Fejezet 1. - Kezdetek
Fejezet 1.
Kezdetek
- Hannah ébresztő! – már lassan öt perce próbálom felébreszteni drága barátnőmet.
- Csak még egy kicsit hagy! – hangozott a válasz a takaró alól. Idegesen dobbantottam egyet a lábammal.
- A múltkor is ezt mondtad és miattad elkéstünk! – húztam le róla a takarót.
- Jól van már rabszolga hajcsár! – reklamált. Kék haja olyan volt, mint a szénakazal. Lila szemeivel álmosan nézett rám.
- Tíz perced van! Se több se kevesebb! – hagytam magára a még mindig kómás fejű barátnőmet. Elég régóta lakunk már együtt, így már hozzá szoktam, hogy nekem kell felkelteni különben, elkésik. Hiába én mindig időben felkelek és elkészülök, de ő… Van az, hogy már csak egy pohár hideg víz segít abban, hogy kirobbantsam az ágyból. Emiatt elég gyakran el szoktunk késni, de már megszokták. Mára csak legyintenek a tanárok és egy, ejnye bejnye kíséretében a helyünkre küldenek minket. Szerintem csak azért nézik el, mert a suli kiemelkedő diákjai közé tartozunk. Nem a folytonos késésünk miatt. Én, azért mert jó vagyok a sportokban, Hannah pedig gyönyörűen rajzol és fest. Kipróbáltam már csomó sportot, de bizonyos okok miatt a kendó és a karate fogott meg. Kendóra Hannahval együtt járok és már csomó versenyről elhoztuk az első helyezést a sulinak. Szóval jó párost alkotunk együtt attól függetlenül, hogy mennyire különbözünk. Lehet, hogy pont ezért vagyunk a legjobb barátnők. Miközben e gondolkodtam meg is csináltam a reggelinket és felötöztem. Tíz perc múlva Hannah is megérkezet. A kezébe nyomtam a reggelit és felvettem a cipőm.
- Indulhatunk? – kérdeztem. Csak bólintott válaszként. Megigazította az egyenruháját és elindultunk. Az utcán néhányan megbámultak minket, de már hozzá szoktunk. Egyrészt drága barátnőm hajszíne miatt szoktak minket megbámulni. Karakurában, nem mindennap lát az ember sötétkék hajú lányt. Nem, nem festi a haját ez a természetes hajszíne, az apjától örökölte. A másik ok, amiért meg szoktak minket bámulni az, az egyenruhánk. Vagyis nem teljesen. Az egyenruhánk egy fehér ingből áll, amihez egy piros nyakkendő jár és sötétkék kabát fehér szegéllyel, ami passzol a sötétkék szoknyához. Ez a Karakurai Művész gimnáziumi tanulok egyenruhája. Ez egy olyan iskola, ahol a tehetséges diákok kibontakozhatnak. Majdnem hogy olyan, mint egy elit iskola. Sokan pont ezért tartanak minket sznoboknak, pedig nem mindenki viselkedik úgy. Olyan környéken lakunk ahol egyedül mi ketten vagyunk művészeti gimis diákok. A legtöbb diák általában a Karakurai Gimibe jár. Lényegében abban különbözik a két iskola, hogy a művész gimi híresebb és hogy nem csak japán diákok járnak oda. Ez amolyan vegyes iskola. A legtöbb osztálytársunk például nem is japán. Különböző nemzetiségűek, de mégis jól kijövünk egymással. És ha már osztálytársakról van szó…
- Haru! Hannah! – csápolt lelkesen Jess. Ő az egyik osztálytársunk és nem mellesleg jó barátnőnk.
- Ohayo minna! – köszönt két ásítás közepette kék hajú barátnőm.
- Ohayo! Haru, Hannah. – köszönt Rosa. Hosszú csípőig érő fehér haja volt és sárga szeme. Jessnek pedig hosszú szőke haja, amit felkötve szokott hordani és kék szemei csak úgy, mint nekem. Gyakran hiszik azt, hogy testvérek vagyunk pedig semmi rokoni kapcsolat nincs köztünk. Az én hajam csípőn túlig ér és koromfekete. A bőröm kissé barna ahhoz képest, hogy a fekete hajú emberek sápadtak szoktak lenni. A szemem színe tengerkék vagy sötétkék kinek, hogy tetszik.
- Ohayo lányok! – köszöntem vissza.
