Chapter 1.

2018.02.04 00:09

Chapter 1. - Kezdetek

 

Ajánlott zene: Gekkou Symphonia - AKINO & AIKI from bless4

 

Smaragdzöld szemek, selymes szőke haj. Akárcsak egy tündér. Az első találkozásunkkor még el is hittem, hogy az előttem álló lány, egy tündér nem pedig egy ország. Amikor vele voltam nem éreztem félelmet, mint a többi ország mellet. Aznap amikor kinyújtotta a kezét felém, megváltozott az életem. Kétségtelen, hogy nélküle nem tartanék ott, ahol ma.

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

• Hé, Anglia!  - kiáltotta Amerika vidáman és ezerrel verte az ajtót kopogás címszó alatt. – Huh? Nem lenne itthon? – kérdezte magától, majd vállat vonva megkerülte a házat és a hátsókertbe ment. A keresett személyt ott találta egy asztal mellet ülve, teát szürcsölgetve. Ahogy jobban megnézte az ölében egy fehér állatka volt, közelebb érve kiderült, hogy nyúl. A zöld szemek a távolba meredtek, látszott, hogy lélekben máshol jár. Festői látványt nyújtott az egész pillanat. Csodás napos idő, a teázó alak körülvéve hatalmas rózsakerttel. A vörös virágok között egy régies asztal mellet, távolba meredve teázgatott. Mások talán azt mondták volna, hogy egy tipikus angol ember egy életszakaszát látják, de az ő szemében maga az ország megtestesülése volt. Nos, ennek talán az lehet az oka, hogy tényleg ország megtestesülés volt, de az lényegtelen. Volt benne valami nemes büszkeség és valami, amiről az embernek egyből az ország jut eszébe. Valami, amiről a jó öreg Anglia jelenik meg az ember szeme előtt. Ahogy közeledett az apró állat észrevette és kiugrott a gazdája öléből, aki erre se reagált annyira bele mélyedt gondolataiba. – Hé, Anglia! – rázta meg a nő vállát, aki ijedtében kiejtette kezéből a csészét, aminek tartalma az ölébe borult. Halkan szitkozódva próbálta menteni ruháját kevés sikerrel. – Hé, Anglia! – szólította meg harmadjára kissé türelmetlenül a nőt.
• Mi van már? – kérdezte kissé ingerülten. Amikor meglátta zaklatóját mérge kicsit alább hagyott. – Ja, hogy te vagy az Amerika? – sóhajtott.  –Mit akarsz?
• Jöttelek idegesíteni! – monda lelkesen magasba emelt kézzel, akár csak egy lelkes óvódás. Látszólag a nő nem díjazta az ötletet, legalább is egy pillanatra ökölbe szoruló keze és a fojtott hangja erre utalt.
• Nincs jobb dolgod? Menj haza! – mondta morogva, majd felállt, és összeszedte a teás készletét, aztán elindult befele a házba.
• Nem is tudtam, hogy van nyulad. – követte a nőt zavartalanul, tarkóján összekulcsolt kezekkel.
• Néha, néha amikor jobb idő van, előjönnek. Amikor kisebb voltam, akkor is volt egy nyulam, aki segített átvészelni azt az időszakot. – mondta kicsit melankolikusan, majd eltűnt a terasz bejáratán túl.
• Nem semmi, hogy elbírnak viselni! – mondta csodálkozva, amikor belépett a nő után a konyhába. Hangos csattanás, újabb szitok áradat majd, dühösen villogó zöld szemek.
• Ha tényleg csak idegesíteni jöttél, díjaznám, ha haza mennél! Miért kell neked minden egyes alkalommal, amikor unatkozol engem idegesíteni? Miért nem tudod például azt a béka evőt idegesíteni? Ő még rá is szolgált.
• Franciaországot, nem poénos idegesíteni. – válaszolt a fiú.
• Mert engem meg igen, mi? – kérdezte dühösen.
• Ja. – hangzott a magától értetődő válasz mire a nő kezében lévő csésze, a haragja áldozata lett. A csésze nem bírta azt az erőt, amivel a pultra „tette” a nő így széttört. Megbosszulva élete végét összekarcolta a nő kezét, aki ezt újabb szitokáradattal díjazta. A hangra a fiú is benézett meglepődött, hogy akciója túlontúl sikeres volt, amit a csésze és a nő keze bánt. – Hú, te aztán tényleg ideges lehetsz, ha még a teáscsészédet is eltörted. – fütyült elismerően.
• Befejeznéd? – csattant fel idegesen a nő és hatás fokozásáért a pultra vágott, amit meg is bánt, révén, hogy pont a sérült keze sínylődte meg ezt a megmozdulást. – Még is mi a fene bajod van? Fogod magad és átjössz hívatlanul, aztán pofátlan módon sértegetsz amióta csak megjöttél!
• Hé, Anglia… - kezdte óvatosan a fiú.
• Tudod mit Amerika? Menj haza! – nézett rá szigorúan a nő.
• De, Anglia én nem akarok.
• Nem érdekel. Csak menj haza és hagyj békén! Tudod, merre van az ajtó. – nézett rá dühösen, majd hátat fordítva neki elindult a fürdőbe, hogy az első segély csomagot előhalássza.
• Talán túllőttem a célon. – mormolta maga elé Amerika, majd miután Anglia eltűnt a látómezejéről nagyot sóhajtva összeszedte a darabokra tört poharat, majd kidobta és távozott.

