Fejezet 11- szerelemről szó sem volt!
Haru
Már fél hónap telt el azóta, hogy a lányokkal újra együtt vagyunk. Ez alatt a fél hónap alatt sok minden történt. Nem tudom, hogy emiatt nem vettem ezt észre vagy a viszontlátás öröme miatt, de az biztos, hogy ha hamarabb észreveszem, akkor talán tudok neki ellenállni, elbírom fojtani a császár iránti érzésemet. Talán. Utálom ezt a szót. Ha nem lenne, ez a szó az életem sokkal egyszerűbb lenne. De sajnos létezik ez a szó. Ez az egy szó olyan mintha a sorsot jelentené. Az én nyomorult sorsomat, hogy sosem lehetek boldog.
Bánatosan sóhajtva néztem fel a kéklően fénylő holdra. Szinte észre sem vettem, hogy a szám automatikusan szavakat, mondatokat formál. Először némán, aztán egyre hangosabban. Hangomat csak a sötét csillagos égbolt hallja és bánatos könnyeimet csak a kék hold látja.
Ezen a hideg éjjelen a kék hold sebeimre veti fényét.
A fellegekben sötétség keletkezik, a pillanat végtelenségében.
A hulló könnyeim halálukkor álnok képet festenek a hajnalba, mivel ismét csak mentséget kerestem arra, hogy sötétségben élek.
Ennek a szomorúságnak a gyűlöletében a szívem megrémül a holnaptól.
Csak annyit tehetek, hogy lemerülök a sötétség kéklő fényében s ez a gyönyörű világ a hazugságok mezejére lép.
S ahogy felnézek a holdra, kitárom karjaim ebben a homályos ködben.
(Kuroshitsuji book of circus ending)
*/*/*/*/*/*/*/
A tornateremből csak a labda ütemes pattogtatása és a cipőtalpak csikorgása hallatszott.
- Ember, már hányadsorra játszanak egymás ellen? – kérdezte unottan sóhajtva Hachi.
- A huszadik alkalom után már nem számoltam. – szólat meg mellette Reo.
- Huszadik? – nyikkant Jess.
- Szinte minden edzés végén játszanak egy-egy ellenit. – világosította fel Nebuya.
- Uram atyám. – csodálkozott Mira. – Még is mióta csinálják ezt?
- Amióta csatlakozott a kosárklubhoz Amashival. – mutatott a pálya szélén álldogáló fekete hajú lányra Kotarou.
- Nem tudom, mit vagytok úgy elképedve. Odaát is sokat kosarazott, főleg miután Castielel szakítottak. – szólalt meg mellettük Amina.
- A colos mond valamit. – szólalt meg mellettük az eddig telefonjában elmélyedő Hannah.
- Parancsolsz? – kérdezet vissza Mira.
- Jess, pedig neked észre kellet volna venned, mert te régebb óta ismered, mint én. – sóhajtott.
- Felvilágosítanál minket is? – nézett rá az említett szőke.
- Van egy sejtésem, de amíg nem vagyok, benne biztos addig nem mondhatom meg. – temetkezett bele a telefonjába újra.
- Ugyan már Hana! – türelmetlenkedett Hachi.
- Nem. – válaszolt nemes egyszerűséggel fel sem nézve a telefonból.
- Az Isten áldjon már meg mi olyan fontos, hogy egész héten szinte minden nap azt az átkozott telefont bújod? – akadt ki Jess.
- Éppen Kagami - kunnal beszélget. – szólalt meg a hirtelen előbukkanó Ai. Mindenki megijedt kivétel Hana. Ő nyugodtan nyomta tovább a telefont, csak annyira nézet fel, hogy köszönt a fantom lánynak.
- Ai, te hogy kerülsz ide? – kérdezte Jess.
- Már régóta itt vagyok. – felet a lány.
- Mi? – kérdezte kórusban, Amina és Mira.
- Már vagy fél órája itt van. – válaszolt Hana.
- Te láttad, amikor megérkezett? – kérdezte csodálkozva Mira.
- Persze, hogy láttam. Ő volt majdnem két évig az árnyékom. Szinte már természetes, hogy hirtelen felbukkan. Inkább az a furcsa mikor nincs a közelemben. – válaszolt nyugodtan.
- Rendben akkor kanyarodjunk vissza az előző témához. Szóval Kagami, mi? – kérdezte sunyin mosolyogva Hachi, mire a sötétkék hajú egy pillanatra ráemelte lila szemeit amolyan „ne is próbálkozz, úgy sem szedsz ki belőlem semmit” nézéssel, majd visszafordult a telefonhoz.
