Fejezet 14.

10 év után újra

 

A nap már lemenőben volt. Az utcák lassan kezdtek elnéptelenedni. Egy vörös hajú fiú rohant az egyik utcán. A lámpák elkezdték kivilágítani a sötétedő utcákat. A férfi hirtelen befordult egy kis utcába egyenesen egy kisbolthoz.

-          Na, hát élősködő úr. Végre haza találtál? – kérdezte egy szintén vörös hajú kisgyerek.

-          Fogd be kölyök! Különben is, ha nagyon akarod tudni a barátnőmnél voltam. – mosolygott fölényesen a férfi.

-          Tényleg? - húzódott gúnyos mosolyra a fiú szája.

-          Igen, de mi olyan nevetséges? – kérdezte össze ráncolt szemöldökkel.

-          Gyere, mutatok valamit. – mondta a fiú és elindult hátra a raktár felé. Alig értek el a végéig már kihallatszódtak a csatazajok.

-          Hát, ez meg? Kik csatáznak odalenn? – kérdezte és ránézett a kölyökre.

-          Nézd meg. A főnök is lenn van. – mosolygott a fiú és felnyitotta a csapóajtót. Lementek szép lassan. – Főnök, megjött az élősködő! – ment oda a férfihez.

-          Áh, Abarai -san! jöjjön csak ide! Ez biztos magát is érdekli! – mondta nyájasan a boltos. A férfi mit sem sejtve oda lépett a boltoshoz.

-          Mégis mit kéne néznem? – nézett rá értelmetlenül a férfi. A boltos fejéről legördült egy vízcsepp majd a harctérre mutatott. Renji megpróbálta követni a harcolókat, de olyan gyorsak voltak, hogy nem tudta őket kivenni, csak elmosódott foltokat látott. – Gyorsak. De nem tudom kivenni a két alakot. Kik ők Urahara -san?

-          Akkor nincs mit tenni. – fordult a harctérre. – Elég lesz fiatalok. Tartsanak egy kis szünetet. – szólt oda a harcolóknak. A két fél abba hagyta a harcot és két mozdulat közepette álltak meg és tekintetüket a boltosra emelték. Ami nagy hiba volt, ugyanis így nem figyelték, ahogy egy más felé rúgtak. Ennek az lett a következménye, hogy mindketten repültek három sziklán át, amikor végre megálltak feltápászkodtak és szúrós szemmel néztek a boltosra.

-          Talán meg kellet volna várnod, amíg ki nem fulladnak. – mondta szemrehányóan egy fekete macska.

-          Á, ugyan Yoruichi abba semmi mókás nincs. és ha rájuk hagyjuk, akkor csak akkor álnak le, amikor már, vagy a berendezést, vagy… - kezdett bele a boltos, de a macska félbe szakította.

-          Vagy amíg egymást. Jó, értem. – sóhajtott a macska és ránézett a fiatalokra. Keyko épp hogy kikászálódott a sziklából már elkezdte szidni Uraharát.

-          Csak egyszer kerüljön a kezem közé! Meg fogom fojtani. – sziszegte a lány, olyan hangerővel, hogy a boltos még meghallja.

-          Keyko? – kerekedtek el Renji szemei.

-          Nem a római pápa. – jegyezte meg a lány epésen. – Urahara -san. Remélem, van baleseti biztosítása, mert ezt nem ússza meg épp bőrrel. – emelte a boltosra a szemeit.

-          Ugyan már, Amashi kisasszony! Hát képes lenne bántani egy ártattalan boltost? – kérdezte színpadiasan a férfi.

-          Igen. – válaszolt a lány hidegvérrel.

-          Hát, ez nem jött össze. – jelent meg a boltos mellet Ray. – Azt ajánlom, hogy még most fusson, amíg azzal van elfoglalva, hogy, hogyan csinálja ki magát. – alig mondta ki a mondatott a lány máris a boltos mellet termet. Az egy szerencséje. hogy gyorsan villámlépéssel elmenekült a lány elöl. De viszont így kialakult közöttük egy fajta fogócska.

