Chapter 4.
ECHO (Visszhang)
Óvatosan nyitotta ki a szemeit és felült. Amerre csak látott víz volt. Nem volt mély még épp hogy bokáig ért. Tanácstalanul nézett körbe, de a csillagos ég megvilágításában mást sem látott, mint a végtelen vizet.
- Halló! – kiállotta el magát. – Van itt valaki?
Választ nem kapott. Csak a saját visszhangját halotta és csak az árnyékát látta. Bárki után kiáltott, csak a saját visszhangja válaszolt. Úgy érezte megőrül. Nem kívánt mást, csak azt, hogy valaki a nevét kiáltsa.
Nem tudta mennyi idő telt el, amíg az őrület határán táncolt, de elhatározta, hogy elindul. Nem tudta, hogy merre van előre vagy hátra, jobbra vagy balra. Csak ment amerre látott egyetlen társával, az árnyékával, amíg léptei csattogtak a vízben.
- Hát felébredtél?- kérdezte egy férfihang. Rémülten kapta a fejét a hang irányába és egy szőke férfit pillantott meg maga mellet állni. Kalóz ruhát viselt, borzas szemöldöke és smaragd zöld szeme volt akár csak neki. – Még is mit gondolsz merre mész, amikor még azt se tudod, hogy merre vagy? – kérdezte gúnyosan.
- Ki vagy te?
- Én te vagyok, csak másik változatban. – válaszolt a férfi. Kritikusan felhúzta a szemöldökét. – Hívj csak Arthurnak.
- Másik változatban?
- Vedd úgy, hogy a másik feled vagyok, ha úgy könnyebb.
- Hidd, el nem könnyebb.
- Hidd, el nem érdekel. – válaszolt. Hosszú ideig szemeztek csendben, amit a férfi tört meg. – Lassan ideje indulnunk így is késésben vagyunk.
- Hova megyünk?
- Majd megtudod, ha oda érünk. – válaszolt morcosan. Sietősen lépdelt és mire a nő észbe kapott már egy pusztán voltak. Értetlenül nézett körbe majd elkerekedtek a szemei. Jól ismerte a helyszínt. Hogy is felejthetné el, amikor szinte minden egyes nap kísérti álmában?
Hirtelen egy alak haladt el mellettük. Háttal volt neki még is felismerte. A szíve kihagyott egy ütemet, majd fájdalmasan verni kezdett. Tétován lépett a férfi után, kinyújtva karját, hogy aztán megtorpanjon és visszahúzza azt.
- Mi az miért nem állítod meg?- kérdezte Arthur.
- Azért mert a múltat nem változtathatom meg.
- Honnan tudod? Lehet, neked sikerülne.
Egy ideig nem válaszolt majd lassan fájdalmasan megszólalt.
- A történelmet nem változtathatjuk meg. El kell fogadnom és túllépnem rajta. Nagyon is jól tudom. De akkor miért? - hangja elcsuklott vállai remegtek. - Miért ilyen nehéz elfogadnom? Miért? - tört ki belőle a zokogás. Az eső elnyomta hangos zokogását, de a fájdalmas látványát nem tudta. Arthur a szemébe húzta a kalapját és némán állt az összetört nő mellet. Nem szólt semmit, nem próbálta vigasztalni.
A háttérben egy szőke kék szemű fiatalember figyelte a jelenetet. Csak nézte miközben keze ökölbe szorult. Oda akart rohanni és átölelni, de lábai nem mozdultak. Megbénította a félelem és a bánat. Minden az ő hibája. Miatta szenved.
- Francba! - vágott bele a fába ököllel. - A francba! - temette arcát tenyerébe. Könnyei eleredtek, de nem érdekelte. Nem érdekelte semmi csak a nő. Lecsúszott a fa tövébe és fájdalmasan nézett fel a holdra.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- Egyik szánalmasabb, mint a másik. És még ők nevezik magukat nagy hatalmaknak… - ásított a szőke férfi. – Nem így gondolod… - nézett rá a mellette állóra. - …Amerika? A nagy Hős most elég szánalmasan fest.
- Mert a Nagy Tengeri Hatalom jobban fest. – szólalt meg megvetően.
- A te hibád. – vont vállat a férfi. A mellette lévő idegesen szusszantott. – Ó csak nem érzékeny témára tapintottam? – vigyorgott szélesen.
- El se hiszem, hogy egyek vagytok. – nézett félre bosszúsan.
- Én még az előtt születtem, hogy veled találkozott. Akkor még nem volt ennyire szánalmas, mint most.
- Szóval az egész az én hibám, azt akarod mondani?
- Ja. Tömören, lényegre törően igen. – rántotta meg a vállát, körmeit piszkálva.
- Nem bántam meg semmit. Ahhoz, hogy elérjem a céljaimat a legjobb döntést hoztam. – válaszolt hosszú csönd után.
- Látom. Azért bőg, mint egy kisgyerek, akitől elvették a cukrát. – nézett cinikusan a fa tövében ülő szőke férfire.
- Te se vagy jobb. Már egy órája csak zokog. –vetődött a másik pillantása a földön ülő nőre.
- Nekem semmi közöm hozzá. Különben is szinte egymás mellet vannak, még se látják a másikat, de közben pedig a másikért bőgnek. Rossz hatással vannak egymásra. – jelentette ki. A másik csak szemöldökét felhúzva nézet rá. – Mi van? – kérdezett vissza flegmán.
- Kifejtenéd?
