Fejezet 1. - új város új kezdet

2014.05.03 15:44

Új város új kezdet

Komor arccal lépkedtem az utcán, miközben az üzenetre gondoltam. Nem igaz, hogy még itt is kísért a múlt. Azért jöttem vissza, hogy lezárjam, de ha újra meg újra elő jön, akkor nem tudom. Nem gondolkozhatok ilyeneken! Elvégre ma kezdem a felső középiskolát, nem érek rá ilyeneken gondolkozni! Nagyot sóhajtva torpantam meg az iskola kapujában. Egy ideig, csak néztem a hatalmas épületeket, amelyek teljesen magával ragadtak.

-         Hát végül is mit várok a Kaijou –tól? – kérdeztem magamtól halkan.

-         Szia, új vagy itt? – kérdezte valaki a hátam mögül. Hirtelen annyira megijedtem, hogy sikkantva ugrottam arrébb. Amikor hátra néztem, hogy ki volt a támadóm egy szőke hajú magas fiút állt mögöttem. – Bocsi nem akartalak megijeszteni! – szabadkozott mosolyogva, majd elkerekedtek a szemei, ahogy végig nézett rajtam. Jó elhiszem, hogy nem voltam egy hétköznapi látvány a hosszú világoskék hajammal és szintén világoskék szememmel, de azért ez túlzás.

-         Öhm, valami baj van? – kérdeztem zavartan miközben megnéztem magamnak. Szőke haj, sárga szem, olyan 189-190 centi körüli magas lehetet. Eléggé ismerősnek tűnt, de hirtelen nem jutott eszembe, hogy honnan.

-         Nem, semmi. – rázta meg a fejét. – Szóval új vagy itt? – kérdezte újra mosolyogva.

-         Igen. – bólintottam óvatosan.

-         Sejtettem, még nem láttalak erre fele. Pedig egy ilyen csinos lányra biztos emlékeznék! – csókolt kezet, mire enyhén elpirultam.

-         Elhiszem. Elég feltűnő jelenség vagyok. – válaszoltam idegesen. – Már, ha észrevesznek. – tettem hozzá halkan.

-         Tessék? – kérdezett vissza.

-         Semmi, semmi! – legyintettem idegesen nevetgélve, aztán hirtelen eszembe jutott valami. – Bocsi, de meg tudnád mondani merre, van ez az osztály? – mutattam fel egy cetlit miközben felnéztem rá. Ennek köszönhetően majdnem kitört a nyakam. Hiába 168 centimmel szinte elbújhattam mögötte.

-         Hm? – vette szemügyre a cetlit, majd hirtelen átváltott rajongói üzemmódba. – Ez az én osztályom! – fogta meg mindkét kezem. – Ezek szerint osztálytársak leszünk! Jaj de jó! – ölelt magához mire én válaszul a gyomrába ütöttem. – Au! Ez fájt!

-         Ne érj hozzám! – tagoltam neki, miközben hátrébb léptem. – Ismered a személyes szféra fogalmát? – néztem rá a görnyedő fiúra, a lehető leghűvösebb tekintetemmel. Lehet, hogy kicsi vagyok, de odakint megtanultam megvédeni magam.

-         Kegyetlen vagy. – egyenesedett ki.

-         Nem érdekel. – vágtam rá. Egy ideig még farkas szemet néztünk egymással, amit ő szakított meg egy hatalmas sóhajtással.

-         Kise Ryouta vagyok, de ezt már biztos tudtad! – húzta ki magát. Én oldalra billentett fejjel válaszoltam neki.

-         Biztos. – néztem rá. A reakciója felejthetetlen volt.

-         Mi? Nem olvasol te divatmagazinokat? – kérdezte felháborodottan.

-         Nem érdekelnek. Meg van a saját öltözködési stílusom és nem szeretem, ha megmondják, hogy mit vegyek fel. – válaszoltam neki még mindig oldalra billentett fejjel. Erre megadóan sóhajtott.

-         Akkor legalább a nevedet áruld el. – mondta világfájdalmas arccal.

-         Majd, ha felérünk az osztályba meg tudod úgy is! – válaszoltam neki, miközben megindultam előre.

