Fejezet 13- Rég látott ismerős
Haru
Egy hét telt el azóta, hogy kiborultam és elszaladtam otthonról. Azóta már rendbe jött a kapcsolatom a családommal hála Hananak és Ranmarunak. Hananak azért amiért megakadályozta, hogy a bátyám örültséget tegyen, és hogy utánam jött zuhogó esőben és haza kísért aztán segítet lenyugodni és kibékíteni anyummal. Az eset után nem két nappal már mentem suliba, de Akashit és a kosár klubbot nagy ívben kerültem. Persze ez feltűnt a fiúknak is de Kiru elintézte, hogy ne kíváncsiskodjanak. Hachi tanácsára elterjesztettük, hogy, megsérült a jobb karom így az igazgató nem tudott felelősségre vonni. Persze, hogy hihető legyen a story még be is fásliztuk a karom. Gyakran mentem ki a kedvenc kosárpályámra, hogy ha nagyon magam alatt voltam. Jelenleg is épp itt tartózkodok Hanaval, aki kivételesen leckét ír.
- Milyen ironikus, hogy pont az okozza a vesztem, amit annyira szeretek. – mondtam halkan, miközben rádobtam. Természetesen bement. – Pont a kosár miatt érdeklem csak.
- A szerelem egy piszkosul szar dolog. – szólt közbe Hana fel sem nézve a leckéjéből. Erre muszáj volt felnevetnem.
- Mi már csak tudjuk mi? – kérdeztem kacagva. Erre már felnézett és ő is mosolygott. – Egyébként egyre jobban hasonlítasz Anonimere. – mondtam eltűnődve.
- Csodálkozol, amikor egy fedél alatt élek vele és a nap huszonnégy órájából 16-ot a sarkamban van? A múltkor alig bírtam lerázni, amikor a Kagamival való találkámra mentem. Komolyan mióta elmondtam, neki, hogy végződött a Kentinnel való kapcsolatom az óta szinte minden pasitól meg akar óvni. – panaszkodott.
- De, neked legalább a mostani kapcsolatod összejöhet. Hidd, el nekem se gyere be játék az eddigi szerelmi életem. Castielel kétszer is szétmentünk, mert mindig visszafogadta azt a kígyót! Amikor pedig túlteszem magam rajta akkor meg újra szerelmes leszek ráadásul egy olyan személybe, akinél esélyem sincs, pedig elvileg én lennék a suli egyik idolja. – morogtam és újra rádobtam.
- A hírnév szart sem ér egyes pasiknál. – reagált majd, visszatemetkezett a házijába. Két perc múlva azonban fejét fogva sopánkodott. – Á, feladom! Nem értem! – kiáltott fel, mire kíváncsian mentem oda hozzá. Éppen a matekkal vesződött.
- A megoldás kettő. – mondtam neki felé hajolva. – Látod, ha itt ezt beszorzod ezzel és elosztod azzal, akkor kijön. – mutogattam neki.
- Á, te egy isten vagy! – kiáltott fel, miközben elkezdte körmölni az eredményt.
- Az azért nem vagyok. – mosolyogtam majd elkezdtem szedelőzködni. – Viszont nekem mennem kell, mert apa vacsorára az egyik alkalmazottját várja. – néztem kékhajú barátnőmre.
- Rendben. Nekem sem árt menni. Kihasználom, azt, hogy Daikinak edzése van és átlógok kicsit a Serinbe. Legalább találkozok Hachival vagy Ai -val. – állt fel miközben összepakolta a cuccát.
- Rendben akkor majd este beszélünk! – búcsúztam el tőle, majd visszatekertem a fáslit a karomra és én is elindultam haza. Otthon, amíg el nem készült a vacsora átöltöztem kényelmesebb ruhába, és gépeztem kicsit. Amikor megszólalt a csöngő nagy nehezen feltápászkodtam a gép elöl és leballagtam. Amikor megláttam az új jövevényeket megtorpantam a lépcsőn és kerek szemekkel bámultam a szőke hajú fiút.
