Fejezet 1.
Borús idő köszöntött Karakura városára. Az utcákon pár ember tartózkodott. Voltak, akik a munkába, de voltak diákok, akik az iskolába igyekeztek. A Karakura városi középiskolában néhány diák az ablakon keresztül nézte, a lehangoló időjárást. Az egyes osztályokban, ahol még nem érkezett meg a tanár a diákok vagy egymással beszélgettek, agy csak szimplán lefoglalták magukat. De voltak olyanok is, akik a másik idegesítésével foglalták le magukat. Egy fekete hajú, szemüveges fiú viszont csendben várta a tanárt a helyén, aki éppen egy könyvet olvasott. Még akkor sem nézett fel a könyvből, amikor az egyik gyerek mellette csapódott neki a falnak. Csak akkor nézett fel a könyvből, amikor megérkezett a tanár.
- Na, jól van. – szólalt meg. – Még mielőtt elkezdenénk, a mai anyagot bemutatom nektek az új osztálytársaitokat. Gyertek be lányok! – szólt ki a folyósóra a tanár.
- Király! Friss hús! – kiáltott fel az egyik fiú. A tanár csak egy szúrós pillantást vettet a fiúra utána beljebb jöttek az új diákok. Két fekete hajú lány lépet be. Első pillantásra kicsit hasonlítottak. Az egyiknek rövid vállig érő fekete, hullámos haja és kék szeme volt, míg a másik ugyan így nézett ki csak neki hosszú hullámos haja volt. A fiúk tátott szájjal figyelték a két lányt, akik szemrebbenés nélkül tűrték.
- Rendben, mutatkozzatok be lányok! – szólalt meg a tanár. Először a rövid hajú lány szólalt meg.
- Kiru Amashi vagyok! – hajolt meg.
- Én meg Keyko Amashi. – hajolt meg a másik lány. Ezután feszült csend következet, amit az egyik lány tört meg.
- Ti ikrek vagytok? – tette fel bátortalanul a kérést. – Csak mert nagyon hasonlítotok egymásra. – halkította le a hangját. A kérdezettek meglepetten egymásra néztek.
- Igen ikrek vagyunk. – felelt Kiru. Társaság látszólag feloldót ugyanis kérdésekkel kezdték el bombázni a két lányt, akik készségesen válaszoltak nekik.
- És melyikkőtök az idősebb?
- Van még testvéretek?
- És barátotok?
- Nos, szép sorjában. – sóhajtott Kiru. – Én vagyok az idősebb.
- És igen, van még egy bátyunk. – folytatta a hosszú hajú.
- És végül nem, nincs még barátunk. – mosolyodott el a rövid hajú.
- Akkor lenne valamelyikkőtök a barátnőm? – kérdezte az egyik fiú.
- Meg bolondultál? Semmi esélyed náluk. Inkább engem válasszatok.
- Nem engem!
- Nem, mert engem! – kezdtek el vitatkozni. Az idősebbik lánynak egy vízcsepp gördült le a fejéről, míg a másik egy sóhajjal intézte el az eseményt.
- Ezek nem normálisok. – szólalt meg Keyko miközben pókerarcot vágott.
- Ja. – értett egyet a másik is, miközben a verekedő osztálytársaikat figyelték.
- Rendben lányok akkor üljetek le valahová és kezdjük az órát. – sóhajtott a tanár.
- Hai! (Igenis!) – zengték kórusban a lányok és helyet foglaltak. Keyko egy hosszú vörös hajú srác mellet foglalt helyet. Kiru egy kicsi fekete hajú és lila szemű lány mellet foglalt helyet. Épp csak leüt máris egy összehajtogatott papír fecni landolt a padján. Szemöldöke a homlokára csúszott, amikor meglátta a fecnit. Nem volt kedve társalogni, de a kíváncsisága nagyobb volt, így kinyitotta a levelet.
Szia! Kutchiki Rukia vagyok! Üdv az osztályban. Remélem, barátok lehetünk és, hogy nem csak téged, hanem a húgodat is megismerhetem, az idő eltel tévével. Itt sok barátot találózhatsz. A fiúkkal meg ne törődj! Azért van, néhány rendes srác is az osztályban.
Mire a levél végére ért elmosolyodott. Nagyon kedvelte az ilyen embereket, akik ennyire barátságosak. Ezért visszaírt neki.
Szia! Köszi, az üdvözlést. Én, is remélem, hogy jóban leszünk! Egyébként, ha már a fiúknál tartunk ki ez a balfácán, aki szájából már lassan a Niagara folyik?
Vele, ne foglalkozz, ő Keigo az osztály bohóca. De azért jobb lesz, ha vigyázol vele. Elő szeretettel mászik rá az új lányokra.
Oké értem. És ki az a helyes fiú melletted?
