Chapter 0. Prológus
Néha van, hogy olyan dolgok után áhítozol, amiket már elvesztettél, vagy elérhetetlenek esetleg lehetetlenek. Olyan, dolgok, amiket soha nem kaphatsz meg, nem érheted el őket.
Nekem csak egy ilyen vágyam van: a szabadság.
De hiába, az erő, hiába a vágy, és hiába a rang ezt sose kaphatom meg.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Tudtam, hogy csak pótlék vagyok, de ennek ellenére sose éreztem úgy, hogy bánkódnom kellene miatta. Sok mindent nem tudtam annak ellenére, hogy a feladataimat tökéletesen végeztem, mint angyal. Azt hiszem, mondhatjuk úgy, hogy ezek voltak a boldog tudatlan hétköznapok. Szerettem, a többi angyallal lenni, miközben a munkámat végeztem, mert új dolgokat tanulhattam tőlük. Fiatalként felnéztem rájuk, tiszteltem őket. De voltak, akik kiemelkedtek a többiek közül. Gabriel, Michael és Lucifer. Gabriel és Michael amolyan mentor féle volt számomra. Mindig segítettek és sokat tanítottak nekem, hogy jobban tudjam végezni a munkáim. Őszintén szerettem őket, bár mivel arkangyalok voltak, nem sok idejük volt egy magam fajtával foglalkozni. Lucifer más volt. Mindenkit magával ragadott a személyisége, mindenki szerette. Isten legsikeresebb műve volt.
Jó magam azért lettem, teremtve, hogy Lucifert segítsem ki. Legalább is a formális verzió ez volt. Isten még egy olyan tökéletes angyalt akart teremteni, mint Lucifer.
Talán előre látta, hogy a legtökéletesebb szolgálója fel fog lázadni ellene, azért is próbált meg intézkedéseket tenni. Vagy csak még több olyan tökéletes angyalt akart, mint Lucifer. Sok féle elmélet volt az angyalok között, de véleményem szerint, Isten annyira szerette Lucifert, hogy könnyíteni akarta a munkáját ezért teremtett meg engem.
Mindig is tudtam ezt, ennek ellenére felnéztem Luciferre. Csodáltam Őt, ittam a szavait. Örültem, ha megdicsért, még keményebben dolgoztam csak azért, hogy elismerését kivívjam. Rajongtam érte és ez nem volt titok. Folyton új és új dolgokat tanított meg nekem, megtanított élni. Sok mindent köszönhettem neki, utólag rájöttem, hogy csak a saját képére formált. Azért tartott maga mellet, hogy biztosan tudjon irányítani. Félt, hogy túlszárnyalom, elfoglalom a helyét.
Igen. Az igazság az volt, hogy én csak azért lettem teremtve, hogy egyszer átvegyem a helyét. Tudta ezt, de nem fogadta el. Mivel nem távolíthatott el, így maga mellet tartott és irányított. Mindezt úgy, hogy nekem fogalmam se volt semmiről, továbbra is felnéztem rá.
Mindig is mély hatással volt rám, ezért könnyen rávett, hogy segítsek neki. Nem kellet, sokat győzködnie. Elég volt az, hogy megízleltette velem milyen is az igazi szabadság. Lehetetlennek tűnő dolgot ígért még is meg se fordult a fejemben, hogy hazudhat, megtéveszthet.
Vakon követtem még a pokolba is. Azonban nagy ára volt mindennek. A háborút elbuktuk és mindenki, aki részt vett benne kegyetlen büntetést kapott. Láttam, ahogy kitépik a társaim szárnyait. Halottam a reccsenéseket. Éreztem a fantom fájdalmat. Láttam, Isten kegyelmet nem ismerő arcát. Rettegtem. Semmit sem tudván, reszketve figyeltem a büntetést. Még a szemem se bírtam elfordítani.