- Kérlek szépen ez pofon egyszerű. – csapta össze tenyereit. – Az egész ott kezdődött, hogy rád talált. Onnantól kezdve megváltozott. Megismerte a szeretetnek csúfolt gyengeséget. Ennek köszönhetően megváltozott és egyre több felesleges érzelmet ismert meg egészen addig eljutottunk odáig, hogy összetörted. És most itt állunk, mindkettő bőg, mint egy csecsemő. – a monológja végén elmosolyodott. – De ne aggódj! – emelte fel az ujját, a másikba fojtva a tiltakozást. – Hamarosan orvosolom ezt a problémát.
A mosolya szélesebb lett, a zöld szemek pedig veszélyesen csillogtak. Óvatosan hátrált egy lépést.
- Még is mit tervezel?
- Hamarosan megtudod!- mosolygott vészjóslóan, majd eltűnt. Hirtelen megszűnt minden zaj és a világ elkezdet összeomlani.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Nem tudta mi történt vagy, hogy miért nem tudja abba hagyni a sírást. Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát. Arthur állt mellette. Letörölte könnyeit, majd eltakarta a szemét.
- Ne sírj Alice! Nem kellenek ezek a fölösleges érzelmek. – suttogta a fülébe. – Felejtsd el őket!
Remegett. Könnyei vékony patakban folytak le az arcán. Hirtelen a férfi lágy hangon énekelni kezdet, és ő kezdett megnyugodni. A nyugalommal együtt szép lassan minden elsötétült előtte.
Miután abbahagyta az éneklést, levette a kezét az ájult nő arcáról. Elégedetten mosolygott.
- Aludj csak és mire felébredsz, nem kell többet sírnod! – suttogta.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Riadva ébredt fel. Az első, amit érzett a nyakába nyilalló fájdalom volt. Fintorogva egyenesedett ki. Nyakát masszírozva próbálta összekaparni a gondolatait. Nem kellet sokat gondolkodnia, rövid időn belül eszébe jutott minden. Lenézett a még mindig alvó Angliára, azonban mielőtt, bármit is csinálhatott volna, orrát finom illat csapta meg és egyúttal gyomra is korogni kezdet. Kicsit dülöngélve, még mindig álmosan az illatot követve eljutott a konyhába. A helyiségben Franciaország szorgoskodott.
- Jó reggelt Amérique! Foglalj helyett mindjárt kész a reggeli.
- Franciaország? Te mit keresel itt? – kérdezte miközben helyet foglalt.
- Mit gondolsz tegnap kirakott ágyba miután kiütötted magad? Angleterre pánikolva hívott fel tegnap segítségért. Már többször is mondtam neki, hogy nem jó ötlet az a tea.
- Tea? – kérdezett vissza. Halványan rémlett neki valami.
- Altató tea. – rakott elé egy dobozt. A fiú érdeklődve forgatta a díszes dobozt. – Szinte azonnali hatású, mint tapasztalhattad.
- Mi a francért iszik ilyesmit? – kérdezte elborzadva. A férfi fáradtan felsóhajtott.
- Pont, azért mert nem tud aludni. Már jó ideje rémálmok gyötrik. – válaszolt miközben elzárta a gáztűzhelyt. – Régebben még a viharos tengeren is a legnagyobb gond nélkül aludt, most meg egy éjszakát sem bír átaludni.
- De még is mi a baja? Mi történt? Mostanában is olyan furcsán viselkedett…
- Amérique szerintem nagyon jól tudod, hogy mi az ok. Mindketten egymás múltbéli tükörképét kergetitek, ezért nem veszitek észre, hogy a jelen itt van az orrotok előtt. Ideje lenne a jövőt keresni és visszatérni a jelenbe. Nem ragadhattok le örökre a múltban. – tette le elé a palacsintát. A fiú csak konokul hallgatott és nem nézett fel rá. – A duzzogás nem segít.
- Nem csak rajtam múlik az egész. – puffogot.
- Istenem. Hogy tudtok ennyire makacsok, lenni mindketten? Ha így folytatjátok, örökre eltávolodtok egymástól. Tényleg ezt akarod?
- Persze, hogy nem. – válaszolt halkan. – De nem olyan egyszerű megtenni az első lépést…
- Sosem egyszerű, de neked sikerülni fog elvégre te vagy a hős, aki megmenti a magány csapdájába esett hősnőt. – veregette vállon a fiút. Egyként kapták fel az ajtó felől érkező neszre a fejüket. Az ajtóban Anglia volt. – Áh, Mon chéri. Épp jókor, elkészült a reggeli.
- Mit keres itt a béka? – kérdezte fagyosan. A férfi meglepődve egyenesedett ki.
- Nem emlékszel Angleterre? Tegnap miután Amérique kiütötte tegnap magát engem hívtál fel segítségért. Mivel Franciaország bátyus aggódott értetek ezért kivettem a közeli szállodában egy szobát és visszajöttem megnézni titeket. Hálásak lehettek nekem.
- Miről beszélsz béka? Amérique? Az meg kicsoda? – kérdezte karba tett kézzel. Franciaország nagy szemekkel nézett a nőre majd össze a fiúval.
- Mon chéri minden rendben? Elhiszem, hogy mostanában nem túl jó a kedélyed, de ez túlzás bosszú kép… - tette a nő vállára a kézét, aki azon nyomban le is söpörte.
- Ne merészelj hozzám érni. És most, ha jót akarsz, magadnak kinyögöd, hogy mi folyik itt. Világos voltam? – kérdezte dühösen.
- Angleterre lehetséges, hogy amnéziád van?