Ő itt Ichigo. De nem nagyon, szokott beszélni senkivel még a barátaival sem.
Kár érte. Igazán helyes fiú. Se baj. És az a hegyomlás ott hátul és az a strébernek kinézetű szemüveges srác?
A hegyomlás Sado Yasutora. De mindenki csak Chadnak hívja. A stréber meg Ishida Uryuu.
És aki a húgom mellet van? Ahogy látom nem közömbös számodra, különben a tanárra figyelnél, és nem rajta pihentetnéd a szemed.
Ő Abarai Renji.
Nem is tagadod vagy valami, hogy tetszik?
Ennyire feltűnő?
Hát lehet, hogy csak nekem, de csoda, hogy nem veszi észre. Jól sejtem, hogy nem egy IQ- fighter a drága?
Hát nem. Ennyire meglátszik rajta?
Hát, ja. Még egy hülye gyerek is észrevenné, úgy elterült a padon. Jól, gondolom, hogy régóta ismered?
Igen.
Értem. De szerintem fejezzük be a levelezést, mert a tanárnő fején az a lüktető ér komolynak tűnik.
Oké.
- Na, végre! Most már hajlandó rám figyelni vagy fojttatja a cseverészést Kutchiki kisasszonnyal? – villámlott a tanárnő szeme.
- Gomen nasai, sensei! – nézett rá kiskutya szemekkel a lány.
- Re-rendben, de nem forduljon elő még egyszer! És tüntesse el a kiskutya szemeket! – fordult el a tanárnő.
- Hai! – mondta a lány. Miután a tanár hallótávolságon kívül volt Rukia oda hajolt hozzá.
- Hát, ezt meg, hogy csináltad?
- Majd szünetben elmondom. – felet a lány. A lila szemű épp, hogy visszahajolt, a másiknak rögtön egy kréta repült el a feje mellet. Csak a reflexeinek köszönhette, hogy nem találta el.
- Amashi kisasszony! Bírja már ki ezt a két percet! – dühöngött a tanár. Választ nem kapott csak halk szitkozódást, amelyben a lány végig átkozta a sensei felmenőit. A közelében lévők jót kuncogtak rajta. Keyko könyökén támaszkodva bámult ki a fejéből. Egyszer kétszer végig nézet az osztályon, és egy-egy emberen megállapodott a tekintette és gondolkozott. De az arcáról semmit sem lehetet leolvasni. Aztán egyszer csak meg szólalt a feloldozást jelentő csengő. Mindenki csapot-, papot ott hagyva rohant ki a teremből. Egyedül néhány tanuló nem sietett. Keyko nagy nehezen feltápászkodott a székből és nagyot nyújtózott, és oda lépett testvére mellé.
- A hátam! Komolyan itt a padban roskadni nagyobb szenvedés mintha Ray hülyeségeit kellene eltűrnöm. Vagy még az edzéseknél is rosszabb! – sopánkodott a lány.
- Milyen edzések? – szólalt meg valaki a hátuk mögött. Hátra fordultak és egy hosszú narancssárga hajú és szürke szemű lánnyal találták szembe magukat, akit dús keblekkel áldott meg a teremtő. – Bocsi, még be sem mutatkoztam! Inoue Orihime vagyok! Örvendek!
- Szint úgy.
- Mi is. – mosolyodott el a két lány.
- És milyen edzésekről beszéltetek? – kíváncsiskodott jó kedvűen. A két fekete hirtelen egymásra néztek.
- Önvédelmi edzések. – vágta rá a hosszú hajú reflexből.
- Tudod, nagyon régóta tanulunk már. – vette át a szót a másik.
- És miért olyan szörnyű?
- Hát, tudod a senpai nagyon ügyes harcos, és rettentően szigorú.
- Már amikor elkezdtünk nála tanulni akkor sem kímélt minket, sőt a mai napig nem kímél minket. – sóhajtott nagyot a rövid hajú.
- Értem.
- Egy hatalmas előnye van annak, hogy ide jöttünk. – kezdet el vigyorogni a hosszú hajú, miközben testvérére pillantott. Kiru vette az adást és ő arcán is megjelent egy széles gotesk mosoly.
- Hogy nincs itt. Legalább nyugtunk van. De azért nem árt majd gyakorolni. Mert, ha visszamegyünk és észreveszi, hogy gyengültünk nagyon megjárjuk.
- Milyen óra jön most Inoue-chan? – kérdezte Keyko.
- Tesi. És nyugodtan, szólítsatok csak Orihimének.
- És mit szoktatok csinálni tesin?
- Általában, bemelegítünk, utána azt csinálunk, amit akarunk.
- Akkor ez, most kapóra jött. – mosolygott a rövid hajú.
- Aham. Orihime, mond csak. Elvezetnél minket a tornaterembe?
- Persze! Kövessetek.