-          Oké. Hogy a picsába kerültetek ide amikor Keykoval az utcán találkoztam mielőtt ide jöttem volna? És mi ez az egyenruha? Hogy lehet, hogy te is halálisten vagy? – akadt ki Renji. Ray nagy szemekkel nézett rá és nyitotta volna szóra a száját, de a macska közbe lépett és összekarmolta a férfi képét.

-          Nyugodj már meg! Mit gondoltál, hogy ha a húga halálisten, akkor ő nem az? Hiszen ikrek! Ennyire hülye nem lehetsz! Meg neki a vérében van a dolog, hiszen az apja is halálisten volt.

-          Jé, szia, cicus! Eddig észre se vettelek annyira lefoglalt a harc. – vette le a férfi fejéről a macskát és elkezdte simogatni. – Pedig milyen nagy a lélek energiád. Mond, csak ismered apámat? – kérdezte szelíden a fiú.

-          Ne, bánj vele olyan nyájasan valójában ő is egy shinigami. Ő Shihouin Yoruichi a kettes osztag volt kapitánya. – morogta Renji. A macska válaszul ismét végig karmolta a férfi arcát.

-          Nem, téged kérdeztelek. Jobb lesz, ha nem piszkálod. Te csak hadnagy vagy, de ő kapitány volt.

-          Hé, vigyázz magadra, ha nem akarsz verést! – fenyegette a fiút. Ray csak ásított egyet és a macskával foglalkozott ismét.

-          Nos, elmondod, honnan ismered azt az embert, aki az apámnak nevezi magát? – mondta komor arccal.

-          Látom, nem valami jó a kapcsolatotok. Egyébként a kérdésedre a válaszom, hogy ismerem. Egy régi jó cimborám, még mielőtt megházasodott az előtt ismertem meg. Miután száműzték azután nem hallottam róla egészen máig. Nem tudom mit csináltatok vele, de azt tudom, hogy nagy hatással volt rá. – dorombolt a macska. Renji közben észbe kapott és feltette az őt foglalkozó kérdést.

-          Hé, ha ti itt vagytok azóta, hogy elváltunk akkor, az, hogy lehet, hogy én találkoztam Keykoval?

-          Úgy, hogy Urahara adott nekünk két mesterséges lelket miután közöltük vele a tényt, hogy ha mi elkezdünk harcolni, akkor, az nem egy délutános meccs lesz.

-          Akkor azért viselkedett furcsán. Mondjuk, amikor megcsókoltam akkor is úgy éreztem, mintha nem ő lenne. – elmélkedett hangosan Renji.

-          Ajaj. – kezdett el hátrálni Ray. – Imádkozz, hogy ezt nem hallotta meg a húgom, mert ha meg hallotta, akkor neked, annyi, de Mikumi se fogja megúszni épp bőrrel.

-          Ki az a Mikumi? – kérdezte Renji.  – Úgy hívják azt a lányt, akit megcsókoltam? Hm. Egész jól csókol.

-          Kit csókoltál te meg? – hagyta abba Urahara üldözését Keyko. Urahara kihasználta az alkalmat és gyorsan eltűnt.

-          Hát, most nyakig benne vagy. – veregette meg a férfi vállát Ray. – Jobb lesz, ha hátrébb megyünk.  – szólt a boltosnak és a macskának. Épp. hogy hátrébb léptek Keyko jelent meg Renji előtt.

-          Na, dalolj madárkám! Kit csókoltál te meg? – kérdezte Keyko mérgesen és egyben gonoszan.

-          Háááát… Az úgy volt, hogy… – dadogott Renji. Jól ismerete kedvesét. Ilyenkor akár ölni is képes lenne.

-          Igen? Hallgatlak! – szakította félbe a lány.

-          Gomen! Ne bánts! Azt hittem te vagy! Nem Tudtam, hogy egy mesterséges lélek! – hadarta Renji.

-          Mikumi, ezért még kapsz! – szűrte ki a fogai közül és párjához fordult. – Na, mond, meg mit csináljak most veled? – kérdezte megenyhülve a lány. Renji szerelme szemébe nézett és látta, hogy megenyhülten csillog rá, ezért megnyugodott. Ekkor Keyko mögött hirtelen megjelent egy fehér macskaszerű nő.

