevetet. A férfi morgott valamit majd megfordult és elindult. – Lehetőleg ne vele etesd meg Senbonzakurát!  - kiáltott vissza a nő. A férfi halványan elmosolyodott majd folytatta útját. A nő még egy kis ideig nézte a távolodó alakját, aztán megfordult és bement. A kapuba álló öröktől útba igazítást kért, aztán elindult célja felé. Egy szoba előtt állt meg és bekopogott. Hamarosan bebocsájtást nyert és kinyitotta az ajtót. Bent egy fekete hajú férfi sürgött forgott. Az asztalok rothadásig tele voltak papírokkal. A fekete egyik asztaltól a másikig szaladgált felváltva. A lány egy ideig csodálkozva figyelte majd megköszörülte a torkát. A fiú kezéből a sok papír kihullott és ijedten fordult meg. Egy pillanatig csak nézte a lány aztán kínos csend teleped rájuk, amit az ismeretlen lány tört meg.
 
-          Bocsi a zavarásért. De új vagyok erre fele és ide rendeltek. – mosolygott kedvesen a lány és segítet összeszedni a földre hullott papírokat.
-          Csak nem te vagy az egyik idegen halálisten, akik az emberek világában bukkantak fel?
-          De. – bólintott a lány és a srác kezébe nyomta a papírokat.
-          Köszi.
-          Miért ijedtél meg ennyire tőlem? – kérdezte ártatlanul a kékszemű.
-          Csak hasonlítottál egy régi ismerősömre. – mondta a fiú miközben az asztalhoz ment és letette a papírokat.
-          És kire?
-          Az egyik régi kapitányomra. Amikor először rád néztem olyan volt mintha őt láttam volna.
-          Tényleg?
-          Igen. A kisugárzásod olyan akárcsak egy kapitányé. Tiszteletet parancsoló.
-          Ilyet se mondtak még nekem. – nevetet a lány. – Amúgy a nevem Keyko Amashi. – nyújtotta a kezét.
-          Hisagi Shuuhei. Örvendek. – rázta meg a lány kezét.
-          Ahogy elnézem, nem nagyon érsz rá most beszélgetni. – bökött fejével az asztal felé.
-          Hát, igen. Mivel a kapitányom elhagyta a Lelkek világát, ezért a kapitányi munka is a nyakamba szakadt.
-          Szegény. Eléggé szar lehet. Ahogy látom a nagyja papír munka. Ble. – fintorodott el a lány. Hisagi jót nevetet rajta.
-          Mit szólnál hozzá, ha megmutatnám az osztag területét? – kérdezte a fiú.
-          Ki nem hagynám. – mosolygott a lány.
Miután a hadnagy megmutatta az osztag területét Keyko még egy ideig sétálgatott rajta majd letelepedet az egyik fa tövébe és lehunyta a szemét. Csak akkor nyitotta ki, amikor érezte, hogy egy árnyék vetül rá. Amikor kinyitotta két szemét akkor a tekintete egy barna szempárral találkozott és vörös tincsekkel. Elmosolyodott és felnézett a fiúra.
-          Ne mond, hogy ilyen fárasztó napod volt, hogy máris elalszol? – telepedett le mellé a fiú.
-          Ha helyembe lennél, összezárva a sok hülye halálistennel, akik ha elmész az utcán, vagy utánad fütyülnek, vagy randit kérnek tőled akkor te is kész lennél idegileg. – panaszkodott a lány. A férfi elmosolyodott és az ölébe húzta szerelmét.
-          Mivel engesztelhetnélek ki? – kérdezte a fiú.
-          Hát ne mis tudom. – tűnődött el a lány. Ekkor a férfi megcsókolta a lányt, aki rögtön viszonozta azt.
-          Így jó? - kérdezte mosolyogva a férfi.
-          Majd nem. Nem néznél velem körbe? Ha már itt vagyok, egy kis emlékezet frissítés nem árthat meg.
-          Rendben. – egyezett bele a fiú. Felkeltek aztán elmentek az osztag területéről. Annyira bele feledkeztek egymásba, hogy észre se vették, hogy valaki a háttérből figyeli őket. Egy fekete hajú, tetovált arcú fiú mosolyogva és a falnak támaszkodva figyelte az elhaladó szerelmespárt.
-          Gratulálok Abarai! Igazán szép pár vagytok. Sok boldogságot kívánok nektek. – mondta csendesen aztán elvonult.
Renji és Keyko éppen a 11. osztag felé haladtak.
-          Kíváncsi vagyok, hogy bírja a hadnagyot. – elmélkedet Renji.
-          Nem lehet olyan rossz. – mondta Keyko.
-          Csak hiszed. Te még nem találkoztál vele. – emlékezet vissza a fiú. Ekkor megérkeztek az osztag bejáratához. Épp, hogy megálltak máris futott feléjük a beszélgetés tárgya. Utána pedig egy rózsaszín hajú kislány.
-          Na, mi a helyzet? Jöttünk megnézni téged. – mondta Keyko.
-          Kivagyok! – kiabált a fiú.
-          Mi a baj? – kérdezte húga.
-          Csak nem kikészít a hadnagy? – kérdezte Renji vigyorogva.
-          Ha a húgom nem lenne itt, biztos beverném a képed.