- Ugyan már Hana! – nyavalygott Jess.
- Már észrevettem, hogy egy ideje furcsán viselkedik az- az idióta Tigris, de nem gondoltam, volna, hogy összeszedett egy barátnőt, ráadásul Hana - t. – gondolkozott Hachi.
- Mond csak Daiki tud már róla? – kérdezte Amina. A kékség egy pillanatra lefagyott az írás közben, majd csendben tovább folytatta. – Szóval nem. – vonta le sóhajtva a következtetést.
- Hülye lennék elmondani neki, amikor minden egyes alkalommal egymásnak ugranak a legkisebb dolgokért is és Daiki már most is úgy védelmez, mintha valami veszélyeztetett állat lennék és az ő feladata lenne megóvnia. – fintorgott a lány. – Arról nem is beszélve, hogy mi lenne, ha megtudná, hogy Kagamival találkozgatok. Akkor aztán eljönne az apokalipszis.
- Az már biztos. – értettek egyet mind.
- És mikor jöttetek össze? – kérdezte izgatottan Mira.
- Még nem jöttünk össze. Egyelőre bizonytalan vagyok a párkapcsolatok terén és az okát ti is tudjátok. – sóhajtott majd elrakta a telefont.
- Drága, hagy adjak neked egy tanácsot. Jól ismerem a bolond Tigrist és bizton állítom, hogy nyugodtan megbízhatsz benne. Ő nem Kentin ráadásul, más lány a közelébe sem mer menni a mogorva természete miatt. – kuncogott. A lila szemű elmosolyodott.
- Igazad van. – nézett barátnőjére.
- De még mennyire, most pedig szépen elmeséled, hogy is történt ez a nagy egymásra találás! – parancsolt rá.
- Semmi extra. Nem sokkal a nagy találkozás után összefutottunk párszor egy elég elhagyatott utcai kosárlabda pályán. Beszélgettünk, de persze az volt az első, hogy kihívott egy meccsre, amit el is vesztett. Azután többször is játszottunk egymás ellen, de persze csak szórakozásból. Szép lassan rádöbbentem, hogy nem közönyös számomra az a bolond vörös tigris. Persze az első reakcióm az volt, hogy hé, szeremről szó sem volt! – mesélte, mire az utolsó mondaton mindenki nevetett.
- Ilyen az élet drágám! Sosem tudni, mikor leszel újra szerelmes! – veregette vállon a kékhajút Jess.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Haru
Sietve rohantam a tornaterem női ötözőjébe. Mostanában valahogy olyan furcsa érzésem volt. Minden reggel izgatottan mentem be a terembe, vagy edzésre, és amikor megláttam Akashit egyfajta furcsa megkönnyebbülést érzetem amellett, hogy a szívem, úgy dobogott, mintha menten kiszakadna a mellkasomból. Komolyan nem tudom mi ez az érzés. És nem tudom, hogy mi üthetett belém. Úgy fél hónapja vette ez kezdetét. Ráadásul erről senkivel sem tudok beszélni. Vagy is ez nem teljesen igaz. Egy személy van, akiről tudom, hogy talán segítene nekem, de nem biztos, hogy tud. Elvégre, ha magam sem tudom, hogy mi bajom ő vajon honnan tudhatná?
- Áh, már itt is vagy? – kérdezte csodálkozva Kiru amikor belibbentem az öltözőbe.
- Igen.
- Mostanában, olyan gyorsan itt vagy. – nézett fel rám laptopja mögül. Ha jól sejtem éppen a csapatról szóló adatokat böngészte át vagy rögzítette.
- Nem akarom hallgatni Akashi oktatását a pontosságról. Na, meg be akarok melegíteni kicsit a szokásos meccsünk előtt. – hazudtam. Még egy műsóhajtást is bevetettem, hogy elhiggye.
- Hát igen, azt jobb elkerülni. – kuncogott. – Nem is tartalak fel tovább, nehogy a végén még tényleg kioktasson az- az ego király. – csukta össze a laptopját és kiment az öltözőből. Gyorsan átöltöztem majd felkötöttem a hajam és kimentem. Magamhoz vettem egy labdát és elkezdtem szórakozni kicsit. Cselezgettem, dobálgattam, néhány trükkömet csinálgattam és annyira bele merültem, hogy nem vettem észre, hogy közönségem akadt. Általában mindig ezt csinálom minden edzés előtt, de erről, eddig senki sem tud és ez így a legjobb. Ilyenkor szabad vagyok, nem kell azon töprengenem, hogy mit lép az ellenfelem így felszabadultan tudok játszani. Épp az elgurult labda után fordultam, amikor megláttam őt. A szívem hevesebben kezdett el dobogni és arcom jobban elpirult, ahogy az a felemás szempár engem nézett. Ilyenkor hálált adtam az égnek, hogy meg tudom játszani magam.