-          Én, elhiszem, hogy szereted meg minden, de most nem azért jöttünk ide, hogy szerelmeskedjetek, hanem edzeni jöttünk. – mondta haláli nyugalommal. Renji ugrott egyet, Keyko sóhajtott Jinta pedig röhögött Renji reakcióján.

-          Jó, jó. Értem. De, nem én szakítottam félbe a küzdelmet, hanem az ott!- mutatott a boltosra.

-          Na, de Amashi kisasszony! Nem illik mutogatni. – mondta a férfi és elkezdte ütögetni a legyezőjével a lány fejét. – Ez egyáltalán nem illik egy nemesi származású hölgyhöz.

-          Köpök én, hogy mit illik egy nemesnek. Sőt, köpök a nemességre is. – pufogott Keyko. Miután egy perc is eltelt és a boltos még mindig ütögette a lány fejét, Keykonak elborult az agya. Kikapta a boltos kezéből a legyezőt feldobta és elégette.

-          Na, ez volt a kedvencem. – nyavalygott a boltos. Keyko vállat vont.

-          Izé, Keyko majd beszélhetnénk négyszemközt? – szólt közbe Renji. Keyko nagyot sóhajtott.

-          Miután kitomboltuk magunkat ígérem az lesz az első, hogy mindent elmagyarázok. – mondta a lány és gyors csókot váltott a fiúval. Miután elváltak az ajkaik Renji elmosolyodott és megölelte a lányt.

-          De, aztán nekem egybe legyél addigra! – mondta szelíden.

-          Ne, aggódj. Még egy karcolást sem tudd rajtam ejteni, a drága bátyuskám. – mondta gúnyosan mosolyogva a lány.

-          Hé, na, ezt még megkeserülöd! – háborodott fel az említett. Ledobta a macskát és már ugrott volna a húga torkának, de az kikerülte.

-          Na, végre folytathatjuk. – sóhajtott fel a fehér macskaszerű nő.

-          Ne, legyél te abban olyan biztos. Majd megint úgy kell rájuk szólnunk, hogy ha nem jutnak semmire közelharcba, akkor rántsanak kardot. Plusz lehet, hogy a shikai-t is ki kell könyörögni, mert annyira belemerültek a harcba, hogy megint elfelejtettek mindent. – sóhajtott mellőle egy hozzá hasonló alak csak éppen fiú kiadásban. Renji nagyokat pislogott a két alakra majd bátortalanul megszólalt.

-          Ő, bocsi, hogy közbe szólok, de kik vagy mi a francok vagytok ti? – borult ki a hadnagy. Két alak hátra fordult és megvetően pillantottak rá. Ekkor Renji mellet megjelent Zanzibaru és felvilágosította gazdáját.

-          Nem, mondod, hogy ennyire sötét vagy. Nyisd már ki a szemed Renji! –vágta kupán a gazdáját.

-          Hé, ezt most miért kellet? – nyüszögött a púpot nyomogatva.

-          Nézz már rájuk! – sziszegte. Renji végig nézett a két idegenen. Alaposan végig nézett rajtuk.

-          Zampakutok? – kérdezte.

-          Csak, hogy leeset. - Sóhajtott a fehér macska nő. A másik macska csak az tenyerébe temetett arccal röhögött rajta. – Hogy tudod, pont egy ilyen idétlen alakba bele szeretni? Ráadásul, egy shinigamiba? – monfordírozott a fehér macska.

-          Hé, nyugi húgi. – tette a vállára a kezét a másik fehér macska. - Az én mesterem se nagyon különb. Mondjuk ő, nem egy shinigamiba szeretett bele, de ő még itt se jár ahol a hercegnő. – mosolygott és lenézett a harcoló testvérpárra.

-          Ne szóljunk nekik, hogy itt vagyunk mi is? – kérdezte nagyot sóhajtva a nő.

-          Várjunk még egy kicsit. Hiszen tíz év hosszú idő. Hagy verekedjenek még egy kicsit, úgy, mint amikor még csak az akadémiára jártak. Hiszen utána nem volt alkalmuk játszadozni, még egymással is ritkán tudtak beszélni.

-          Tudom, hiszen az úrnőmet az öreg Kutchiki igyekezte úgy nevelni, hogy ezeket az érzéseket felejtse el.

