Fejezet 1. - A legendás első

2013.12.14 16:13

 

 

Minden kezdet nehéz, de mindig akadnak olyanok, akik megértenek

Üdv mindenkinek. A nevem Hannah és a Sweet Amoris tanulója vagyok. Idén leszek 11.-es. Tavaly év elején kezdtem itt a sulit. Az akkori tanévem nem volt valami felemelő. Olyan osztályba kerültem, ahol magasról szarnak rám. Mondjuk erre az alapvetően csöndes és visszahúzódó személyiségem is rájátszott, meg az, hogy a suli „hercegnője” és a talpnyalói az osztálytársam és egyben a szomszédom is. Vagy is majdnem. Csupán egy udvar választja el a házunkat egymástól. Minden reggel hallgathatom a nyávogásait, arról, hogy letört a Törve, vagy épp nincs új ruhája. Ettől eltekintve szeretek itt lakni. Egyébkén nem egyedül lakok itt. Velem lakik a bátyám is, akit jelenleg besoroztak, és az én drága öcsikém, akit nagyon szeretek. Főleg amióta kitolt Amberrel. Az öcsém jelenleg 7 éves, a bátyám 18 én pedig 17. Annyit még érdemes tudni rólunk, hogy nagyon összetartó család vagyunk. Én és a bátyám apánk kék hajszínét örököltük, amíg az öcsém édesanyánk fekete hajszínét. Igen. Kék színű a hajam. Nem, festem ez a természetes hajszínem. Azonban mivel elég sokan cikiztek engem és a bátyámat hajunk színe miatt, ezért a bátyámnak a hajában fehér csíkok vannak. Engem sosem érdekelt mások véleménye, ezért sosem festettem be a hajam. Na, de elég ennyi családi infó egyelőre.

Reggel hat órakor megszólalt a telefonomon az ébresztőm. Kinyomtam és átfordultam a másik oldalamra, azzal a céllal, hogy folytatom az alvást. De ez csak félig volt, sikeres, mert mire visszaaludtam volna, megszólalt a második ébresztő is. Nagy nehezen kinyomtam azt is és erőt véve magamon becsoszogtam a fürdőszobámba. Igen az ÉN fürdőszobámba. Ugyan is nekem sajátom van. A fiúknak közös van, de nekem külön van, hogy nyugodtan tudjak készülődni. Szép lassan elkészültem, és lecammogtam a konyhába. Drága öcsém már ott várt az előtérben felöltözve.