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

Emlékszem a meleg mosolyára és arra a szeretetteljes pillantásra, ami mindig jelen volt, amikor rám nézett. Gyermeki szemeimnek számtalan csodát tartogatott a világ és ő csak mosolyogva hallgatta a felfedezéseim. Gondatlan napok voltak azok. Minden szeretetét nekem szentelte. Imádtam azokat a napokat. Esténként mindig új és új mesét olvasott fel nekem, ha nem tudtam aludni vagy rémálmom volt, magához ölelve, halk dalt dudorászva ringatott álomba.

Amikor elment számoltam a napokat, addig, amíg vissza nem tért. Olyankor mindig mosolyogva rohantam elé, ő pedig felkapott és megpörgetett a levegőbe, amit imádtam. Az ilyen alkalmakkor igyekeztem minden időm vele tölteni, mert sose tudhattam, hogy mikor megy el újra. Ha elindult, hiába könyörgöttem, hogy ne menjen, ne hagyjon magamra csak szomorú tekintettel nézett rám, majd csókot nyomott a fejemre és szorosan magához ölelt. Szomorú hangon tette meg újra és újra ugyan azt az ígéretet.

„Ígérem, visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok!”

És ugyan az, az ígéret, amit számtalanszor megismételtem akkoriban.

„ Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!” „Vigyázni fogok, ígérem!”

Ilyenkor mindig megkönnyebbülten mosolyogott. Olyan mintha, mindig ebbe az ígéretbe kapaszkodott volna, akárcsak én. Számtalanszor feltettem ilyenkor ugyan azt a kérdést.

„Miért kell elmennie? Miért nem marad velem?”

Mert nem tehette meg. Kötelességei voltak, amiket gyerek fejjel még nem értettem meg. Kötelességei voltak, mint egy hatalmas országnak, mint minden országnak. Akkor még lehetetlen volt, hogy megértsem. Talán ez volt az egyik ok, ami idáig vezetett.

Ahogy nőttem, úgy értettem meg bizonyos dolgokat. Megértettem mit jelent országnak lenni.

„ Nem mi írjuk a történelmet. Mi országok a népünkért vagyunk. Az embereink formálják a történelmünket, a jövőbe vezető utunkat.”

Ez volt a legfontosabb tanítása Angliának. Persze nem nagyon értettem még akkor mivel, nem voltam önálló ország. Egy gyarmat ország voltam, akit Anglia irányított.

1775. április 19-én kezdődött minden. A feszültség már túl nagy volt. Elkerülhetetlenné vált a háború. Tudtam, hogy véget értek a boldog napok, és soha nem térhetünk majd vissza hozzájuk, de meg kellet tennem.

Elvégre, te tanítottad meg nekem, hogy az országot az emberei formálják…

Akkor ott, mindketten a harcot választottuk. Már nem tudtunk beszélni egymással.

Már nem lehetett megbeszélni a dolgokat.

1783. szept. 3.-án minden véget ért és végre szabad lettem. Önálló ország lettem, ezzel véglegesen is megszakítva a köztünk lévő köteléket. Többet nem voltam az öcséd. Most már én is egy lettem a hatalmas országok közül. Amikor a szerződést aláírtuk végleg eltört közöttünk minden. Fájdalmas volt, hogy már nem láthatom azt a gyönyörű szertett teljes mosolyt, azokat a gyöngédséget tükröző smaragdzöld szemeket. Amikor hátat fordítottál nekem és elindultál, utánad akartam kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Utánad akartam nyúlni, de az egyik kísérőd megakadályozott benne. Hirtelen megtorpantál, majd a vállad felett hátra pillantottál. Határozottan utasítottad a kísérőd, hogy igyekezzen, nem értek rá egész nap. Egyetlen apró pillantásra sem méltattál. Tudtam, meghaltam véglegesen a szemedben. Most már egy vagyok azok közül akiket, az ellenségednek tekintesz.

Azt hittem soha nem találkozunk.  Aztán jött az első és a második világháború és újra találkoztunk. Először antant hatalmak szövetségében, aztán szövetségesekként. Együtt harcoltunk, egymás oldalán, hogy aztán győztesekként kerüljünk ki mindkét háborúból.

Bár már újra beszéltünk, de a kapcsolatunk továbbra sem volt olyan, mint régen. Csak szövetségesek voltunk. Még Franciaországhoz is közelebb álltál annak ellenére, hogy az ellenséged volt. Még a megbeszéléseken is folyton, tiltakoztál az ötleteim ellen. Franciaország meg ellened, és ezzel mindig egy hatalmas vita tört ki kettőtök között, ami addig tartott, amíg ki nem fáradtatok. Utána csapzott külsővel ültetek vissza egymás mellé és duzzogva elfordítottátok a fejeteket. Ezek után mindig folytattuk tovább a gyűléseket.

Aztán telt az idő és lezárult mindkét háború békés időszakok még nem köszöntöttek be. Jött a Hidegháború, aztán még számtalan kisebb csaták. 2001. szeptember 11-én pedig megtörtént az a terrortámadás. Nem volt könnyű feldolgozni. 2995 ember, akiknek túlnyomó többsége civil volt. Ha akkor valami csoda folytán Anglia nem támogat, valószínűleg nem álltam volna talpra. Ott volt mellettem és nem hagyta, hogy magamba zuhanjak, a padlón legyek. Felállított és azt mondta, viseljem gondját az országomnak, viselkedjek országként. Bár nem mondtam, ki de abban az időszakban leírhatatlanul hálás voltam neki, és örültem, hogy még ha kis időre is, de a kapcsolatunk javult.