-          Ami persze nem sikerült neki. De egyet nem értek. Miért engedelmeskedet neki még akkor is, amikor elege volt belőle. Mert nem épp olyan a természete, mint, aki ezt tűri.

-          Csak azért engedelmeskedet neki, mert, tartozott neki ennyivel.

-          Ezt, hogy érted?

-          Hiszen befogadta a házába és szinte saját lányaként nevelte fel.

-          Mondjuk ezt egyszer sem kötötte az orrára.

-          Ez igaz. De én akkor sem bíztam az öregben. – fújtatott a gondolatra a macska.

-          Na, mert négyünkön kívül bárkibe megbízol, pont arról vagy híres! – nevetett fel a másik. A nő csak fújtatott egyet és elfordította a fejét. Egyszer csak fény vette körül és egy vörös és fehér csíkos macska volt a helyén, amikor eltűnt a fény. – Na, most megharagudtál? Ne csináld már, nem lehetsz ennyire hisztis! Na, húgi!- nyavalygott a férfi. – Ezekkel nem lehet beszélgetni és annak még a szeme is furcsán áll! – mutatott Uraharára.

-          Mi az, hogy annak? Hol az illem kérem? – háborodott fel a boltos. Yoruichi és Renji csak nevettek.

-          Nem, kérdeztelek shinigami úgyhogy neked a neved, kuss, vagy véged! – fújtatott rá. Urahara csak hápogott, Yoruichi csak nevetett Renjivel együtt.

-          Még én is fura vagyok? – kérdezte Zambimaru előre lépve.

-          Te, más vagy. – legyintetett egyet, és húga felé fordult. – Na, ne csináld már! Kérlek! – nyávogott tovább. – Na, jó bocsánat. Most már hajlandó vagy szóba állni velem? – a macska ránézett hatalmas vörös szemeivel és bólintott egyet. Ekkor újra fény vette körül és megint emberi alakban állt.

-          Komolyan. Mégis, hogy kerültetek hozzájuk, amikor ti minden partnereteket vagy tönkre tettétek, vagy elüldöztétek? – sóhajtott Zambimaru.

-          Ismered őket? – kérdezte Renji.

-          Szinte minden zampakuto ismeri őket. – sóhajtott egyet és ő is „emberi” alakot vett fel. – Ők a leghíresebb zampakutok. Eddig csak ritkán akadt partnerük, de senki nem tudta őket használni. Ne, tévesszen meg a mostani viselkedésük. Lehet, hogy csupán kölykök, de hatalmas erejük van. És hidegvérrel képesek lennének akár a legjobb barátjukat is kinyírni.

-          De beszélős hangulatban vagy. – gúnyolódott a macskafiú.

-          Bajod van? – morgott Zanzibaru. – Kérsz egy alapos verést?

-          Oh, megijedtem. Úgy se tudsz legyőzni és ezt te is nagyon jól tudod. És különben is egy nőt nem tudnék megütni. – kötözködött tovább.

-          Ezek mindig így vitáznak? – kérdezte Renji a másik macskát.

-          Hát, már az előtt is, hogy hozzád került volna ismerték egymást. De már akkor is keresztbe tettek egymásnak ott ahol tudtak. – sóhajtott nagyot a nő.

-          Érdekes. – szólalt meg Yoruichi.

-          Ahogy mondod. – értett egyet Urahara miközben a két marakodó zampakutot nézte. Majd ránézet a másik macskára, aki homlokán kezdett dudorodni egy ér.

-          Elég legyen már! – vágta kupán mindkettőt. – Mi ért kell mindig jelenetet rendezni, ha találkoztok? – dühöngött a nő.

-          Ő kezdte! – kiáltották egyszerre. A nő körül lángcsóvák kezdtek el körözni. A két zampakuto nagyot nyelt, majd ölelkezve remegtek. – Gomen! Nagyon sajnáljuk! – kiállották egyszerre.

-          Rendben. – nyugodott le a nő, aztán a harcoló felekre nézett. – Na, gyerünk épp eleget játszadoztak már egymással. – parancsolta szigorúan.

-          Oké. – pattant fel a másik macska is.

