Fejezet 1. -Kezdetek
Fejezet 1.
Kezdetek
Bevezetés
Név: Kuro Miharu
Kor: emberi időszámítás szerint 15.
Hozzá tartozók, rokonok: Kuro Yui (halott)
Foglalkozás: halálisten
Ismertető: tengerkék szemek, hosszú hollófekete haj
Valamikor régen a Lelkek világában
A nap, fényesen világított a kék égbolton, iszonyú hőt árasztva magából, aminek hatására az emberekről szakadt a víz. Ennek ellenére sokan mászkáltak a lepukkant település utcáin. Néhány gyerek, mintha meg sem érezték volna a hőséget, fogócskázott egymással. Minden hirtelen történt. Egyszer csak egy fekete repedés jelent meg az égbolton, majd hirtelen egy hatalmas, ronda, fehér maszkos lény mászott ki rajta. Az emberek elkezdtek egymást fellökve és sikítva menekülni. A tömegből hirtelen egy fekete hajú pöttöm kislány bukott ki, de senki sem törődött vele, mindenki menekült. Mindenki kivéve egy szintén fekete hajú kislányt. Nem sokkal lehetett idősebb a másiknál, talán egy-két évvel lehetett idősebb csak. Oda rohant a földön fekvő kislányhoz.
- Yui! Fel kell állnod! – segítette volna fel az apróságot, de hirtelen a szemközti falnak csapódott a szörny jóvoltából.
- Nővérkém! – nyújtotta apró kezét az fal tövében fekvő lány felé, de hirtelen a szörny ujjai a teste köré fonódtak és ő ijedten sikított fel. – Nővérkém! Segíts!
- Yui! – kiáltott fel nővére és megpróbált felállni, de a szörny ismét a falnak csapta, de most erősebben. Mire felnézett addigra már késő volt. A húgát a szörny épp akkor kapta be. Szinte hallotta, ahogy ropognak a csontok a szörny szájában. Lesokkolva bámulta a szörnyet, azt sem vette észre, hogy beborította a kislány vére. – Yui. – suttogta halkan. A szörny, amikor végzett felé fordult, de őt nem érdekelte. Üveges szemekkel nézett maga elé, így nem láthatta, hogy az utolsó pillanatban egy fekete árny először levágja a szörny karját, utána a maszkjába vágja a kardját. Csak akkor eszmélt fel, amikor valaki elkezdte rázni a vállánál fogva. Felnézett és egy hosszú fehér hajú férfival találkozott a tekintete, aki fekete kimonót és fölé egy fehér köpenyt viselt.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen a férfi.
- Miért? – kérdezte elcsukló hangon a lány, miközben lehajtotta a fejét. A férfi értetlenül nézett rá. – Miért mentett meg? Nekem már úgy is mindegy volt. – mondta és elkezdett sírni. – Nem tudtam neki segíteni! – tört ki belőle a zokogás. – Pedig ő nem ártott senkinek! Miért pont ő? – sírt keservesen. A férfi szomorú szemekkel nézte a kislányt, majd magához húzta és elkezdte simogatni a hátát. „Ilyen fiatal és már ekkora lélek energiája van. Egyszer még nagyszerű halálisten válhat belőle. Milyen ironikus, hogy ez a nagyszerű adottság okozta az egyik szerette vesztét.” – gondolta a férfi, miközben csendben várta, hogy a lány kiadja magából a fájdalmát. Amikor már nagyjából abba hagyta a sírást a férfi elékezetnek látta az időt, hogy feltegye az ajánlatát a lánynak.
- Figyelj, neked az átlaghoz képest feltűnően nagy a lélek energiád és könnyen elő fordulhat, hogy pont ezért jött ide ez a lidérc.
- Én okoztam Yui halálát? – kérdezte a kislány. Kék, könnyes szemei elkeseredetten csillogtak.
- Nem. Nem te vagy a hibás. – rázta meg a fejét a férfi. –De van egy ajánlatom a számodra.
- Egy ajánlat? – kérdezet vissza.
- Igen. Ez egy nagy lehetőség lehet számodra, ha elfogadod. Az ilyen szörnyeket, mint ez a halálistenek feladata, hogy megöljék. Neked meg van hozzá, az adottságod, hogy halálisten legyél.
- Azért mert magas a lélek micsodám? – kérdezett vissza a kislány.
- Igen. – bólintott a férfi. – Nos, mi a válaszod? – kérdezte. A lány elgondolkozott. „ Ha halálisten leszek, megvédhetek másokat, hogy ne jussanak olyan sorsra, mint Yui.” – gondolta és lehunyta szemeit. – „Itt az idő egy új életet kezdeni!” – Nyitotta ki hirtelen szemeit, amelyben az elszántság tüze csillogott. – „ Egyszer az uralmam alá fogok hajtani minden olyan szörnyet, ami ártani tudd másoknak!”- a férfi kíváncsian nézte a kislányt. „Ilyen fiatal mégis milyen érett. Elképesztő! Most már biztos, hogy nagyszerű halálisten fog válni belőle!” – Rendben. Elfogadom az ajánlatát! – mondta határozottan a kislány. Felállt, kis kezével leporolta a ruháját majd a kezét nyújtotta a férfinak. Amikor a férfi megfogta a kezét, szinte elveszet annyira kicsi volt. Hirtelen feltámadt a szél és meglengette mindkettőjük hosszú haját.