Fájdalmas üvöltések a reccsenő hangokkal és Lucifer fájdalmas üvöltésével keveredve a mai napig a fülemben csengenek a legrosszabb éjszakákon. Máig látom magam előtt a hulló fehér tollakat. Egy dolog ismétlődött bennem: nem akartam. Nem akartam átélni a fájdalmat. Láttam, hogyan lett a legszebből a legrettenetesebb. Tudtam, rajtam már csak valami csoda segíthet, ami a helyzetemet tekintve kicsit ironikus volt. Hisz aki csodát tudott tenni az épp most mutatta meg erejét és büntette meg az egyik legszeretettebb angyalát.
Amikor tekintünk találkozott kibuggyantak a könnyeim, még jobban remegni kezdtem. A félelem mardosott belülről. Nem sokáig nézett, visszafordult a haldokló Luciferhez. Hirtelen megnyílt az ég és kihirdette az ítéletet:
Mindenki, aki rész vett a háborúban megbukott. Lucifert ezen túl a pokolba száműzi, a többiek pedig az életükkel lakolnak.
Lángok csaptak fel egykori bajtársaim körül és a tűz ropogása egybekeveredett a fájdalmas kiáltásokkal. Soha nem felejtem el. A látvány és az éget szag mai napig bennem van. Felém fordult, majd hirtelen nem kaptam levegőt. Görnyedten kapkodtam kétségbe esve a levegőt, miközben könnyeim megállíthatatlanul folytak. Feltekintettem Luciferre, bár a könnyeimtől homályosan láttam, még is valamiért őt tisztán láttam. Amikor zuhanni kezdett ösztönösen mozdultam, minden erőmet összeszedve. Hirtelen nem éreztem mást csak a sötétséget és a zuhanás érzését, majd minden elhomályosodott és elcsendesedett.
Hirtelen ültem fel, majd estem vissza. Négykézlábra támaszkodva kapkodtam a levegőt miközben könnyeim újra folyni kezdtek. Megmozgattam a szárnyaim és megkönnyebbülten sóhajtottam. Még mindkettő meg volt. Sikerült. Túléltem. Hirtelen egy árnyék vetült rám. Rémülten néztem fel. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Egykor a legszebb volt, és most legfélelmetesebb lett. Kezét felém nyújtotta és mintha újra a régi önmagát láttam volna. Hezitálás nélkül nyújtottam felé a kezem.
Maga mellett tartott mindig, mintha attól félt volna, hogy túlszárnyalom. Kezdett megváltozni, de rendületlenül hittem benne, egészen addig az esetig. Ha csak egy kicsit is gyengébb lettem volna, akkor az egész küzdelmem és áldozatom hiába lett volna és elveszítem a szárnyaim. Képes lett volna a két kezével kitépni őket. Nem érdekelte az akaratom. Mézes mázos hangon beszélt hozzám miközben csapdába csalt. Egy pillanatnyi figyelmesség és már a földön voltam, ő pedig a hátamon taposott, miközben a szárnyaimat fogta.
„Ugye megteszed értem? Én drága egyetlen Aim.”
A fájdalom, amit akkor értem és az emlékek, mindent újra éreztem. Soha nem szeretet. Csak azért tartott maga mellet, hogy fel tudjon áldozni.
Csak kihasznált.
Nem akartam. Nem akartam elveszteni a szárnyaim! Nem akartam azt a fájdalmat érezni, amit ők! Nem akartam olyan lenni, mint Ő.
Éreztem, hogy megváltozom. A szívemet ellepte a sötétség és a gyűlölet, ami elég erőt adott ahhoz, hogy ki tudjak szabadulni. Tollak hevertek szanaszét a kezében pedig egy maroknyi fehér toll, a szárnyaimon pedig fekete tollak.
Megbuktam…
Vegyes érzelmek keringtek bennem. Szép lassan olyan volt mintha üresednék belülről. Nem maradt más csak a gyűlölet és a harag, amit ellene éreztem.