-          Na, mi van? Fosol a húgodtól? – kezdett el kötözködni Zambimaru, de azon nyomban elhallgatott, amikor lángok csaptak fel körülötte. – Gomen! Nem, szóltam! Ne égess meg! A múlt kor is alig tudtak begyógyulni az égési sérüléseim.

-          Hé, cicus! Fogd visszább magad! – kelt Renji a kardja védelmére.

-          Egy: ne, merj cicusnak hívni! – mondta fagyosan és Renji körül is lángok csaptak fel. – kettő: Ne, szólj bele ilyen ügyekbe! – villantotta a férfire vörösen csillogó szemeit. Arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Porcelán fehér színű arcát a szemébe és az arcába lógó láng vörös tincsek takarták néhol. Hosszú comb középig érő haját, hátra dobta a válla fölött. Fehér szoknyáján piros minták cikáztak. Renji addig bámulta a nőt, míg be nem ugrott neki valami.

-          Úgy se bánthatsz! – jelentette ki teljes nyugalommal és összefont karokkal. A többiek a földön keresték az alukat a hadnagy magabiztosságától.

-          Ez, hülye. – jelentette ki a férfi macska.

-          Renji, inkább maradtál volna csöndbe jobban jártál volna. – sóhajtott Zambimaru.

-          És, szerinted mi tart vissza attól, hogy ne égesselek porrá? – kérdezte nyugodtan a nő.

-          Mert Keyko nem engedné meg. – jelentette ki.

-          Valóban. Az úrnőm nem engedné meg, de annyiban biztos egyet értene velem, hogy egy kis pörkölés, nem ártana, hogy megtanuld hol a helyed.

-          Ch, én igenis tudom hol a helyem. Én vagyok a hatodik osztag hadnagya Abarai Renji!

-          A hatodik osztag hadnagya? Byakuya hadnagya? – csodálkozott el a két macska. Renji bólintott. – Hogy lehet, hogy egy ilyen balfácánt még nem nyírt ki Byakuya? – kérdezte a fiú macska.

-          Biztos megenyhült, amikor meghalt az öreg. – vont vállat a másik.

-          Ti ismeritek Kutchiki kapitányt? – szólt közbe Yoruichi.

-          Ja. És akkor mi van? – vont vállat a nő.

-          Hé, húgi elhiszem, hogy feszült, vagy de ne itt vezesd le a feszültséged. Oké? – kérdezte fülig érő mosollyal a férfi.

-          Miért ez jobb, ha rajtad vezetem le? – kérdezte nyugodtan a lány. A férfi arcáról a mosoly is lefagyott, és elsápadt. Uraharáék érdeklődve nézték, hogy a két zampakuto hogyan viselkedik.

-          Na, ideje lenne, hogy mi is visszaszálljunk a harcba. – jelentette ki a férfi macska.

-          Tőlem. – vont vállat a nő. – Hé! – kiáltott le. – Kiszórakoztátok magatokat és végre mi is beszállhatunk már?

-          De, én még kicsit szeretnék harcolni. – incselkedett Ray. Keyko felnézett zampakutoja szemébe és bólintott.

 A nő eltűnt a szikláról. Keyko keze körül lángok kezdtek el gyülekezni, amik felvették a zampakuto kard formáját. Keyko nem habozott sokáig, amint a penge megjelent a kezében rögtön neki ugrott a bátyja torkának, akinek az volt a szerencséje, hogy gyorsan kapcsolt.

-          Nem, azért, hogy bele szóljak, de ezt igazán láthattad volna előre. – sóhajtott egyet a macska fiú.

-          Ez, most nem segít! – forgatta meg a szemit Ray, és kitért az egyik neki szánt döfés elöl.

-          Rendben, de legalább egyszer kérhetnél meg normálisan. – morogta és ő is eltűnt. Ray jobb keze körül lángok jelentek meg ami katana formájúvá kezdett átalakulni.

-          Majd később meghálálom valahogy. – morogta és kivédte a támadást.