• Nővérkém gyere már el fogunk késni! – köszöntött.
• Neked is jó reggelt. – ásítottam egyet. – Egyébként hova ez a nagy rohanás? Van bőven időnk kiérni a buszhoz.
• De… - kezdte volna, amikor hirtelen egy eget rázó sikítás hallatszódott át a szomszéd házból.
• Óóó.  – reagáltam. – Na, tűnés innen, mielőtt eszébe jutna, hogy átjöjjön. – mondtam és gyorsan felölöztem, bezártam az ajtót, elbúztam Sisitől (a kutyánk) és bezártam a kaput. Utána gyorsan sprinteltünk a buszmegállóba és vártuk a buszt. Mivel az öcsém iskolája is az én iskolám útjába esett ezért mindketten egy busszal mentünk. Miután megérkeztem a sulihoz furcsa érzés kerített hatalmába. Az udvaron nem volt egy teremtett lélek se. Rápillantottam az órára, ami 7:45 mutatott. Ilyen nincs! Már az első napon elkések. Gyorsan elkezdtem sprintelni az osztálytermem felé, amikor hirtelen bele ütköztem valakibe.
• Aú. Bocsánat, nem figyeltem! – mondtam fel sem nézve és rohantam tovább. Végül 47-re beértem a terembe. Gyorsan leültem a helyemre és minden figyelmemet a tanárnak szemteltem, aki szerencsémre nem vett észre.
• Figyelem a mai napon első órában össze lesztek vonva a 11. f – sekkel, mert nekik beteg az osztályfőnökük és a helyettesítést csak így tudták megoldani. – mondta az ofő. Király akkor ma nem csinálunk semmit, így a szenvedélyemnek élhetek ma, a rajznak. Hirtelen egy csendes hang szakított ki az elmélkedésemből.
• Elnézést! Szabad ez a hely? – kérdezte egy lila hajú lány.
• Igen. – elvettem a székről a táskám, és amíg ő helyet foglalt elő vettem a vázlatfüzetem. Amikor ránéztem, láttam, hogy egy hatalmas rajzmappát tesz le maga mellé a földre. – Te rajzolsz? – mutattam a mappára.
• Igen. – bólintott. – Te is? – kérdezte reménykedve, de halkan. Meglepődve bólintottam. – Megnézhetem? Még nem találkoztam olyannal a suliban, aki szeret rajzolni. – mondta halkan. Oda adtam a vázlatfüzetem, ő pedig a mappáját. Ámuldozva néztem a rajzait.
• Gyönyörűen rajzolsz! – adtam vissza a mappáját.
• Köszönöm. Te is! – adta vissza a vázlatfüzetem. – Te szereted a Mangákat igaz? – kérdezte hirtelen. Én ismételten csak bólintani tudtam meglepődésemben. – Gondoltam. Látszik a rajzaidon. Tehetséges rajzoló vagy. – dicsért meg.
• Köszi. Eddig senkinek sem mertem megmutatni őket. Egyedül a bátyám és az öcsém tud erről. – mondtam szomorúan. – Nekem ez az életem. Nagyon szeretek rajzolni. Amikor ide költöztünk én festettem ki a saját szobám és az öcsém falára is én rajzoltam egy sárkányt.
• Tényleg? Akkor te tényleg tehetséges vagy! – mondta kedvesen. Óra végéig jól elbeszélgettük az időt és jobban megismertük egymást. Kiderült, hogy Viola a neve és neki is az élete a rajz. Azt hiszem szereztem egy barátot. Szünetben kivételesen kimentem az udvarra. Nagyot szippantottam a friss levegőből és leültem a padra. Elővettem a telefonom a fülhallgatómmal együtt. Bedugtam a fülemben és elindítottam a kedvenc számaim. Mielőtt becsöngettek volna nagy nehezen bementem a suliba. Amint bementem a folyósóra Nathanielbe ütköztem.
• Aú! – nyöszörögtem.
• Jól vagy? – kérdezte tőlem miközben felsegítet.
• Igen, köszönöm. – bólintottam.
• Legközelebb jobban figyelj oda! – mondta majd egy fejsimogatás után bement a D.Ö. K teremben. Én, csak álltam ott lefagyva egészen addig, amíg meg nem szólalt a csöngő.
• Basszus! – morogtam halkan és elkezdtem rohanni a rajzterem fele. Még a tanár előtt beestem a terembe.
• Jó reggelt gyerekek! – köszönt a tanár vidáman. – Mivel ma van, az első tanítási nap ezért azzal foglaljátok le magatokat, amivel akarjátok, csak legyetek csendben.  – jelentette be a tanár.

Mindenki gyorsan lefoglalta magát. Én felállítottam a festő állványt rátettem a vásznat és elkezdtem ceruzával felvázolni a vázlatot. De mivel egyre nagyobb lett a hangzavar, így elő vettem a fülesem és elindítottam rajta a kedvenc zenéim. Így, már bírtam a képre koncentrálni. Miután kész volt a vázlat elkezdtem megfesteni a képet. Egy fekete fecskefarkú pillangót festettem, aminek a szárnya hátsó részén volt három gyűrű szerű minta. A Bleach című animében volt ez a lepke. Ott pokol lepkének hívták őket. Annyira bele merültem a festésbe, hogy észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögött áll. Amikor megfestettem a pillangót a háttérbe virágzó cseresznyefákat festettem. Amikor elkészültem letettem, a palettát és az ecseteket és kivettem a fülemből a fülhallgatót.

