Fejezet 12 - Az életem fenekestül felfordult
Haru
Négy nap telt el mióta, hogy otthagytam az edzést. Azóta nem is mentem be a suliba. Nem volt kedvem semmihez otthon is alig voltam, ha haza mentem, akkor is a szobámba zárkóztam és legfeljebb vacsorára jöttem ki. Amúgy minden időmet a titkos helyemen töltöttem. Most egy kicsit haza megyek, nehogy valaki utánam jöjjön és megkeressen. Lassú mozdulattal nyitottam ki az ajtót és léptem be az előszobába.
- Épp ideje volt már, hogy haza jöjjön kisasszony! – lépett ki a nappaliból anya.
- Neked is, szia. – sóhajtottam.
- Mit jelentsen az, hogy ellógod az iskolát? – folytatta tovább mintha meg sem hallott volna.
- Anya kérlek ne most! – kértem fáradtan.
- Ezelől nem bújsz ki! Nem jársz iskolába, állandóan elmész itthonról, ha meg haza is jössz, akkor is bezárkózol a szobádba! Ez így nem állapot! – mondta és csak mondta a magáét. Így is eléggé szar állapotban voltam, de ez még rátett egy lapáttal.
- Elegem van. – mondtam halkan beléfojtva a szót. – Elegem van mindenből. Az egész életemből. – mondtam halkan és eleredtek a könnyeim.
- Kicsim… - kezdte anya, de én nem hallgattam meg, hanem szinte feltépve a bejárati ajtót kiszaladtam a zuhogó esőbe.
/*/*/*/*/*/
Hana
Épp a tévé előtt ültem és a Szulejmánt néztem, amikor elkezdett csörögni a telefonom. Kellemetlenül álltam fel a tv elöl és felvettem a telefont.
- Halló?
- Hana? Elegem van mindenből! – zokogta a vonal túloldaláról Haru.
- Haru mi történt? – kérdeztem barátnőmet aggódva.
- Akashi. – kezdte majd elmondta az egész történetet.
- Haru nyugodj meg! – kezdtem volna megnyugtatni, de megszakadt a vonal. – Basszus! – morogtam. Már tettem volna le a telefont, amikor újra csörgött. – Halló? – sóhajtottam bele a telefonba, miközben a fájó homlokomat masszíroztam.
- Hana baj van! – szólt bele Ranmaru.
- Ha már te hívsz, akkor tényleg nagy baj van. – nyögtem fel.
- Haru… - kezdte, de félbe szakítottam.
- Tudom elszaladt otthonról minden magyarázat nélkül.
- Honnan?
- Az előbb hívott fel zokogva. Már napok óta maga alatt van, az, hogy összeveszett az anyjával, csak rátett egy lapáttal. – mondtam, miközben neki dőltem az ajtófélfának és az egyik lábamat felhúztam.
- Azt mondod beszéltél vele? – kérdezte reménykedve.
- Sajnos csak annyit tudtunk beszélni, hogy elmondta, hogy mi történt utána megszakadt a vonal. – mondtam szomorúan.
- De még is mi baja?
- Szerelmi bánata van.
- Mi? Még is ki…
- Akashi. – vágtam rá, amit meg is bántam.
- Szóval a miatt az egoista kis pöcs miatt zokog most valahol az esőben a húgom? – kérdezte halálos hangnemben.
- Ranmaru! Ne csinálj hülyeséget! – kiabáltam a telefonba. Még Daiki is kijött a konyhából, hogy megnézze, kivel ordibálok.
- Csak helyre teszem kicsit, hogy tudja hol a helye. – válaszolta.
- Meg ne próbáld! Maradj a picsádon! Hallasz? Ranmaru? – kérdeztem, de válasz helyett csak a sípolós hangot hallottam, ami azt jelentette, hogy kinyomott. – Ó, a francba. – nyögtem fel és arcon csaptam magam.
- Neked meg mi bajod? – kérdezte Daiki.
- Épp most nyírattam ki Akashit. Kérlek, segíts nekem! – fordultam felé hirtelen és könyörgően néztem rá.
- Miért kéne nekem is segíteni? – kérdezte unottan.
- Azért mert, ahogy ismerem Ranmarut az állapota felér most egy felbőszült bikával és nem biztos, hogy elbírok vele egyedül.
- Rendben. – sóhajtott.
- Köszi! – mondtam megkönnyebbülve.
*/*/*/*/*//*/*
Lihegve kerülgetettem az embereket az utcán, miközben nem lassítottam. Nem szabad lassítanom, mert akkor elkéshetek! Már épp befordulok a sarkon, amikor meglátom, hogy behúz egyet a vörösnek. Egy kicsit lefékezek, majd teljes erőmből a fiú felé futok, hogy megakadályozzam, abban, hogy kárt tegyen még jobban a fiúban.
- Ranmaru ereszd el most! – szólítom fel, de nem reagál. – Ranmaru! – erre se. Hirtelen megragadom a karját majd hátra csavarom és végül elérem azt, hogy a földön fekszik, miközben én a hátán térdelek és a két karját fogom hátra.
- Eressz el! – sziszegi.
- Persze, hogy még nagyobb kárt tegyél benne! – mondtam cinikusan.
- Megkeserülöd, ha nem eresztesz el! – fenyegetőzött.
- Ha egy újjal is hozzá érsz, kitekerem a nyakad. – szólalt meg mellettem Daiki.
- Késtél. – néztem fel rá megkönnyebbülve. – Ne avatkozz bele, azzal csak súlyosbítod a helyzetet! – néztem az alattam fekvő fiúra. Elképzelem, milyen kellemes lehet neki, így a zuhogó esőben, bőrig ázva.
- Na, de a húgom…
- Azt hiszed, ezzel mindet megoldasz? Hidd, el jól ismerem a húgodat és ő se szeretné azt, hogy bele avatkozz! Ez az ő dolga, és nem a miénk!
- Na de…
- Nincs semmi de! – kiabáltam rá. – Fogd már fel, hogy ha megteszed, azzal csak súlyosbítod a helyzetet! – kiabáltam rá, mire elgondolkodva nézett maga elé. – Kérlek Ranmaru. – mondtam halkan. – Hagyd rám ezt a dolgot! Ez az én feladatom.
- Rendben. – sóhajtott. Leszálltam róla, majd megbíztam Daikit, hogy kísérje haza, addig én elbeszélgetek a vörössel.
- Bocs a kellemetlenségért. Sajnos előbb cselekszik, mint, hogy gondolkodna.
- Miért támad rám? – kérdezte ridegen. Jesszus! Mit szeret ezen Haru?
- Maradjunk annyiban, hogy tudtodon kívül olyat csináltál, aminek ez lett a következménye. –sóhajtottam, és beletúrtam vizes hajamba. – Nem pont így terveztem a hajmosást… - morogtam miközben elkezdtem sétálni. Most megkeresem Harut és haza viszem, de előtte beszélek a fejével.
Vége