Este gyorsan eljött Karakura városába. Az élet az utcákról kezdett eltűnni, és csak a tücskök ciripelését lehetett hallani, vagy éppen a részegen röhögcsélő fiatalok hangját. Az utcákon a lámpák fénye terítette be az utat. Egy kisutcában, egy kisbolt állt, ahonnan fény szűrődött ki. Bentről nem hallatszott semmi zaj. A kis boltban nem volt nagy nyüzsgés. Egyszer kétszer lehetett látni két kölyköt, vagy éppen egy hatalmas gorilla termetű férfit. De a bolt raktár részéből halk zajok szűrődtek ki. A padlóban egy csapóajtó fedele fel volt nyitva és fény szűrődött ki. Lejjebb egy hatalmas terem volt, homokkal, néhány kiszáradt fával, és sok sziklával. Oda lent heves csata folyt. Hallani lehetett, ahogy a pengék egymásnak csattannak és szikrákat szórnak. De a két harcoló félt nem lehettet látni, mert olyan gyorsan mozogtak, hogy ha sikerült is észrevenni őket, akkor is csak elmosódott foltokat láttak. A néző téren érdekes alakok voltak. Egy tetovált fejű férfi, egy zöld csíkos kapalapos ember, mellette egy fekete macskával. Néha lehetett látni egy-egy kölyköt is, és a gorilla termetű férfit.

-          Vajon mikor lesz már vége? – sóhajtott fel a tetkós férfi.

-          Nem sokára. Legyél türelemmel még kis ideig. – szólalt meg a férfi mellől egy fehér, fekete csíkos majomszerű állat kígyó farokkal.

-          És mégis mennyi ez a kis idő? – érdeklődött a fekete macska is.

-          Nem tudom meg mondani pontoson. Kb. még 12 óra jobb esetben. – válaszolt a majom.

-          Hogy bírják ennyi ideig? – ámuldozott Renji.

-          A te barátnőd! Ne mond, hogy nem ismerted még ki, hogy milyen szívós tud lenni! – korholta le a férfit.

-          De azt eddig is tudtam, hogy milyen szívós, de könyörgöm… - nézett le a harctérre. – A fene gondolta volna, hogy ennyire.

-          Ennyiben hasonlít önre Abarai úr! – kotyogott közbe a boltos.

-          Na, maga is megszólalt végre. – forgatta meg a szemeit Renji. Ezután már senki nem szólt egy szót sem. Mindenki némán nézte a küzdelmet. Egy idő után Renji felállt.

-          Hova megy Abarai úr? – kérdezte Urahara.

-          Lefekszem aludni, holnap a suliban nem akarok olyan lenni, mint a mosott szar. – vont vállat a férfi.

-          Nem, is kíváncsi a küzdelemre?

-          Holnap úgy is megtudom, hogy ki győzött. Keykot meg nem féltem. Tud magára vigyázni. – mosolyodott el, és ránézett a lent harcoló lányra.

-          Értem. Akkor, jó éjszakát Abarai -san. – köszönt el a boltos.

Másnap reggel Renji könnyen ébredt. Felkelt, felöltözött, aztán reggelizet utána ment az iskolába. Út közben meglátott két ismerős alakot. Egy magas fekete hajú fiút, és egy fejjel alacsonyabb hosszú, fekete hajú lányt. Egyből tudta kik azok. Gyorsabbra vette a tempót és gyorsan beérte őket.

-          Jó reggelt. – köszönt szokásosan.

-          Reggelt.

-          Szia Renji! Neked is. – mosolygott vissza a lány.

-          Képzeld Keyko! Tegnap, amikor haza értem akkor Urahara -san valami nagyon érdekeset mutatott. – mondta. Közben egész végig a lány reakcióját figyelte. Először kicsi meglepődés tükröződött rajta rövid ideig, aztán újra felvette a mosolygós arcot.

-          És, mi volt az? – kérdezte vidáman.

-          Te. – jelentette ki a férfi. A lány megállt és az arca fal fehér lett. Renji ajkára gonosz vigyor húzódott. – Jobban mondva titeket. Várom a magyarázatott. – folytatta. A lány megrázta a fejét és épp szóra nyitotta volna a száját, de megelőzték.

-          Ha már tudsz rólunk, akkor biztos mindent elmondtak neked. Akkor meg minek jártassuk feleslegesen a szánkat? – válaszolt flegmán a fiú. Renji nagyot sóhajtott.