• Gyönyörű kép lett! – szólalt meg mögöttem a tanár, mire én úgy megijedtem, hogy halkan sikkantottam egyet. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Gyönyörű lett ez a kép. Régóta festesz? – kérdezte kedvesen.
• Igen. Amióta csak az eszemet tudom. – válaszoltam halkan, ugyan is az egész osztály engem és a tanárt figyelte. Nem szerettem a középpontban lenni.
• Folytassa csak a festést, de óra végén beszélni szeretnék önnel négyszemközt. – mondta nekem mosolyogva, utána visszament a helyére. Én nagyot sóhajtottam, majd a képhez fordultam. Óvatosan letettem egy olyan helyre ahol biztos senkit nem fog zavarni, és elővettem egy másik vászont. Eltűnődve néztem a fehér felületet, hogy vajon mit fessek rá, amikor hirtelen beugrott egy kép. Gyorsan elkezdtem felrajzolni a vázlatot, mielőtt elhalványulna a kép. Szép lassan a vonalakból egy alakot lehetett kilátni. Végül egy fiú sziluettjét lehetett látni a képen, amint az egyik térdét, ami felhúzva volt, átkarolja, amíg a másik lába a töröküléshez hasonló pózban van. Bozontos haja ezerfele mered. Miután meg volt a vázlat hátra léptem egyet, hogy jobban átlássam a vázlatot. Ezután még igazítgattam rajta, magamhoz vettem a festő palettát és elkezdtem festeni. A háttér ezúttal halványsárga volt. A fiú haja narancssárga volt a szeme barna, a tekintette határozott. Egy fehér galléros pólót viselt, hozzá egy zöld nadrágot és egy szintén fehér torna csukát. Az egyik csuklóján egy karóra volt, a másikon pedig egy fonott karkötő. Szép lassan elkezdtem kidolgozni a részleteket is, mint például az árnyékolás és az apró részletek kidolgozása. Az egész kép úgy nézett ki mintha, egy régi képeslap lenne. A fiú szintén a Bleach című animében szerepel. Miután mindennel kész lettem elégedetten szemléltem a remekművem. Csak ekkor vettem észre, hogy túl nagy csönd van az osztályban, de nem mertem hátra fordulni. Hála istennek megszólalt a csengő, így mindenki ment a következő terembe, kivéve engem és a tanárt.
• Nos, azért akartam magával beszélni, mert szeretném a képeit kirakni az iskolában.
• Tényleg? – kérdeztem csodálkozva.
• Igen. Nagyon tehetséges. – mondta a tanár. – Most már elmehet! – mondta mosolyogva a tanár, én pedig összepakoltam a cuccom, és rohantam a kövi teremhez. Út közben, megint bele ütköztem valakibe, azonban mielőtt padlót fogtam volna, az illető elkapta a karom és magához rántott. Hirtelen azt se tudtam, hogy mi van, aztán amikor felnéztem, egy zöld és sárga színű szempárral nézhettem farkas szemet. Szinte éreztem, hogy elpirulok.
• Jól vagy? – kérdezte kellemesen mély hangján. Nagy nehezen bólintottam, vörös arccal. Miután meggyőződött róla, hogy tényleg jól vagyok, elengedet, de én még mindig rák vörös voltam. – Biztos, hogy jól vagy? Tiszta piros vagy. – a homlokomra tette a kézét, mire éreztem, hogy még jobban elönt a forróság és kellemes bizsergés futott át a testemen. – És kissé meleg is a homlokod. Ne kísérjelek el az orvosiba? – kérdezte kedvesen. Az, hiányozna csak nekem! A fele utat sem bírnám megtenni jelen állapotban mellette.