- Sikerült időben felkelteni? – kérdezte mosolyogva Jess miközben Hannahra mutatott, aki szinte mindjárt elaludt állva.
- Igen. Öt perces keltegetés után sikerült elérnem ezt az eredményt. – húztam ki magam büszkén. – Amúgy a fiúkat hol hagytátok? – kérdetem, de a válasz a hátam mögül érkezet.
- Itt vagyunk, nem kell hiányolni minket. – válaszolt Castiel. – Reggelt! – intett kis társaságunknak, aztán Hannahra nézett. – Sikerült kiverni az ágyból? – kérdezte vigyorogva. Igen. Ő Castiel. Lételeme, hogy Hannaht piszkálja.
- Pofád lapos vörös köcsög! – morogta Hannah. Na, igen. Általában Hannah csöndes lány de Castielel ott kötnek, egymásba ahol csak tudnak.
- Mert ha nem mi lesz? – kérdezte szemétül vigyorogva. A válasz cselekvés formájában érkezett. A vörös gazdagabb lett egy monoklival. – Au. – reagálta le.
- Tudod, hogy reggel morcos hangulatban van. Főleg, ha felkeltették. – szólalt meg mellette barátja, Lisander.
- Ilyenkor olyan, mint egy vadmacska. – szólalt meg Kentin is. Ő is a nem kicsi baráti körünkbe tartozott. És ez még csak a társaság egyik része. Ott van még a lányok közül Melody, Iris és Kim a fiúk közül pedig Armin, Alexy, Leigh (aki nem mellesleg Rosa pasija és Lys bátyja), Nathaniel és Dakota. Elég népes a baráti körünk és teli van színes egyéniségekkel. Castiel például gitározik, Lisander énekel (én is éneklek, de én inkább a sportnak élek), akkor ott van még Leigh, akinek van egy butikja és Dakota, aki szörfözik. Armin egy kocka, Alexy pedig jól ért a divathoz. Nathaniel pedig kiváló tanuló és a suli D.Ö. K elnöke.
- Na, induljunk, mert a végén elkésünk. – szólalt meg Alexy. Miután sikerült elindulnunk a következő utcában rögtön akadályba ütköztünk. vagyis Hannah éppen Castielel vitázott és ezért neki ment egy számomra csak látásból ismerős narancssárga hajú lánynak. A végén mindketten a földön landoltak. Hannaht Kentin, a lányt pedig egy szintén narancs hajú fiú segítette fel a földről. Ahogy jobban megnéztem elég színes társasággal találkoztunk, ugyan is a lány mögött még volt pár furcsa ember.
- Bocsi! Az én hibám volt! – hajolt meg a lány előtt.
- Ugyan, már én sem figyeltem. – legyintett a lány.
- Legközelebb nyisd ki a szemed Törpilla. – mondta Castiel Hannahnak.
- Castiel pofád lapos hülye gyerek! – vágtam tarkón, a fiút, de már elkéstem.
- Már megint a magasságommal és hajam színével piszkálsz? – kiabált Hannah. A másik társaság csak pislogott, mi pedig a fejünket fogtuk.
- Komolyan egyszer legalább kibírhatnád a suliig. – mondtam nagyot sóhajtva a vörösnek és arrébb mentem.
- Mi az már nem csak vak vagy, hanem süket is? – kérdezett vissza.
- Nekem ugatsz Piroska? Akarsz gazdagabb lenni még egy monoklival? Vagy esetleg törjem el a karod? – kérdezte sötéten a kékhajú.
- Ajaj. – kommentálta az eseményeket Jess
- Az nem kifejezés. – bólintott Rosa.
- Bunyó! – kiáltott fel Alexy.
- Alexy! – mordult mindenki a kékfejű srácra.
- Jól van, csöndbe maradok! – duzzogott a kékség.
- Lehet próbálkozni törpe! – válaszolt Castiel. Ezt a barmot. Hannahnak nem kellet kétszer mondani olyan gyorsan termet a vörös előtt és húzott be neki még egyet, hogy pislogni sem volt ideje. Azonban mielőtt újra neki esett volna a vörösnek Kentin fogta le.
- Au. – fogta a másik szemét a vörös.
- Komolyan miért kell nektek ezt minden reggel eljátszani? – sóhajtott Jess. Amikor feltápászkodott a földről a vörös rávigyorgott a kékhajúra, akit ha Kentin nem fog le neki ment volna újra a srácnak. Oda léptem vörös mellé és úgy tarkón vágtam, hogy majdnem lefejelte az aszfaltot.