- Áh, kicsim. Bemutatom neked Tanaka urat és a fiát Justint. Justin egy idős veled és képzeld el ő is kosarazott az államokban. – mondta apa mosolyogva. Nem akartam, hogy megtudja, mi történt akkor ezért gyorsan egy elbűvölő mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Üdvözlöm önöket! Kuro Miharu vagyok. – mutatkoztam be.
- Rendben, most, hogy ismeritek, egymást ülhetünk az asztalhoz. – mondta anya.
- Egy pillanat és én is jövök, de el kell valamit sürgősen intéznem. – mosolyogtam bájosan és felrohantam az emeletre a szobámba. Fölkaptam az íróasztalról a telefonom és tárcsázni kezdtem Hanat.
- Halló? – szólt bele a telefonba.
- Hana baj van. – mondtam halkan.
- Mi az? – kérdezte és csöndesebb helyre vonult.
- Justin itt van. – tértem a lényegre.
- Mi? – kérdezte kissé hangosan. – Még is mit keres ott az a görény? – kérdezte indulatosan.
- Ő apám munkatársának fia. Magyarul az egyik vacsora vendég. – morogtam. – Nagyon nem jó ez így. Át tudsz jönni? – kérdeztem reménykedve.
- Amilyen gyorsan csak tudok, ott vagyok. – mondta majd letette.
- Édes Istenem mi lesz ebből? – kérdeztem magamtól.
- Azt én is szeretném tudni. – szólalt meg egy hang a hátam mögött, mire dühösen hátrafordultam.
- Ez magán terület. Idiótáknak és álnok fickóknak tilos a belépés! – sziszegtem neki.
- Ugyan, ugyan! – mondta, majd az arcomra tette a kezét, amit azon nyomba lecsaptam.
- Ne merj hozzám érni!
- Mert? Mi lesz? Mész és beárulsz apucinak? – kérdezte. – Upsz, várj, ő nem is tud arról, hogy mi történt! – vágott csodálkozó arcot. Megölöm! Felakasztom, vagy megfojtom! – Legyél jó kislány és húzd meg magad, hogy apámat elő léptethessék! – nézett rám komolyan.
- Mert ha nem? – kérdeztem kihívóan.
- Megismétlem azt, amit egy évvel ezelőtt. – mondta, mire elkerekedtek a szemeim.
- Neked aztán van bőr a képeden, hogy a saját házamban fenyegetsz! – sziszegtem. – Azt hiszed fölényben vagy? Elfelejtesz valamit! Ez itt hazai pálya és én vagyok előnyben!
- Biztos vagy ebben? – kérdezte gonoszan mosolyogva, majd lement az emeletről. Dühösen vágtam bele az ajtófélfába, amit a jobb kezem bánt meg.
- A francba! – morogtam és fájó kezemet fogtam. Egy kis karcolás volt rajta, plusz kicsit vérzett is mivel megkarcolt a fa.
- Mutasd ide. – fogta meg a kezem Ranmaru. Csodálkozva nézem rá, aztán elővett egy kendőt és bekötözte a kezem.
- Mennyit hallottál? – kérdeztem lehajtott fejjel.
- Az egészet. Tartozol egy magyarázattal. – nézett rám. Kellemetlenül húztam el a szám.
- Egy évvel ezelőtt egy országos junior kosárlabda bajnokságon találkoztunk elsőnek. – fogtam bele a mesélésbe. – Tudod odakint kedvet kaptam a kosárhoz és kiderült, hogy van hozzá tehetségem. – mondtam szomorúan mosolyogva.
- És mi van a lányokkal? – kérdezte.
- Ők mind a csapatba tartoztak. Mi voltunk a kezdő csapat. – mondtam nagyon halkan. – Nagyon jók voltunk együtt és nem csak a közönség előtt, hanem az utcán is. Szenvedélyünkké vált a kosarazás. Hamarosan a legjobbak lettünk, aztán eljött a nagy mérkőzés. Megnyertük, de hatalmas árat fizettünk érte. Az a szemét elintézte, hogy sehol se tudjunk kosarazni, ráadásul a hírnevünket is meggyalázta azzal, hogy azt terjesztette, hogy minden meccsünk meg volt bundázva. Sajnos egy idő után már nem találtunk olyan ellenfélt, aki ellen mindent bele tudtunk volna adni, ha már egyszer az utcára kényszerültünk, így szép lassan felbomlottunk és mind a saját utunkat kezdtük járni egészen az utóbbi pár hónapig. Én, Hana, Hachi és Ai haza jöttünk és megismerkedtünk a csodák generációjának egy- egy tagjával és ez visszavonhatatlanul megváltoztatott mindent. –meséltem. Amikor végeztem a bátyámra néztem, aki mindig itt volt nekem, amikor szükségem volt rá.