Pár évvel később
A 13. osztag területén egy hosszú fekete hajú fiatal lány sétált. Fekete kimonót viselt, melynek a felső részét egy piros obival rögzítette karcsú derekához. Hosszú leengedet hollófekete haja majdnem a fenekéig ért. Lábán fehér zoknit és szandált viselt. Mellette egy magas barna hajú feltűnően jóképű fiatal férfi sétált. Ő is hasonló ruhát viselt, mint a lány azzal a különbséggel, hogy az ő öve nem piros volt, hanem fehér. Éppen elmélyülten magyarázott valamit egészen addig, amíg meg velük szembe nem jött egy kicsit idősebb férfi. Hosszú fehér haja volt és barna szeme. Ő a fekete kimonója fölé egy fehér köpenyt viselt, ami a kapitányi rangot jelezte. Mosolyogva köszöntette a vele szembe jövő két fiatalt.
- Áh, Kaien! Kuro! Épp tieteket kereslek.
- Jó napot Ukitake kapitány! – hajoltak meg.
- Egy feladatom lenne számotokra. Gyertek az irodámba és elmondom a részleteket.
- Igen is!
Fél órával később egy őrzött kastély előtt
- Ez az első küldetésed amióta az osztaghoz kerültél ugye? – kérdezte Kaien.
- Igen. – bólintott a lány.
- És nem izgulsz? – kérdezte a férfi.
- Nem. – rázta a fejét.
- Furcsa általában a legtöbben izgulnak az első küldetés előtt. Furcsa lány vagy te, Haru.
- A húgom halála óta halálistenek között nőttem fel. Nekem a lidércek irtása, az ilyen feladatok már természetesek. – válaszolt a lány.
- Így már érthető. – mondta tűnődve a férfi. – Na, de akkor most nézzünk szét és tisztítsuk meg a helyet. – mondta férfi és eltűnt. A lány szó nélkül követte a fekete éjszakában.
Évekkel később
- Engedjenek el! – üvöltözött egy férfi. Éppen a kivégző osztag vitte - mint a nevéből kideríthető- kivégzésre. A háttérben két alak figyelte az eseményeket a tömegtől távol.
- Mond csak Kaien hadnagy. – szólalt meg Haru, de szemét egy pillanatra sem vette le az eseményekről. – Miért kell nekünk Istent játszani? Miért kell ítélkezni a saját társunk felett? – kérdezte a lány.
- Ez itt a rendszer. Ha nem lenne, akkor szabályok sem lennének. És ha nem lennének szabályok, akkor felborulna a rend. Ezt hívják életnek. – felet a férfi, de ő is az eseményeket nézte.
- Néha elgondolkozok, azon, hogy vajon tényleg ez volt-e a legjobb döntés akkoriban. De akárhányszor vetem, fel a kérdést mindig ugyan arra jutok. – mondta a lány néhány perces csend után.
- És mi lenne az? – kérdezte a férfi és lenézett a lányra.
- Az, hogy ez volt a legjobb döntés ahhoz, hogy elérjem a céljaim. – nézett a férfira.
- „ Ilyen fiatal és még is ennyire bölcs. Igaza volt Ukitake kapitánynak ő tényleg más, mint mi.” – gondolta Kaien.
Ismét évekkel később
- Eresszenek el! – próbálkozott a szabadulással Haru, de hiába. – Ezt még megkeserülik! – kiáltott fel a lány, mielőtt a hatalmas fa építményhez értek volna.
- Utolsó kívánság mielőtt elkezdődne? – kérdezte a főkapitány. A lány dühtől és gyűlölettől izzó kék szemeit az öregre emelte.
- Csak annyi, hogy remélem, egyszer eljön valaki, aki felnyitja a szemüket és rájönnek, hogy tévedtek. – mondta a lány és felemelkedett. „ Nem igaz, hogy így ér véget minden! Pedig olyan messze vagyok még a célomtól! Kaien hadnagy, még sem sikerült betartanom az ígéretem. Sajnálom!”
- „Ígérd meg nekem, hogy valóra váltod az álmaid! Nagyon különleges ember vagy. Te képes vagy a dolgok másik oldalát látni!”
Hirtelen egy könnycsepp gurult le az arcán. A hatalmas fegyvert szabadon engedték és már készült lecsapni, amikor az égen egy repedés jelent meg és átmászott rajta egy démon. A démonok hasonlóak voltak, mint a lidércek, csak ők sokkal erősebbek és okosabbak voltak arról nem is beszélve, hogy nehezen lehetett elpusztítani őket, ugyan is ők voltak a sötétség teremtményei. A démon hirtelen a lányért nyúlt, de ekkor lecsapott a hatalmas bárd is. Külső szemlélő csak annyit látott, hogy hatalmas fény keletkezik, az ég beborul és elkezd dörögni és villámlani. Hirtelen egy fájdalmas sikoly hallatszódott utána csönd támadt. Az ég már nem dörgött, nem villámlott és mér nem volt elborulva. A fény is elmúlt, de a helyén nem volt senki, csak a hatalmas bárd, ami most megadva magát a gravitációnak, zuhant a föld felé.
Vége