- Egész jó a játékod. – dicsért meg. – Mit keres itt ilyen korám?
- Szeretek egyedül lenni. Olyankor nincs más csak én és a labda. Nincsenek ellenfelek és szabályok, amik korlátoznának így szabad szárnyalhatok, ameddig csak a szárnyaim bírják. – válaszoltam elgondolkozva.
- Egy ellenségek és szabályok nélküli pálya? – kérdezte.
- Te ezt nem értheted. – mosolyogtam rá. – Ezt csak az olyanok érthetik, meg akiknek nem marad más, csak ez. Az olyanok, mint én, akik már egyszer mindent elvesztettek. Nem egyszer csak a kosárlabda maradt nekem. – Hajtottam hátra a fejem. – Anno sok dolog történt velem, és ha nem lett volna a kosárlabda biztos összeroppantam volna. – mondtam halkan.
Akashi
- Éppen a tornaterem felé tartottam, hogy kicsit kikapcsolódjak, amikor labdapattogtatás hallatszódott ki. Úgy látszik valaki megelőzött. Amikor beléptem egy pillanatra meglepődtem. Haru játszott bent éppen az egyik láthatatlan ellenfelét cselezte ki és egy bravúros trükköt végre hajtva kosárra dobta a labdát, ami csont nélkül bele talált. Egy ideig még néztem, ahogy nagy halvány mosollyal az arcán trükköket, trükkök hátán, cselezéseket, cselezések házán végre hajtva újra és újra kosárra dob. Ennyire élvezi a játékot? Nem értem. Mi az értelme gyakorolni, ha már a legjobb vagy? Olyan, mint Tetsuya, de még is más. Éppen kosárra dobott, amikor a labda felém gurult. Meglepődve nézett rám.
- Egész jó a játékod. – dicsértem meg. – Mit keres itt ilyen korám?
- Szeretek egyedül lenni. Olyankor nincs más csak én és a labda. Nincsenek ellenfelek és szabályok, amik korlátoznának így szabad szárnyalhatok, ameddig csak a szárnyaim bírják. – válaszolta elgondolkozva.
- Egy ellenségek és szabályok nélküli pálya? – kérdeztem.
- Te ezt nem értheted. – mosolyogtam rám. – Ezt csak az olyanok érthetik, meg akiknek nem marad más, csak ez. Az olyanok, mint én, akik már egyszer mindent elvesztettek. Nem egyszer csak a kosárlabda maradt nekem. – Hajtottam hátra a fejét. – Anno sok dolog történt velem, és ha nem lett volna a kosárlabda biztos összeroppantam volna. – mondta halkan. Elgondolkodva szemléltem. Volt valami ebben a lányba mi megragadott és egyszerűen emiatt nem birok, nem foglalkozni vele. Most is, ahogy itt áll előttem, azzal a szomorú tekintettel és a fájdalmas mosollyal az arcán olyan, mintha valami nagyon mélyen megmozdulna bennem. Nagyon sok fiú itt a suliban bármit megadna ezért, ha legalább egy napig vagy óráig a barátja lehetne, amit félig meg is értek, mert valóban gyönyörű lány. A hosszú fekete hajával talán egy átlagos japánnak is mondható azonban, az a tengerkék szempár igen ritka, sőt még nem találkoztam olyannal, akinek akár hasonló szeme lenne. Talán ennek az összhatásnak köszönhető, hogy szinte vonzza a tekintetet. Finom vonású arcával és karcsú, de sportos alakjával szinte elbűvöl minden embert. És azok a szerencsések vagy akár szerencsétlenek, akik hallották énekelni az örökké a hangja rabjává váltak. Talán én is ilyen vagyok az óta amióta először meghallottam?
Haru
Egy hét. Csak ennyi kellet hozzá, hogy minden szinte villámcsapásként érjen. A felismerés és az a fájdalom, amit azon a napon éreztem… Miért pont én vagyok ilyen szerencsétlen? Miért?
*/*/*/*/*/*/*/
Épp egy edzés után siettem hazafelé amikor Akashiba futottam szó szerint ezzel feldöntve mindkettőnket. Ennek pedig az lett a vége, hogy Akashi rám esett. Elvörösödve néztem bele abba a felemás szempárba, a leheletét szinte a számon éreztem, levegőt pedig hirtelen a felismerés pillanatában el is felejtettem venni, pedig ingyen volt. Végtelennek tűnő másodpercek után felállt és felsegített. Hogy elrejtsem vörös arcom, inkább eltakartam a sálammal. Mivel már ősz volt kezdett lehűlni az idő így előkerültek a sálak és a kabátok.