Hamar megtanultam, hogy ahhoz, hogy túléljem, erősebbnek kell lennem. A sötétségből kell erőt merítenem és irányítanom. Bár az erőt könnyen elsajátítottam, de vigyáznom kellet. Ha túlzásba estem elveszítettem önmagam. Nem akartam olyanná válni, mint Ő így kénytelen voltam a lassabb módszert választani. Évszázadokba telt, mire erős lettem, de csak megközelítettem az ő szintjét. Ahhoz viszont, hogy megvédjem magam pont elég volt. Az életem minden nap veszélyben volt. Nem engedett maga mellől és igyekezett megtörni. Közben pedig a többi démon nem nézte jó szemmel a pozíciómat és nem féltek ezt tettekkel és tudtomra adni.
Nehéz volt és sokat szenvedtem. De azok a fájdalmak semmik voltak ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor majdnem elveszítettem a szárnyaim. Bár a szárnyaim megmaradtak egy valamit viszont elvesztettem: az angyali erőm. Azzal, hogy megbuktam az Ő kezére játszottam.
Egy angyal amikor „megszületik” nemtelen. Bizonyos események hatására kiválaszthatja a nemét, de ennek ára van. Ha a férfi nemet választja, az ereje megmarad, de bizonyos dolgokra már nem lesz képes. Ha pedig a női nemet, akkor pedig ereje meggyengül és sebezhető lesz. Bár egyes dolgokra fogékonyabb lesz, de akkor is ezzel a választással hozza a legnagyobb áldozatott.
Az én esetem különleges volt. Eleve női nem képmására teremtett Isten, hogy ezzel is ellentéte legyek Lucifernek. Ennek ellenére, mivel konkrétan nem választottam nemet, így kivételt képeztem a fenti eset alól. De amikor a szárnyamat védtem, nagy árat fizettem. A szárnyaimért cserébe elvette az erőm: véglegesen is nő nemű lettem.
Bár az erőmön kívül nem történt más fizikai változás akkor is komoly áldozat volt. Szárnyakkal, bár de gyengén térdeleltem négykézláb előtte. Leírhatatlanul gyűlöltem. Sikerült végleg magához láncolnia és biztosítania a pozícióját. A rabszolgája lettem és nem menekülhettem, ha nem állok a két lábamra. Ki kellet nyitnom a szemem és saját erőmből megerősödni.
Évezredekbe telt, és bár sokszor megaláztak, megvertek, de akkor se adtam fel. Nem adtam fel, ha élni akartam. Még ha hamis is volt az a szabadság miről annyit beszélt, és amit megmutatott akkor is el akartam érni. Nem törhettem meg. Szembe kellet néznem a dolgokkal és elfogadni. Valahányszor feladást fontolgattam eszembe jutottak az utolsó pillanatok a Mennyben. Az égő társaim, Isten tekintete… Undorodtam magamtól. Mind a szabadságukért harcoltak én meg semmit sem tudtam, csak vakon követtem Őt. Magam lábára kellet állnom és boldogulnom. Még, ha meg is aláztak, vagy addig vertek, amíg mozogni se tudtam akkor se adhattam fel.
Erős lettem. Már hiába próbálkoztak nem tudtak megsebezni sem. Már nem az én vérem és könnyem hullt, hanem az övéké. Nem érdekelt semmi, ha valaki megtámadt, egyből megöltem. Példát statuáltam, miközben belülről egyre üresebb lettem. Valahányszor Lucifer megtörni próbált a frusztráltságom és haragom a démonokon vezettem le. Bár sokszor rendeztem vérfürdőt, de így se vittem túlzásba. Nem vihettem. Vigyáznom kellet, mert egy rossz cselekedet és minden hiába volt meghalhatok.
Az életem siralmas volt. Szinte kiégtem belülről. Szabályozta a cselekedeteimet, az életemet és a gondolkodásmódom.
Nem éltem csak léteztem. Túléltem, de nem menekültem meg. Megbuktam, de nem szabadultam a láncaimtól.