• Izé… Köszönöm, de jól vagyok! – mondtam cérna vékony hangon. Csak azért imádkoztam, hogy ne most ájuljak el. Hirtelen megszólalt a csengő. – Bocsánat, de mennem kell, különben elkések óráról. – mondtam, mire elengedet én, pedig mint akit puskából lőttek ki, úgy szaladtam a teremhez. A következő órám töri volt. Miközben a tanár magyarázott, én elhatároztam, hogy rajzolok, valamit, de nem találtam a vázlatfüzetem sehol. Mikor vége volt az órának én voltam az első, aki kiment a teremből. A szünet felét azzal töltöttem el, hogy a füzetemet keresgettem. Épp a folyosón járkáltam, amikor kijött a D.Ö. K – ös teremből Nathaniel.
• Nathaniel! – szaladtam oda hozzá.
• Igen? – kérdezte kedvesen.
• Nem láttál véletlenül erre felé egy vázlatfüzetet? Előző szünetben elvesztettem és nem találom sehol. – mondtam kétségbe esve.
• Sajnálom, nem láttam. De ha látok egyet, akkor majd szólok. – mosolyogott rám. Én pedig csalódottan mentem be a következő órára. Abban a füzetben volt minden rajzom és vázlatom. Az a füzet az életem része! Mikor vége volt az órának elmentem a szekrényemhez, hogy kivegyem a szükséges tankönyveket. Amikor kinyitottam a szekrényem, egy kép esett ki belőle. Az én diákigazolvány képem volt az összefirkálva.
• Komolyan ezek nem unják még? – kérdeztem halkan, magamtól miközben kidobtam a kukába a képet. Visszazártam a szekrényt és mentem a következő órára, ami matek volt. A trigonometrikus egyenleteket vettük ma. Mivel dupla matekom volt ma, ezért amikor megszólat az első matek végét jelző csöngő sietve hagytam el a termet.
• Egyszer a matek lesz a halálom! – mondtam halkan miközben a folyósón lépdeltem. Eszembe jutott, hogy a következő órára kell a négyjegyű függvény táblázatom is ezért a szekrényem felé vettem az irányt. Mikor kinyitottam elkezdtem keresgélni a könyvek között. Már könyékig benne voltam, amikor valaki megszólított és én annyira megijedtem, hogy bevertem a fejem. Miután kimásztam a szekrényből megnéztem ki is a merénylőm.
• Bocsi, de ez nálam maradt. Már előző szünetben is oda akartam adni, de nem találtalak. – mondta és felém nyújtotta a vázlatfüzetem. A merénylőm nem volt más, mint az a fiú, akibe bele ütköztem két szünettel ezelőtt. Éreztem, hogy megint elpirulok, de azért elvettem a vázlatfüzetemet.
• Köszönöm. – mondtam halkan.
• Nincs mit. Szépen rajzolsz. Régóta csinálod? – kérdezte érdeklődve, mire én ijedten kaptam fel a fejem. Te jó isten ő bele nézett a füzetembe és azt mondta, hogy szépen rajzolok! Ez valami álom? Mert ez a nap kezd egyre furcsább lenni.
• Köszönöm. Kiskorom óta rajzolok. – válaszoltam neki. Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a csöngő. – Most mennem kell. Köszönöm szépen, hogy visszaadtad a füzetem. – köszöntem meg még egyszer és rohantam vissza a terembe. De amilyen szerencsés vagyok megint bele ütköztem valakibe.
• Nem tudsz vigyázni? – kérdezte egy mogorva hang.
• Bocsánat. – mondtam neki és ránéztem. Castiel volt az, aki mellesleg az egyik osztálytársam volt, de ritkán járt be órára. Gyorsan összeszedtem a jegyzeteim és már éppen a vázlatfüzetemért nyúltam volna, amikor megelőztek. Castiel felvette a földről a füzetemet. – Kérlek ad vissza! – mondtam halkan.
• Mert ha nem?  - kérdezte, de én nem válaszoltam, csak csúnyán néztem rá. – És különben is mi van benne, amiért ennyire fontos neked?