- Bocsánat, nagyon siettem és nem bírtam időben fékezni. – fordítottam el a fejem, hogy véletlen se vegye észre mennyire ég az arcom.
- Hova sietsz ennyire? – kérdezte nyugodtan.
- A bátyám ma hazajön és a hétvégig itthon marad. Mint már megtudtad, ő egy rock banda énekese és Amerikában igen híresek ezért ritkán jön haza.
- Értem. – mondta és ezután kínos csönd következett.
- Nos, én megyek. Holnap találkozunk! – köszöntem el, mire válaszul biccentett majd folytatta az útját, mintha mi sem történt volna. Miközben hazafelé tartottam végig lehajtott fejjel sétáltam, miközben magamban próbáltam rendet rakni, ami csöppet sem egyszerű dolog. Miért reagáltam így? Hiszen csak egy baleset volt és még csak meg sem csókolt, akkor meg miért? És mi ez a fájdalom, amit mostanában érzek, ha a közelében vagyok? Utoljára akkor éreztem ilyet amikor Deborah visszajött a Sweet Amorisba és Castiel… Ennél a gondolatmentnél megtorpantam és hihetetlenkedve néztem magam elé. Utoljára akkor éreztem ilyet amikor Castiel szakított velem. Az nem lehet! De mikor és hol? És miért? Egyre kétségbe esetten néztem magam elé, miközben bennem lassan csak egy kérdés ismétlődött folyamatosan.
Miért?
Miközben ezt szajkóztam a mondat kibővült.
Miért pont ő? Miért pont belé szerettem?
Utálom ezt a sok miértet! Tönkreteszik az ember életét. Nincs is rosszabb a sok megválaszolatlan kérdésnél! Erről nem volt szó!
Szerelemről szó sem volt!
Sürgősen előkaptam a telefonom és tárcsázni kezdtem a megfelelő embert. Miután felvette részletesen elmagyaráztam neki mindent. Szinte kétségbe esetten vártam a tanácsát.
/*/*/*/*/*/
Másnap a suliban az órákon nem nagyon figyeltem és igyekeztem nem tudomást venni Akashiról, hogy nyugodtan át tudjam gondolni az érzéseimet. Azonban, nekem is megvannak a határaim, és ha túllépem, akkor elszakad a cérna. És ez a bizonyos cérnának pont ma kellet elszakadnia és pont, a miatt, aki miatt a legnagyobb fájdalmam van. De nem ezzel kezdődött. A folyósón történt minden, amikor rajta kaptam, hogy egy lány szerelmet vall neki. Én egy sötét beugróban hallgatoloztam, hogy ne lássanak meg. És sajnos bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottam. Igent mondott neki. A szívem darabokra tört. Nem akartam, de muszáj volt bemennem az edzésre. Talán itt rontottam el mindent. Ha akkor nem megyek be, akkor nem törtem volna össze még jobban.
- Hogy mondod? – kérdezett vissza.
- Mit nem lehet ezen érteni? – kérdeztem színtelen hangon oldalra döntött fejjel. – Nincs kedvem játszani.
- Ez nem, kedv kérdése. – mondta és hátat fordított nekem. – Játszunk és kész. Itt én vagyok, a kapitány én mondom meg, hogy mit csinálunk. – jelentette ki mire nálam elszakadt az a bizonyos cérna.
- Lehet, hogy te vagy a kapitány, de egy valamit elfelejtesz. – mondtam továbbra is színtelen hangon, miközben hátra hajtottam a fejem. A szememben rejlő igazságot így nem láthatta mivel a fufrum eltakarta. – Nekem nem parancsolhatsz. Én nem az egyik játékos vagy az egyik szolgálód vagyok. Én is ember vagyok akár csak te és nekem is megvannak a bizonyos tűrési határaim. Most már rohadtul unom, hogy mindig elvárod tőlem, hogy úgy ugorjak, ahogy te parancsolsz. Ennek most már vége. Elegem van belőled. – hajtottam vissza a fejem és a szemébe néztem, majd elindultam.
- Hova mész? – kérdezte hidegen.
- Haza! Kilépek a kosárlabda klubból. – néztem hátra egy pillanatra a vállam felett. Ahogy a tekintetünk kapcsolódott egy kis időre mindent kiolvashatott a tekintetemből aztán, elfordítottam a fejem és kisétáltam a teremből.
Vége