-         Hé, várj már! – futott mellém. Na, jó igazából kb. két lépéssel utol ért. – Úgy illik, hogy ha már bemutatkoztak neked, akkor te is elárulod a neved! – nyavalygott a szöszi. Ha így halad a hét végére meg fogom utálni. Pedig ez még csak az első rész.

-         Meg mondtam, ha felérünk az osztályba úgy is megtudod! – mondtam semleges hangon. Megadóan sóhajtott, majd nem feszegette tovább a témát. Az osztálytermünk az első emelet közepén volt. Amikor megérkeztünk Kise benyitott, de illedelmesen előre engedet. Az osztály reakciója az volt, mint amire számítottam. Elakadt a lélegzetük. Már hozzá szoktam ehhez a reakcióhoz. A szöszi közben már elfoglalta a helyét, amíg a tanár velem volt elfoglalva.

-         Mutatkozzon be kisasszony! – adta ki az utasítást, amit teljesítettem is.

-         Kuroko Ai vagyok. Örvendek! – hajoltam meg. Az osztály reakciója változó volt. Például a szöszi látványosan lesápadt és kerek szemekkel nézett rám, amin nem bírtam, nem kuncogni. Hát, igen. A szöszinek leeset, hogy ki vagyok. A bátyám alsó középiskolás kosárcsapat társa volt. Hirtelen suttogás szakította meg a csendet, ami egyre hangosabb és hangosabb lett, amíg végül már érteni is lehetet.

-         De aranyos!

-         Olyan cuki!

-         Milyen kék! – ehhez hasonló reakciók fogadtak. Mondjuk ennél, az a bizonyos vízcsepp megjelent a homlokomon.

-         Jól, van elég lesz! Majd szünetben folytathatjátok, most üljön le Kise úrfi mellé kisasszony!  - szakította félbe a csodálkozásokat a tanár. Én engedelmesen bólintottam, majd elfoglaltam a helyem. Minden egyes lépésemet, szinte lélegzet visszafojtva figyelték. Ami azért volt vicces, mert máshol már rég megborzadtak volna a külsőm miatt, de ezek meg itt még cukinak is tartanak. Mi jöhet még? Miután leültem a helyemre a tanár folytatta az órát én pedig elővettem egy üres füzetet és elkezdtem jegyzetelni. Az óra hamar elment és jött a szünet, amiben szinte egy perc nyugtom sem volt. Csöngő után szinte megrohamozták a padomat. Az egész szünet azzal ment el, hogy az osztálytársaim kérdezgettek tőlem, ezt, azt. Szinte fellélegeztem, amikor megszólalt ismét a csöngő. A következő szünet már az ebédszünet. Remélem, hogy ott már lesz egy kis nyugtom. A következő órám angol volt, ahol a tanár kihívott felelni. Pechje volt, ugyan is Amerikából jöttem, tehát eléggé jól ment az angol, talán ezért is kaptam ötöst. Szinte dagadt a mellem a büszkeségtől. Ez az óra is hamar elment. Kicsöngőkor kisuhantam a teremből felfedezőst játszani. Volt egy különleges adottságom. A gyenge és alacsony alkatom miatt sokan annyira semmibe vesznek, hogy szinte már nem is látnak. Olyan vagyok akár csak egy fantom. Ahogy haladtam egyre több ember szállingózott a folyósokon. Én kerestem egy nyugodt helyet ahol békében fogyaszthatom el az ebédem. Persze ember tervez, Isten végez. Még itt is volt olyan ember, aki megtalált.

-         Hát itt vagy! – jelent meg Kise. – Már mindenütt kerestelek!

-         Igen és miért? – kérdeztem, miközben hozzá fogtam ebédelni.

-         Szerinted? Nem ártana megbeszélnünk a dolgokat! – kezdte felháborodottan.

-         Milyen dolgokat? – szakítottam félbe. – Nincs nekünk semmi megbeszélnivalónk. Nem is ismerjük egymást, akkor meg miről akarsz beszélni? – kérdeztem tőle, miközben a pálcikával felé böktem. Elsőnek csak tátogott, mint hal a vízben, majd megjött a hangja.