- Haru, Ranmaru jöttök már? – kiáltott fel anya.
- Menjünk, majd ezt vacsora után megbeszéljük. – mondta Ranmaru.
- Jó. – bólintottam és lementünk. Ez volt életem egyik leghosszabb és legrosszabb fél órája. Szinte futottam az ajtóhoz, amikor megszólalt a csöngő, de apa megelőzött.
- Szia Hana! Mi áradban? – nézett csodálkozva a kékhajúra, miközben beljebb eresztette.
- Jó napot Kuro – san. – hajolt meg. – Csak eszembe jutott, hogy múltkor itt hagytam valamit és gondoltam akkor megnézem, hogy van Haru. – nézett rám, mire hálásan mosolyogtam rá.
- Hát akkor fáradj beljebb. – sóhajtott apa.
- Köszönöm. – mondta a lány, majd követet engem az emeletre ahol már Ranmaru várt minket.
- Szevasz, törpe harcos! – borzolta össze Hana haját.
- Tudod, szar dolog törött karral véres orrot törölni. – mondta komolyan, mire Ranmaru rögtön visszahúzta a kezét.
- Gyertek, a szobámba ott tudunk tárgyalni. – mondtam, majd amikor mindketten bejöttek, bezártam az ajtót.
- Nos, akkor valaki felvilágosítana, hogy mit keres itt ez a szemétláda? – kérdezte mosolyogva Hana. Bár a hangja vidám volt, és mosolygott még is érezhetően le hűlt a levegő.
- Huh, látom neked sem a szíved csücske a szőke. – mondta meglepetten Ranmaru.
- Gondolom kaptál felvilágosítást arról, hogy mit csinált egy évvel ezelőtt. – nézett bátyámra, aki bólintott. – Nos, akkor mit csodálkozol?
*/*/*/*/*/*/*/*
- El sem tudod képzelni milyen szörnyű volt. – panaszkodtam, Kirunak. – Annak a görénynek volt bőr a pofáján megfenyegetni utána meg apám előtt udvarolni nekem. Úgy viszketetett a tenyerem, hogy fölpofozzam, de nem tehettem meg!
- Szegénykém elég szörnyű estéd volt. – mondta Kiru. Épp a folyósón ballagtunk és a tegnap estét ecseteltem neki.
- Ja, ráadásul most lehet, hogy majd tényleg nem használhatom a kezem. – morogtam és lenéztem a bekötött jobb kezemre.
- Jó, dühös lehettél, ha még a fa is megadta magát. – nézte csodálkozva a kezem.
- Még most is az vagyok. Chris kitalálta, hogy valami nagy versenyre benevezz minket ezért újra elkezdődnek a szörnyű edzések. – borzadtam el.
- Annyira nem lehet vészes! – próbált derűlátó lenni drága barátnőm.
- Amikor megszokod már nem vészes, de amikor elszoktál tőle maga a pokol! – válaszoltam.
Akashi
Mostanában egyre furcsább dolgok történnek. Az egész azzal kezdődött, hogy Haru hirtelen bejelentette, hogy elege van belőlem, és lelépett az edzésről.
„- Hogy mondod? – kérdeztem vissza.
- Mit nem lehet ezen érteni? – kérdezte színtelen hangon oldalra döntött fejjel. – Nincs kedvem játszani.
- Ez nem, kedv kérdése. – mondtam és hátat fordítottam neki. – Játszunk és kész. Itt én vagyok, a kapitány én mondom meg, hogy mit csinálunk. – jelentettem ki.