-          Nagyon hasonlít a viselkedésetek. Urahara úr aztán jó mesterséges lelkeket választott. Valamennyi dolgot elmondtak, de mivel még nem végeztek a harccal még nem mondtak el mindent.

-          Az már a te bajod. Mi nem mondhatunk semmit. – szólalt meg a lány. – Keyko azt mondta, hogy tartsam az eredményeit a suliban, hogy ne vegyék észre a hiányát, és hogy ne szedjek fel senkit. Arra nem kaptam utasítást, hogy felvilágosítsalak.

-          Értem. Akkor, viszlát. – köszönt el Renji. Már előrébb volt, amikor visszaszólt. – És vigyáz Keigoval, és Matsumotoval. – Integetett, és ördögi vigyorral az arcán visszafordult és haladt tovább.

-          Miért érzem úgy, hogy jobb lett volna, ha fel se kelek ma?- kérdezte a lány a mellette lévő fiúra nézve.

-          Talán azért, mert kapni fogsz a fejedre, ha Keyko visszajön cicus. – vont vállat a fiú. A lány válaszul bele könyökölt a bordájába.

-          Még mindig nem vagyok cicus! Mikumi vagyok! Jegyezd meg a nevem!

-          jó-jó csak ne könyökölj bel az oldalamba. – mondta és ballagtak tovább.

A nap gyorsan eltelt Renji igyekezett minél hamarabb lelépni a suliból. Amint haza ért egyből a raktár felé vette az irány, és lement az edző terembe. Nagy meglepetésére még mindig folyt a küzdelem.

-          Még mindig nem végeztek? – kérdezte Renji.

-          Egész jól bírják. Pedig csak shikai-t használnak és azt is vagy öt órája. Elképesztő. – mondta a boltos, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a harcolókról.

-          Még fél óra és vége. – jelentette be Zambimaru.

-          Nem, azt mondtad, hogy 12 óra? Már lassan 24 órája küzdenek, és csak egyszer pihentek öt percre. – esett neki Renji.

-          Valóban. – válaszolt nyugodtan. – De arra nem számítottam, hogy ennyire erősek ezek a kölykök. Tökéletes használják a lángmacskák shikai formáját.

-          Lángmacskák?

-          Igen. Ők olyan macskák, akik a tűből születtek. Lényegében ők maguk a tűz. Ők, a második legerősebb tűztípusú zampakutok.

-          És melyikük az erősebb? –kérdezte Urahara.

-          Egyformán erősek.

-          Az, hogy lehet?

-          Úgy, hogy majdnem iker zampakutok. De valami oknál fogva hasonló az erejük mégis különböző. Senki se tudja, hogy lehet ez.

-          Hát, sokkal okosabbak lettünk. – sóhajtott fel Renji. – De legalább már valamivel többet tudok róla. – nézett le.

-          Ennyit tudok csak, róluk. A zampakutok se ismerik nagyon őket. Csak néhányan tudnak többet róluk.

-          Ez, hogy lehet? – kérdezte Kisuke.

-          Úgy, hogy legyen akár ember, shinigami, vagy zampakuto csak azokkal állnak szóba, akik kiérdemelték.

-          Vagyis akik legyőzték őket? – kérdezte Renji.

-          Nem, teljesen. De erről a kis barátnőd többet tudna mondani. – ült le Zambimaru.

-          Mi ért?

-          Mert különleges. Ő az első, akinek sikerült használnia a két tűzmacska egyikét.

-          Értem. – mondta elmélyülten Renji.

-          Szerinte köze lehet ennek a csodának ahhoz, hogy a kisasszony félig tündér? – kérdezte a botos.

-          Tündér? Hát nem haltak ki? – kérdezte Zambimaru.

-          Hogy érti azt, hogy tündér? – kérdezte Renji.

-          Amikor első alkalommal találkoztam a kisasszonnyal akkor mondta el.

-          Nekem ezt miért nem mondta el? – kérdezte keserűen Renji.

-          Nekem is csak azért mondta el, mert megláttam tündérként.

-          Nem akarok zavarni, de most, dől el minden. – szólt közbe a zampakuto. A két férfi feszülten figyelte az utolsó csapásokat.