-          Mégis ki ez a hadnagy? – kérdezte a lány. Mielőtt bármelyik fiú válaszolhatott volna egy kislány hangját hallották meg.
-          Újonckaaaa – rikkantotta a kislány és Ray vállára ugrott. – Meg vagy! – nevetet tovább. Keyko csodálkozva nézte a kislányt.
-          Ő lenne az? – fordult Renji felé.
-          Újoncka? – röhögöt a férfi.
-          Egyszer beverem a képed! – sziszegte Ray.
-          Min nevetsz szemöldök király? – kotyogott közbe a rózsasín.
-          Szemöldök király? – húzta fel a szemöldökét Keyko. Ray elkezdet nevetni.
-          Ne röhögj, mert behúzok egyet! – fenyegette Renji. De hiába fenyegette a fiú tovább nevetet. Keyko nagyot sóhajtott. Renji ránézet.
-          Nem tudom miért fura. Szerintem illik hozzá. Legalább is én így szeretem. – mosolygott a fiúra.
-          Legalább valaki kiáll mellettem. – sóhajtott Renji és magához húzta a lányt. Az karjait a hadnagy nyaka köré fonta és ajkait az övére illesztette.
-          Ble! – öltötte ki a nyelvét Ray. – Menjetek szobára ne itt! – fintorodott el. De hiába minden igyekezet a két szerelmes nem foglalkozott vele. Miután elváltak egymástól Keyko vigyorogva fordult vissza bátyja felé.
-          Érdekes amikor Orihimét csókoltad akkor nem voltak ilyen problémáid. – vigyorgott a lány. A fiú elvörösödött Renji meg remegett a visszafojtott nevetéstől.
-          Tündérkével? Tényleg? – csodálkozott a kislány is.
-          Igen. – bólogatott a lány.
-          Jééé. Hasonlítasz újonckára. – állapította meg a kislány. – Ez, hogy lehet? Mond el létsziiiii! – nyavalygott a kislány.
-          Hát úgy, hogy ő a bátyám. – mondta Keyko és megsimogatta a kislány fejét.
-          Aztaaa. – csodálkozott. – Ken- chan! – kiáltotta el magát. És elugrott.
-          A fülem. A’ szem megsüketültem. – mondta Ray.
-          Ken – chan képzeld újonckának van testvére! – újságolta a kislány.
-          Tudom.
-          És képzeld szemöldök király és hercegnőcske csókolóztak! – folytatta lelkesen a kislány.
-          Hercegnőcske? – kérdezte Keyko és egy vízcsepp jelent meg a fején.
-          Legalább neked normális becenevet adott. – morgott Ray.
-          Szerintem ideje menni. Hisagi már biztos keres. Elvégre nem szóltál neki, hogy eljössz. – mondta Renji. A lány csak vállat vont.
-          Ha, nagyon akar, akkor megtalálhat a lélek energiám alapján. Csak annyira zártam el, hogy ne legyen feltűnő. Elvégre ez a munkája. – mondta a lány.
-          Te aztán nem vagy egy ideges típus.  – jegyezte meg Renji. – Amikor kapitány voltál akkor is ilyen laza voltál? Szívesen lettem volna az osztagod tagja. – elmélkedet. Keyko jót nevetett rajta.
-          Hát, nem hinném, hogy túlélted volna. Ugyanis a húgom vasmarokkal irányította az osztagát. – tájékoztatta Ray. – Hát igen. Pont ezért volt az egyik leghíresebb osztag.
-          Komolyan? Melyik osztag volt ez? – kérdezte a tetkós.
-          A kilencedik. Akkoriban Tousen volt a hadnagyom. A fene gondolta volna, hogy odáig süllyed, hogy lidércek közé megy. – sóhajtott a lány. – Na, de ideje menni.
-          Szervusz, haver. Sok szerencsét, és éld túl a hadnagyot. – vágta hátba biztatólag a fiút.
-          Hogy száradna le a kezed! – szidta.
-          Na, nehogy már egymásnak ugorjatok! – fegyelmezte őket Keyko. – Renji, indulás! – adta ki a parancsot a lány, és elindult. Renji gyorsan utána ment és átölelte a derekánál fogva. Amikor elértek a kilencedik osztaghoz megálltak a kapu előtt.
-          Van valami programod holnapra? – kérdezte Renji.
-          Tudtom szerint nincs. Mit tervezel?
-          Arra gondoltam, hogy megmutatom pár kedvenc helyem neked.
-          Oké. Áll a randi. – mosolygott a lány és puszit, nyomot a hadnagy arcára. – Viszlát. Aztán vigyázz magadra, ne hogy Senbonzakura kajájaként végezd. – figyelmeztette pajkosan.
-          Imádom, ha ilyen vagy. – mondta Renji és megcsókolta a lányt. – Viszlát, holnap.
-          Viszlát! – búcsúzott el a lány és bement a kapun. Renji figyelte egészen addig, amíg el nem tűnt a kapu mögött.
-          Hadnagy! – szólította meg az egyik kapuőr. – Ez a lány a maga barátnője?
-          Igen. – válaszolt büszkén.
-          Mázlista. – sóhajtotta egyszerre a két kapuőr.
-          Tudom! – szólt vissza még mielőtt tovább állt volna.
The end
Vissza