- Au! Ezt most miért? – kérdezte ártatlanul.
- Komolyan, hogy lehetsz ennyire hülye? – kérdeztem nagyot sóhajtva.
- Ő Castiel mit vársz tőle? – kérdezte tőlem Armin, miközben a játékgépét nyomkodta.
- Igazad van. – bólintottam.
- Itt vagyok ám! – morgott a vörös.
- Látom. Épp ez a probléma.
- Problémád van cica? Megbeszélhetjük kettesben az egyik teremben… - kezdte el mire tarkón vágtam újra. – Jó, jó felfogtam!
- Gyerekek, nem akarok közbe szólni, de indulni kéne, különben megint elkésünk.
- Bakker. Nem akarok megint az igazgatónőnél kikötni! A múltkor is nekem kellett megkeresni a nyamvadt bolhás dögét! – akadtam ki és elkezdtem futni a suli felé. A többieknek sem kellett több, már is csatlakoztak hozzám, magára hagyva a még mindig meglepetten pislogó másik társaságot.
/*/*/*/*
- Furák ezek a művészetiesek… - szólalt meg kis idő után Ichigo.
- Azok. De teljesen mások mind, akikkel eddig találkoztunk. – bólintott Tatsuki.
- Igen, ők nem nézik le az embereket. – tette hozzá Orihime.
- Miért olyan nagy szám ez a csapat diák? – kérdezte mérgesen Renji.
- Ők a Karakurai Művészeti Gimnáziumba járnak, ami a város leghíresebb iskolája. Csak olyanokat vesznek fel, akikben van valamennyi tehetség. – válaszolt Ishida.
- Még mindig nem értem. – szólalt meg Rukia.
- Ez a gimnázium olyan híres, hogy szinte már elitnek számít. Épp ezért a legtöbb művészetis diák lenézi a többi diákot. – válaszolt Tatsuki.
- Észrevettétek, hogy bepöccent a kékhajú a vörös megjegyzésére? – kérdezte vigyorogva Ikkaku. – Szinte öröm volt nézni, ahogy behúzott egyet a srácnak. Utána meg alig bírták leszedni róla, nehogy agyon verje. Még az a barna hajú srác is alig bírta lefogni. – tette még hozzá.
- Valóban. Olyan volt, mint egy megvadult macska. – gondolkozott el Renji.
- Láttátok milyen csini volt ez egyenruhájuk? – kérdezte csillogó szemekkel Matsumoto. – Olyan egyedin állt mindenkin, mintha külön életet élt volna. – áradozott.
- Egy biztos. Nem minden napi társaság az már biztos. –szólat meg Toushiro.
- A kék hajú pont illett volna hozzád Toushiro. – vigyorgott gonoszan az alacsony fehér hajúra Ichigo. – Szerintem a még a magasságotok is passzolna. Na, meg a reakciótok, ha valaki letörpéz titeket. – tetetett gondolkodást a narancs hajú srác és élvezettel nézte, hogy a másik majdnem összeroppantja mérgében a kezében lévő telefont.
- Hozzád pedig a fekete hajú illett volna Kurosaki. Legalább lenne, aki megnevelne. – mondta nyugodt hangon a kapitány és gonosz mosollyal az arcán figyelte, ahogy a narancs hajú először elpirul, aztán mérgesen nézz rá.
- Te kis… - kezdte volna, azonban félbe szakították.
- Srácok elkésünk. - jelentette 1be Ishida mire mindenki elkezdet futni.
*/*/*/*/*
Végül sikerült időben beérnünk a suliba. A nap hátra lévő részében Castiel tovább piszkálta Hannaht mire az lett a vége, hogy az orvosin kötött ki két monoklival, horzsolásokkal és megtépázott külsővel.
- Oda a hírnevem. –siránkozott a srác, amikor a folyósón haladva már az ötödik ember nevetet rajta.
- Kellet neked túlzásokba esni. – vettem oda neki. – Magadra vess. Tudod, hogy utálja, amikor valaki a magasságát kritizálja. Olyankor teljesen el szál az agya és olyan lesz, mint egy megvadult macska. Nem emlékszel a tesi tanár, hogy járt?
- De.
- Akkor meg? Te is úgy akarod végezni? – kérdeztem a srácot, miközben az iskola nővérhez kísértem be.