- Lehet, hogy te vagy a kapitány, de egy valamit elfelejtesz. – mondta továbbra is színtelen hangon, miközben hátra hajtottam a fejét. Hirtelen mintha szomorúság bujkált volna, a hangjába ezért visszanézetem rá, de a tekintetét a fufrujától nem láttam. – Nekem nem parancsolhatsz. Én nem az egyik játékos vagy az egyik szolgálód vagyok. Én is ember vagyok akár csak te és nekem is megvannak a bizonyos tűrési határaim. Most már rohadtul unom, hogy mindig elvárod tőlem, hogy úgy ugorjak, ahogy te parancsolsz. Ennek most már vége. Elegem van belőled. – mondta vissza hajtott fejjel és elindult az ajtó felé. Abban a tekintetben, amivel rám nézet mintha egy pillanatra dühöt és szomorúságot láttam volna, utána pedig már csak ridegséget.
- Hova mész? – kérdeztem hidegen.
- Haza! Kilépek a kosárlabda klubból. – mondta majd távozott.”
Ahogy eszembe jut mindig valami furcsa érzés kerít hatalmába. Nem sokkal ezután fél hétig nem jött iskolában, majd amikor megjelent bejelentette, hogy le van, sérülve ezért nem tud kosarazni, így nem járt be edzésekre. Aztán másnap, amikor hazafelé mentem egy régi kosárpályán megláttam őt, ahogy Aonime húgával beszélget, miközben a karjáról leveszi a kötést, hogy utána zavartalanul dobálgathasson kosárra. Nem úgy nézett ki, mint akinek valami baja van a karjának. Hirtelen egy ismerős hangot hallottam a folyosó másik végéből így kiszakadtam a gondolkodásból.
- El sem tudod képzelni milyen szörnyű volt. – halottam Haru panaszos hangját. – Annak a görénynek volt bőr a pofáján megfenyegetni utána meg apám előtt udvarolni nekem. Úgy viszketetett a tenyerem, hogy fölpofozzam, de nem tehettem meg! – ennél a mondatnál, hirtelen düh öntött el.
- Szegénykém elég szörnyű estéd volt. – mondta Kiru.
- Ja, ráadásul most lehet, hogy majd tényleg nem használhatom a kezem. – morgott.
- Jó, dühös lehettél, ha még a fa is megadta magát. – nézte csodálkozva a kezét, amin egy fehér kötés volt. Úgy látszik valamiért tegnap tényleg lesérült.
- Még most is az vagyok. Chris kitalálta, hogy valami nagy versenyre benevezz minket ezért újra elkezdődnek a szörnyű edzések. – mondta savanyú ábrázattal.
- Annyira nem lehet vészes! – próbált derűlátó lenni a zöld szemű.
- Amikor megszokod már nem vészes, de amikor elszoktál tőle maga a pokol! – válaszolta, majd együtt elmentek.
Erről az edzéses dologról én is halottam. Chris engem is felhívott és elintézte, hogy én is nála edzek majd. Kíváncsi vagyok, hogy mi folyik itt. Hirtelen eszembe jutott amit Hana mondott nekem, amikor az a fiú meg akart verni.
„Maradjunk annyiban, hogy tudtodon kívül olyat csináltál, aminek ez lett a következménye.”
Vajon mire gondolt? És ki ez a fiú akiről Haru beszélt? Mindenképp meg kell tudnom. De jelenleg Haru nem áll szóba velem, szóval az egyetlen esélyem az, hogy kiszedem a válaszokat Amashiból, ami nem egy egyszerű dolog, tekintve, hogy nem tisztel és nem is fél tőlem. Hogy az ő szavaival éljek, magasból szarik rám. Csak Haru miatt csatlakoztam a kosár klubhoz és attól, még, hogy néha normálisan szólok, hozzád még nem jelenti azt, hogy kedvellek vagy tisztellek.
Még mindig nem értem, hogy lehet egy ilyen nagyszájú, felelőtlen lány a suli egyik legnépszerűbb lánya. Mindegy. Holnap minden féle képen kiszedem belőle. Ha meg nem sikerül, akkor marad Aonime húga, aki szintén kemény dió.
Vége