• Ne! – kiáltottam, amikor láttam, hogy bele akar nézni. De ő csak gonoszan elmosolyodott és bele nyitott. Megsemmisülten hajtottam le a fejem és vártam a cikizést, de nem jött.
• Ezeket mind te rajzoltad? – kérdezte csodálkozva Castiel. Én meglepetten néztem fel a fiúra és óvatosan bólintottam. – Aszta. – lapozgatta tovább. Amikor láttam rajta, hogy nem figyel kikaptam a kezéből és rohantam a terembe. Szerencsémre a tanár még nem volt bent, így gyorsan lehuppantam a helyemre. Abban a pillanatban benyitott a tanár és elfoglalta helyét a tanári asztal mögött és onnan nézett szét az osztályon, amikor megállapodott rajtam a tekintete. Nagyot nyeltem.
• Maga Hannah kisasszony? – kérdezte tőlem, mire bólintottam. Hirtelen kedvesen elmosolyodott. – Láttam a képeit, nagyon szépek lettek! – mondta kedvesen, mire én kifújtam a bent maradt levegőt.
• Köszön. – mondtam és igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, mert már megint engem figyelt az egész osztály.
• Jól, van, folytassátok a feladatokat! – váltott vissza szigorú hangnembe, mire mindenki neki esett a feladatoknak. Hirtelen kinyílt az ajtó és Castiel lépett be rajta. Én csak egy pillantást vetettem rá, utána visszatemetkeztem a trigonometrikus egyenletek közé. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a tanár kimondta a halálos ítéletem.
• Üljön le Hannah kisasszony mellé és maradjon csöndbe, ha már megtisztelt minket a társaságával. – mondta a tanár fel sem nézve a könyvéből. Én rémülten néztem az egyre jobban vigyorgó fiúra és a könyvéből fel sem néző tanárra. Asszem lejött a vég. Sóhajtva lefejeltem az asztalt és nem is mozdultam. Még akkor, sem amikor a vöri hozzám szólt.
• Azért ennyire nem kell örülni a viszont látásnak. – felnéztem a vigyorgó pofájára egy „ez most komoly?” nézéssel, aztán folytattam tovább a feladatokat. A vöri közben megkaparintotta a vázlatfüzetem (ne kérdezzétek, hogyan magam sem tudom) és azt nézegette. Hagytam, hagy nézegesse addig is legalább békén hagy. Már a tangenses példáknál jártam, amikor besokalltam és feladtam. Hiába a matek sosem volt az erősségem. Unalmamban elkezdtem egy sárkányt rajzolni a füzetem elejére. A vörös érdeklődve nézte, hogy mit csinálok, de én nem törődtem vele. Amikor készen volt a sárkány körvonala tűfilccel kihúztam és megrajzoltam az apró részleteket, mint például a szemeket, a pikkelyeket és a többi részletet. Amikor végeztem, elő vettem a piros és a narancssárga filcet és elkezdtem színezni. Amikor készen lettem a vöröske elvette a füzetem és elkezdte megcsodálni.
• Ejha. – füttyentett elismerőem.
• Add vissza! - nyúltam volna a füzetemért, de mivel magasabb volt így felállt és a feje fölé nyújtotta a füzetem, így hiába ugráltam nem értem el.
• Castiel adja, vissza neki a füzetét és üljenek le. – mondta a tanár fel sem nézve a könyvéből. Castiel nagy nehezen oda adta a füzetemet és leült. Én a mikor leültem tüntetőleg hátat fordítottam neki. A vöri ezt kihasználva elvette a vázlatfüzetem és újra nézegetni kezdte. Érdekes. Tavaly szinte észre se vettek, erre idén, már az első nap felfigyelnek rám. Mi jöhet még? Amberék leállnak a piszkálásommal? Ki tudja. A mai nap után már semmin sem lepődőm meg.

 

Vége

Ez lennék én!