- Castiel? Veled meg mi történt? – kérdezte meg botránkozva a nővér.
- Túlzásokba estem. – válaszolt a vörös, miközben ledobta magát a vizsgál asztalra.
- Már megint Hannaht piszkáltad igaz? – kérdezte csípőre tett kézzel.
- Bingó. – válaszoltam a vörös helyet. A nővér csak megcsóválta a fejét és ellátta a sérüléseit. Miután végeztünk vissza mentünk az osztályteremben ahol a barátaink voltak már csak. Amikor meglátták Castielt jól kiröhögték utána elindultunk haza. Egy bizonyos pontnál elváltunk és már csak drága kékhajú barátnőmmel gyalogoltam tovább. Csendben gyalogoltunk haza egészen addig, amíg egy sikolyt nem hallottunk, utána pedig egy szörny üvöltését. Szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket.
- Te is érzed? – kérdezte Hannah, miközben a távolba meredt össze húzott szemekkel.
- Igen. Itt van a közelben. – bólintottam.
- Nincs egyedül. – folytatta a kék hajú.
- Egy lélek? – kérdeztem bizonytalanul.
- Nem, ez egy élő ember. – jelentette ki.
- De miért nincs még ott egy halálisten? annyi halálisten van a városban, nem igaz, hogy egy se vette észre. – mondtam mérgesen összehúzott szemekkel.
- Mihez kezdjünk? – kérdezte aggódva Hannah és rám nézett. Ez nem jó. Érzem, hogy nem lesz jó vége, ha beavatkozunk, de nincs mit tenni. Ha nem sietünk, felfalhatja azt az embert a lidérc-
- Menjünk. – mondtam és elkezdtünk futni. A lidérc épp egy kislányt üldözött. – Én elcsalom, a szörnyet te vidd biztonságba a kislányt. Hát, ha addigra ide ér már egy halálisten. – néztem barátnőmre, aki bólintott és felkapva a kislányt elkezdett szaladni. – Hé, rondaság! – kiáltottam el magam mire a lidérc rám nézett. Elkezdett támadni, de nekem mindig sikerült kitérnem a támadásai elöl. Azonban egy rosszul sikerült ugrás következtében kibicsaklott a bokám. A szörny épp csapott volna le rám, amikor az utolsó pillanatban előttem termet egy narancssárga hajú halálisten. Elintézte a lidércet aztán felém fordult. Igyekeztem meglepett arcot vágni, ami nem volt nehéz tekintve, hogy felismertem a srácot. Vele és a barátaival találkoztunk reggel.
- Jól vagy? – guggolt le hozzám.
- Igen. – bólintottam. – Csak a bokám ment ki, de nincs semmi más bajom. – tettem hozzá. Egy ideig furcsán méregetett én pedig igyekeztem közömbös arcot vágni. A felmentő sereg Hannah személyében érkezett meg.
- Jól vagy Haru? Azt hittem, hogy az a ronda dög elkap. – guggolt le hozzám aztán meglátta a társaságomat. A szeme elkerekedet, majd nagy nehezen megszólalt. – Te? – egy ideig bizonytalanul méregette a srácot majd rám nézett. Tudtam mit vett észre és ezt egy bólintással jeleztem. – Köszönöm szépen, hogy megmentetted. – hajolt meg a halálisten előtt. – De most nekünk mennünk kell. – segített fel a földről. Már épp távozni készültünk, amikor a narancs hajú megszólalt.
- Hé! Álljatok csak meg! – állított meg minket. – Nem érzem, hogy magas lenne a lélek energiátok még is láttok engem és láttátok a lidércet is. – nézett végig rajtunk gyanúsan. Igyekeztünk menteni a menthetőt.
- Miről beszélsz te? És különben mi ez a ruha? – kérdeztem hirtelen, szerencsémre Hannah vette a lapot.
- És mi ez a túlméretezet konyhakés? És lélek mi? Baj van a fejeddel? – támadta le Hannah. A fiú annyira leblokkolt, hogy észre sem vette, hogy leléptünk.
- Túlméretezett konyhakés? Az én lélekölő kardom? Na, megálljatok csak. – morgott a fiú majd elment.
- Ez meleg volt! – sóhajtottam nagyot miközben elő jöttünk az egyik sötét mellékutcából.