-         Te Kurokocchi testvére vagy? – tért egyből a lényegre, mire felhúztam az egyik szemöldököm.

-         Kurokocchi? – kérdeztem a röhögés szélén állva. – Mi ez cchi?

-         Akit tisztelek, annak a nevéhez rakom. – válaszolt a szöszi.

-         De ez röhejes! És ciki! – fakadtam ki, majd elröhögtem magam.

-         Ez igen is komoly! És ne térj ki a válaszadás alól! – rovott meg a szöszke. Miután kiröhögtem, magam és letöröltem a könnyeimet is válaszoltam a srácnak.

-         Te tényleg ennyire szőke vagy? Vagy esetleg megjátszod? – kérdeztem. – Azt, hiszem egyértelmű a válasz. Szerinted véletlen, hogy hasonlítok a volt csapattársadra és még a vezetéknevünk is ugyan az?

-         Jó, nem kell cukkolni, csak meg akartam bizonyosodni! – pufogott. Én addig összepakoltam a cuccomat majd elindultam az osztályterem felé.

-         Tetsuya-nii és én ikrek vagyunk. De amikor a szüleink munkát kaptak kint csak nii-san maradt itt, a kosárlabda miatt. Én a szüleimmel együtt kimentem Amerikába. – mondtam a szöszinek. Ő meglepődve nézett rám.

-         És most jöttetek vissza? – kérdezte.

-         Csak én.

-         Miért?

-         Személyes okokból. – sóhajtottam. Erről nem igazán szeretek beszélni. Még nii-sannal is nehezen beszélek erről, pedig vele aztán mindent megosztok.

-         Értem. De miért nem oda mentél ahová ő? – kérdezte, mire ránéztem a szemem sarkából, mire elkezdett magyarázkodni. – Nem mintha baj lenne! – kezdte el hevesen rázni a kezét.

-         Így jött ki. – vontam vállat.

-         Hogy érted? – nézett rám értetlenül.

-         Mielőtt kimentünk volna elválaszthatatlanok voltunk. Igaz, hogy nem egy iskolába jártunk, de attól még szoros testvéri kapcsolt volt köztünk. Amikor kimentem eleinte furcsa volt nélküle, de aztán találtam barátokat és már könnyebb volt elviselni. Meg hát telefonon tartottuk a kapcsolatot. Talán azért jöttem ide, mert már annyira megszoktuk azt, hogy külön vagyunk, hogy ide jöttem. – válaszoltam neki nagyot sóhajtva.

-         És miért pont ide? – kérdezte, mire olyan nézést kapott, hogy rögtön hátrébb húzódott. – Ez az utolsó kérdés!

-         Amikor apám elém rakott egy csomó felső iskolás prospektust én találomra választottam egyet, így kötettem ki itt. – válaszoltam, miközben bementem a terembe és elfoglaltam a helyem. A nap hátra lévő részében a szöszi egyfolytában a nyakamon lógott, amit a rajongói nem néztek jó szemmel. Aztán amikor megegyeztem velük, hogy nyugodtan foglalják csak le a szöszit már is puszi pajtások lettünk. Amikor vége volt az utolsó órámnak nagyot nyújtózkodva álltam fel a padomból. Összepakoltam a cuccaim és már indultam volna, ha a fentebb említet szöszinek eszébe nem jutottam volna.

-         Ai -chan várj meg! – kiáltott utánam. Pedig már majdnem kint voltam! (TT. TT) – Merre mész? – kérdezte.

-         Arra. – mutattam a helyes irányba.

-         Tényleg? Én is! – örvendezett. – Ezek szerint egy ideig együtt megyünk.

-         Jaj, de jó. – forgattam meg a szemeimet. Éppen egy streetball pálya mellett haladtunk el, amikor a labda kigurult, pont elém. Én lehajoltam érte és visszaszolgáltattam, de amikor mentem volna tovább valami szőröset éreztem a lábamnál. Lenéztem és fekete, fehér színű kölyök kutyus nézett fel rám a világoskék szemivel, miközben a farkát csóválta. – Kawaii! – sikkantottam, miközben lehajoltam a kutyusért. – Jaj, de ari kutyi vagy! – simiztem meg a puha bundáját, miközben magamhoz öleltem. Olyan cuki volt! Még meze is volt. De nem akár milyen mez, hanem Serin-es mez. – Mond, csak ki a gazdád? – kérdeztem a szőrgombóctól, de arra nem számítottam, hogy választ is kapok.