Keyko

Már nincs sok hátra. Érzem, hogy ez lesz az utolsó csapás. De nincs elegendő erőm ahhoz, hogy győzzek ilyen állapotba. Az a 10 év megbosszulja magát. Kezdek berozsdásodni. Pedig csak shikait használtam. A bankait meg se próbáltam. Nincs más esélyem. Be kell vetnem. Pedig azt hittem, hogy a kapitányi szint elég lesz. A fene vinné el! Csak elérte, hogy kikeljen nyitnom a pecsétet.

Ray

Már nincs sok hátra. Csak egy csapásra maradt erőm. Remélem ennyi elég lesz.

A két fél megállt egymás előtt. Farkas szemet néztek, aztán meglódultak és egymásnak estek. A néző térről csak egy hatalmas fényt, majd csak porfelhőt lehetet látni. A két fél állt, kivont kardal egymás hűlt helyén.

-          A francba. – sziszegték egyszerre, és összecsuklottak. Keyko térdre borult. A két kezén támaszkodott és úgy liheget.

-          Nem igaz, hogy még mindig döntetlenre végződik a csatánk. – lihegte a lány.

-          Csaltál. Azt mondtad, hogy csak a kapitányi erődet kell használnod ellenem. – mosolygott a fiú és ülésbe tornázta magát.

-          Lebecsültelek. Nem hittem, hogy a pecsétet kell használnom ahhoz, hogy épp bőrrel megússzam. – tornázta ülésbe magát a lány. Eközben Renji nem tétovázott leugrott a néző térről és oda ballagott hozzájuk.

-          Ez, nagy csata volt. Remélem kiharcoltátok magatokat egy időre, mert szétvertétek a termet. – mutatott körbe Renji. A két fiatal követte a kezét, majd egymásra néztek.

-          Kissé, elvetettük a sulykot. – állapította meg Keyko.

-          Ja, már megint túlzásba vittük és nem figyeltünk, hogy mekkora kárt okozunk magunk után. – mosolyodott el Ray.

-          Pont, mint régen. Állandóan túlzásba vittük, és kaptunk is a fejünkre. – mosolyodott el a lány.

-          De, nem neked, meg az osztagodnak kellet eltakarítanotok a maradványokat.

-          Nem, hát! Az én osztagom nem arról volt híres, hogy takarított.

-          Hát nem. Tényleg nem. Ti csak harcolni és papír munkát tudtatok végezni. – tört ki a nevetés a fiúból.

-          Hé! De legalább a kezem alatt vitte valamire az osztag. – sértődött meg a lány.

-          Nem avatnátok be engem is? – szólt közbe Renji.

-          Húgi, ez a te reszortod. – mondta Ray és felpattant.

-          Mi? – kapott észbe a lány.

-          A te pasid. – somolygott a fiú.

-          Oké. – sóhajtott. – De vonuljunk el valahova ahol nincs senki.

-          Rendben. – mondta és felhúzta a lányt a földről. Ki mentek és felugrottak a tetőre. Renji az ölébe vette Keykot és átölelte. A lány előszeretettel bújt az ölelő karok közé. Az éj fekete leple már leszállt, és a csillagok is fent voltak.

-          Na, akkor velem is megosztod a múltad? – törte meg a csendet Renji.

-          Két feltétellel.

-          Mondjad. – bólintott Renji.

-          Egy: utána te is elmesélsz mindent, amit tudni akarok. Kettő: ne akadj ki egyes részleteknél.

-          Ennyire vészes a múltad?- kérdezte elkerekedet szemekkel Renji.

-          Nem, mondanám, hogy vészes. – vakarta meg a tarkóját a lány. – Csak eléggé színes.

-          Hát, az enyém se egy tündérmese. Ne félj, kibírom. – A lány bólintott és elmesélt mindent töviről hegyire. Renji csöndben hallgatta, és nem szólt egy szót se.

-          Ennyi. Mondtam, hogy eléggé színes a múltam. – dőlt hátra Renji mellkasának a lány.

-          Wáó.  –csak ennyit tudott kinyögni a férfi. – De miért vonultál vissza?

-          Mert, rájöttem, hogy a lelkek világának köszönhető az anyám halála.

-          Hogy érted?