- Az. Még szerencse, hogy nem valami észkombájn a srác és meg tudtunk lépni. – sóhajtott Hannah is.
- Túlméretezet konyhakés mi? – vigyorogtam rá.
- Jobb nem jutott az eszembe. – vigyorgott vissza. Nem sokáig bírtuk, elnevettük magunkat.
- Ugye azt tudod, hogyha legközelebb összefutunk vele ezért még kapni fogsz? – kérdeztem miközben a könnyeimet törölgettem.
- Majd elintézem, mint Castielt. – vont vállat. – Na, mutasd a lábad. – mondta és leguggolt. A két kezét felemelte, ami körül hirtelen kék izzás jelent meg. Éreztem, hogy a fájdalom a lábamban folyamatosan csökken, majd megszűnik. – Na, jobb?
- Igen. Köszi! – mondtam, miközben próbálgattam a lábam. – Legalább nem kell lemondanom a holnapi karate versenyt. – mondtam boldogan. Hannah csak mosolygott.
- Nincs mit.
- Tényleg te nem akarsz járni? Legalább nem lennék egyedül.
- Minek? Tudok én verekedni, meg kardot is forgatni. A kendóba is csak azért mentem bele, mert nyaggattál. – válaszolt a kékség.
- Gonosz! – durciztam.
- Nem érdekel. – jelentette ki és megindult. Én morogva követtem.
*//*//*
Az egyik közeli ház árnyékából egy kalapos férfi lépett elő. Hosszú zöld köpenyt és hozzá zöld csíkos kalapot viselt. A lábán lévő faszandál minden egy lépésénél csattogott. A kezében lévő sétabotot megpörgette. Az eddig a vállán utazó macska most leugrott és egy nővé változott.
- Furcsa egy páros volt. – szólalt meg a nő. – Nem gondolod Kisuke? – tette hozzá.
- Valóban furcsa. Nem érzem, hogy magas lenne a lélek energiájuk. – nézett a két lány után.
- De? – kérdezett vissza kíváncsian a nő.
- Furcsán ismerősek. Főleg a fekete hajú. – válaszolt, miközben fentebb húzta a kalapját, hogy a nő szemébe tudjon nézni. – Emlékeztet arra a kislányra.
- Hm. Végül is minden passzol. – mondta tűnődve a nő. – De nekem a kékhajú lányismerős nagyon. Mintha valahol láttam volna már. – tűnődött a nő, majd hirtelen világosság gyúlt. – Meg van! Kiköpött apja. – mosolygott. A szőke hajú férfi kíváncsian nézett kalapja alól a nőre. – Mond csak Kisuke. Mond neked valamit az a név, hogy Ichirin no Hannah? – kérdezte ravasz mosollyal. A boltos szemei elkerekedtek a felismerés hatására, aztán ő is elmosolyodott.
- Ezek szerint ők tényleg elválaszthatatlanok. – mosolygott kedvesen. – Most már biztos, hogy ő az.
- De, hogy élte túl? Azt mondtad, hogy Aizen csapása telibe találta. – nézett kíváncsian a férfire.
- Nem teljesen Yoruichi. Valóban úgy nézett, ki, hogy a csapás telibe találta, de amikor eloszlott a füst nem volt ott senki. Eltűnt. – mondta csendesen a boltos és a szemébe húzta a kalapját.
- Hihetetlen. – szólalt meg hosszas csend után a nő. – Úgy nézz ki, sikerült túlélnie. És ahogy látom ragadt rá valami az ott eltöltött évekből.
- Csodálkozol? – kérdezte mosolyogva a férfi. – Hiszen állandóan a kapitányok között volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedet Hannahval. Utána már ketten lődörögtek az osztagokban.
- Főleg az elsőben, a hatodikban és a tizenkettedikben. Pedig az utolsó nem éppen gyerekeknek való osztag. – nosztalgiázott a nő.
- Miért a hatodik osztag az volt? – kérdezte a férfi.
- Az, sem volt az, de amíg ott volt Byakuya addig volt kit piszkálniuk. Talán azért pont ő volt az áldozatuk, mert közel álltak egymáshoz korban. – válaszolt a nő.
- Az első osztag pedig olyan volt mintha a nagyapjuknál lettek volna. Talán ezért időztek rengeteget a főkapitány társaságában. – tűnődött a szőke hajú aztán elindult.
- Talán. – bólintott mosolyogva a nő és követte.
Vége
Haru gyerekként:
