Egy újabb átlagosnak tűnő nap volt. Az osztály nagyja már bent várt és beszélgetet az osztályba. Renji épp a folyóson jött, amikor meglátott két idegent. Megállt és szemügyre vette őket. Végül arra következtetett, hogy testvérek lehetnek. A fiú lehetett az idősebbik, a lány meg a fiatalabb. Valamiről beszélgettek az iskolával kapcsolatban, de Renjit ez már nem érdekelte inkább bement az osztályba.
- Áh! Szia Renji!
- Hello!- válaszolt kedvetlenül.
- Mi a bajod? Miért morogsz már korán reggel?
- Semmiért csak ballábbal keltem fel reggel. Egyéként láttátok már az új diákokat?- kérdezte a hadnagy, hogy elterelje magáról a témát.
- Hm? Milyen új diákokat?
- Egy testvérpár. Egy fiú és egy lány.
- Melyikük az idősebbik?- kérdezte Rangiku kíváncsiskodva.
- A fiú.
- A nevüket tudod?- kérdezte Ichigo.
- Nem mégis honnan tudnám? Csak ma reggel láttam őket elsőnek!- kelt ki magából a shinigami.
- Reggelt! - csatlakozott hozzájuk Toushiro.
- Áh, kapitány! Képzelje csak az új diákokról mesélt nekünk Renji.
- Jó reggelt gyerekek! Üljetek, le a helyetekre bejelentésem van. – szólt az osztályba éppen belépő tanárnő.
- Csak nem elmegy nyugdíjba a tanárnő?- kérdezte az egyik diák. Mondanom sem kell nevetett az osztály apraja nagyja.
- Nem nincs olyan mázlid édes fiam. Hanem mától új osztálytársaitok lesznek. Szám szerint kettő. – jelentette be a tanárnő, és szólt a testvérpárnak hogy jöjjenek be.
- Hello. Keyko vagyok. – mutatkozott be a lány nagy kedvel.
- Üdv. Ray vagyok.
- Rendben. Lássuk csak hova üljetek. –szólt a tanárnő és elkezdet körülnézni a teremben, míg meg nem akadt a szeme az első üres helyen. – Áh! Egy hely meg van. Legyen, mondjuk a tiéd Keyko. - kiáltott fel. A hely az ablak mellet volt hátúról a harmadik pad volt. Egy vörös hajú tetkós fiú ült ott egyedül. Látszott rajta hogy rossz kedve van ezért a lány úgy döntött, hogy inkább nem zavarja. Így csendben leült a fiú mellé és figyelt az órára. Renji észrevette, hogy míg ő mélázott a lány már le is ült mellé. Arcán látta, hogy legszívesesebben nem itt lenne. Pedig ez még csak az első óra.
A szünetben Keyko eltűnt egy kis időre. Renji kíváncsi volt hova ment. Többet akart megtudni a lányról. De nem csak ő volt így. Rangiku is kíváncsi volt a lányra ezért elkezdte keresni. Renji nem akart rossz színben feltűnni a lány előtt ezért nem tartott vele.
- Na létszi Renji!- nyavalygott neki.
- Nem. – mordult a halálisten.
- Mért nem hagyod már békén azt a lányt?- kérdezte Toushiro.
Rangiku még egy ideig nyávogott, de hiába így egyedül ment megkeresni. A szünetnek fél óra múlva vége. Rangiku már kezdte feladni a dolgot, amikor megpillantotta a lányt. A bátyjával beszélgetet.
- Áááá Keyko!- kiáltotta el magát mire a lány ijedtében majdnem a bátyja nyakába ugrott.
- Új barát?- kérdezte a bátyja a szemöldökét felhúzva.
- Nem tudom, de remélem, hogy nincs a beszélgetésen kívül más szándéka.
- Szia Keyko. Ügye nem zavarok?- kérdezte a tízedik osztag hadnagya.
- Őszintén? – kérdezte a lány.
- Nem érdekes. Nincs kedved velem ebédelni?
- ÖÖÖ. Bocsi, de most nem majd máskor.
- Oh. Kár. Akkor megyek. Szia.- köszönt el csalódott arcott vágva.
- Hála az égnek! Azt hittem soha se megy el!
- ijesztő ez a nő.
- Egyet értek.
Miután Rangiku visszament a terembe leül helyér és nem szólt semmit. Renji várta, hogy mikor szólal meg mondja és mondja meg mi történt, de két perc után rákérdezet.
- Na, hogy ment? Eléggé gyorsan megjártad.
- Nem sikerült semmit sem megtudnom róla. Enyhén szólva lerázott.
- Csodálkozol. Biztosan jó oka volt rá. - mondta Toushiro
Ezután Renji a nap folyamán több szőr is szóba akart volna állni a lánnyal, de nem volt elég bátorsága hozzá.
- Még is mi van velem? Mért érdekel ennyire ez a lány? És mért nem merek szóba állni vele? Hisz hadnagy vagyok az Istenért is! – bukott ki Renjiből haza fele. Ichigo és Rukia kérdően néztek egymásra. Ichigo felsóhajtott.
- Azért mert béna vagy. –jelentette ki Ichigo
- Mit mondtál?
- Azt hogy félsz egy lánytól.
- Ismételd meg és megmutatom, mennyire vagyok béna!- kelt ki magából Renji.
- Nyugi, nyugi, már csak vicceltem majd mi segítünk. Igaz Rukia?
- Persze. – mondta Rukia mire Renji elmosolyodott.
Közben odaértek az Urahara shophoz ahol elbúcsúztak egymástól.
- Viszlát Renji! Holnap találkozunk, és addigra kitalálunk valamit, hogy hogyan hozzunk össze titeket. - mondta Ichigo.
- Rendben. Viszlát!- búcsúzott el Renji.
- Áh Abarai úr!- üdvözölte már az ajtóba érve a boltos. - Hogy lehet, hogy ilyen későn ért haza? Csak nem haza kísért valakit? Esetleg egy lányt?- kezdte el faggatni a boltos.
- Csak nem hallgatózott Urahara úr? – kérdezte a hadnagy meglepődést színlelve.
- Hát, talán. – felelt a boltos a szavakat elnyújtva.
- Nem hallotta még, hogy csak az idősek szoktak hallgatolózni? Esetleg maga is öregszik már?- vágott vissza a shinigami.
Miután bementek asztalhoz ültek es elkezdtek enni.
- Mi a baj, élősködő úr? Nem ízlik a rizs?
- Nem, csak nem vagyok éhes.
A szobában csönd keletkezet. Mindenki evett tovább kivéve Renjit. Egyszer csak Lilin nyitott be az ajtón.
- Kishuke bácsi!
- Érzem.
- MI ez a hatalmas lélekenergia?- kérdezte Renji szinte ledöbbenve a hatalmas lélekenergián.
- Nem tudjuk. De nem arrankáré és nem lidércé. – folytatta a plüss madár.
- Urahara úr! – szólt a hadnagy.
- Menjen csak. De csak óvatosan. – szólt az volt kapitány.
- Rendben.
Egy sötét emberi alak suhant el az égen. Egy sötét hajú lány éppen az utcán sétált, amikor meglátta a sötét árnyékot. Arcán először értetlenség, majd harag látszódott.
- Neked aztán van bőr a képeden!- vetette oda félvállról. Az árny szép lassan közelebb lepét a lányhoz a fénybe. Egymásra nézetek és gúnyos mosolyra húzódott a szájuk. – Hogy van bátorságod még azok után, amit elkövettél megjelenni? Megint alázzalak, meg mint legutóbb?
- Csak szerencséd volt. De most már erősebb vagyok, és tanultam pár új technikát. – mondta a férfi és egy lendülettel végre hajtott egy bénító varázslatot. – Na hogy tetszik? Ezt a számodra találták ki. Nem de? - kérdezte a férfi.
- Ezt nem úszod meg ennyivel Justin!- mondta a lány és ki is szabadította magát a varázslat fogságából. – Nem törsz meg ilyen gyenge varázslatokkal. – mondta a lány.
- Áh. Szóval komolyan veszed a harcunkat.
- De hogy. Erről szó sincs. Csak gyorsan le akarom rendezni, mert sietek haza. Holnap még suliba is kell mennem. – mondta a lány és máris elkezdte támadni a férfit, aki látszólag pár évvel lehetett idősebb nála és nagyon jól ismerték egymást.
- Elgyengültél. Hova lett az a kegyetlen és hideg éned, akibe beleszerettem? Hova lett a kíméletlenség, ami harc közben úrrá lett rajtad? Hova lett az a Keyko, akit szeretek? – kérdezte mézes mázosan a lány füléhez hajolva. A lány arcán meglepődés látszódott és visszaemlékezet arra az időre.