-         Én lennék az. – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Kerek szemekkel fordultam meg, kezemben a szőrcsimbókkal, aki amint felismerte a gazdáját, vakkantott egyet.

-         Kurokocchi? – szólalt meg mellettem Kise.

-         Na, meg van már az a dög? – csatlakozott hozzánk egy nagydarab vörös hajú srác. Itt mindenki ilyen magas?! – Heh, ez meg ki? – mutatott rám. Mire nekem legördült egy vízcsepp a homlokomon.

-         Rég találkoztunk nii-san! – mosolyogtam bátyámra. Igen ő volt a szőrcsomó gazdája.

-         heh? – reagált a vörös. A mellettem álló szöszi már a fejét fogta kínjában.

-         Valóban. – szólalt meg végre egyetlen fivérem.

-         Valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt? – akadt ki a vörös.

-         Nézz már meg őket te szerencsétlen! – állított minket egymás mellé a szőke. A vörös csak nézet minket, a tekintete folyamatosan rajtunk cikázott, majd hirtelen a felismerés jelei látszódtak rajta.

-         Kuroko, miért hasonlít rád ez a kiscsaj? – kérdezte a vörös rám mutatva, mire arcon csaptam magam.

-         Komolyan mindenhol ilyen sötét alakokba futok? – kérdeztem kínomban.

-         Engem ne vegyél egy kalap alá vele! Én legalább rájöttem, hogy ki vagy! – háborgott a szőke.

-         Mi a fene folyik itt? Most már tényleg magyarázza meg valaki! – dühöngött a vörös.

-         Kagami - kun ő itt a húgom, Kuroko Ai. – mutatott be Tetsu.

-         Van egy húgod? – kérdezte, hülye arccal a vörös.

-         Feladom! Én mentem! – intettem a társaságnak és már léptem is le.

-         Várj már Ai - chan! – kiáltott utánam Kise. Nekem persze, eszem ágában sem volt, megvárni, de ő így is utolért.

-         Most komolyan egész úton kísérni fogsz? – kérdeztem rögtön.

-         Persze. – húzta ki magát.

-         Nagyszerű. Nem elég, hogy még nap, mint nap el kell, hogy viseljelek majd, még hazáig is követsz. – sóhajtottam.

-         Ugyan már Ai – chan ne legyél ilyen gonosz! – nyafogott gyerekesen Kise.

-         Én csak a tényeket közöltem veled. – vetettem oda neki.

-         Au! Ez fájt. Kegyetlen vagy Ai –chan. Kegyetlen és cuki. – nyafogott tovább.

-         Nem vagyok cuki! – pufogtam.

-         De aranyos! – bökte meg az arcom az ujjával, mire bennem elszakadt a cérna.

-         NE ÉRJ HOZZÁM ÉS KIFELE A SZEMÉLYES SFÉRÁMBÓL! – üvöltöttem, le a szöszit. Szerintem, még Kuroko is hallotta.

-         Huh, félelmetes húgod van. – szólalt meg Kagami, aki minket nézett. Éppen a szöszi gyomrába öklöztem egyet. Mivel válasz nem érkezet ezért lenézett társára. – Jesszus! Neked meg mi bajod?

-         Ha, Kise-kun továbbra is molesztálja, a húgom elintézem. – válaszolt sötét aurával, amitől még Taiga is megijedt.

-         Nyugi már, biztos, nem molesztálja, csak… - kezdett el magyarázkodni a vörös. – Csak… csak szimplán ölelgeti és bökdösi. – állapította meg a vörös, mire, ha lehet, Kurokot még nagyobb és sötétebb aura lengte körül, ami szinte már fojtogató volt. – Ajaj. – nyelt nagyot a tigris.

Vége