Akkoriban ő volt a legjobb harcos és a harcok során egyszer sem veszített. Nem hiába. Hiszen a hatalma nagy és erős volt akár csak Laylaé. Ő volt Keyko édesanyja. Előtte az édesanyja volt a legerősebb harcos a családjukban. De amikor megismerkedett egy halálistennel és bele szeretett már nem harcolt többet. Aztán összeházasodtak és gyerekeik születtek. De nem sokáig lehettek boldog család, mert Layla meghalt. Ez után a három gyereket az apa már nem bírta felnevelni ezért nevelő szülőkhöz kerültek elválasztva egymástól. Ezután sok dolog történt a két gyerekkel. Keyko lassan felnőtt és találkozott egy férfival, aki nagyon helyes volt. Hamarosan egymásba szerettek, de a kapcsolatuknak hamarosan vége lett. Állandóan veszekedtek és végül Justin megcsalta Keyko-t egy másik lánnyal. Ezután a lány szakított a fiúval, de az többször is próbálkozott a lánynál, hogy újra jöjjenek össze, de nem sikerült neki. Közben egyre jobban megváltozott.
- Azok az idők már elmúltak. Meg változtam miután közöttünk mindennek vége szakadt. Azóta ellenségek lettünk és te is meg változtál.
- Ez igaz. De nem muszáj, hogy vége legyen mindennek.
- Miről beszélsz?- kérdezte a lány ijedten, de mire a választ megkapta akkora már a férfi karjaiban volt.
- Akarlak Keyko! Újra akarlak. –válaszolt a férfi.
Renji eközben közeledett a két hatalmas lélekenergiájú alak felé. Egyszer csak megérzet a másik irányból egy lidércet így vissza kellet fordulnia.
- Ne szórakozz velem! Tudod, hogy köztünk már mindennek vége. – sütötte le a szemét a lány miközben kibújt a fiú karjaiból.
- De ennek nem kell így lennie. Hisz régen olyan boldogak voltunk együtt. Mostanában egyre jobban kívánom az együtt töltött időket. Hiányzol. - folytatta férfi.
- Mégis mire megy ki a játék? Mit akarsz? – kérdezte Keyko gyanakodva. Nem hitte el, hogy komolyan beszél. Nem olyan volt. Vajon mit akarhat?- tette fel a kérdést magának.
- Hogy mit akarok? Már mondtam. Téged. – ismételte meg a férfi.
Renji eközben már legyőzte a lidércet. De ekkor újabb csapat jelent meg. Akárhányszor lecsapott egyet mindig újabb jött a helyére.
- Sajnálom. Már mondtam köztünk már mindennek vége!- kiáltott fel a lány. – Mi riválisok vagyunk. Egymás ellensége. És ez már nem változik. – jelentette ki a lány.
- Akkor hát legyen. – mondta a férfi és rátámadt a neki háttal álló lányra.
- Szóval azt látni akarod azt az énem, aki egykor voltam harc közben? Hát akkor most figyelj!- kiáltott fel a lány és hirtelen megváltozott. A sötétkék szemeiben hirtelen lángok csaptak fel.
- Hm. Ez érdekes lesz. – jelentette ki a férfi. Eközben a harc végére már Renji is oda ért, de már csak annyit látott, hogy egy sötét árny tűnik el az éppen összeeső lány mellől. Renji gyorsan elkapta. A lány nem volt magánál. Súlyos sérüléseket szerzet. Ezért úgy látta a legjobbnak, ha elviszi Urahara úrhoz, hogy ellássa a sérüléseit.
- Áh Abarai úr. Hát visszajött utána járt annak a hatalmas lélek energiának?- kezdte el faggatni a boltos, de félbe hagyta, amikor meglátta az eszméletét vesztett lányt a karjában. – Ő lenne az?
- Nem tudom. Sajnos azt sem tudom mi történt vele. Amikor elindultam egy csapat lidércbe botlottam és mire oda értem a lélekenergia már eltűnt.
- Értem. Hozza be. – szólt a boltos és nem faggatózott tovább. Mikor Renji beljebb vitte a lányt lefektette egy szobába. Máris jött Ururu hogy ellássa a lány sebeit. Renji nem tudta mi legyen most. Azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. A szobában Urahara jelent meg.
- Ne aggódjon Ururu ellátta a sebeit biztos jobban lesz, csak adjon neki időt. – nyugtatta a boltos.
