Capter 3. - Játszma
Az éjszakai csöndet egy üvöltés, majd örült kacaj szakította meg. Másnap reggel egy elhagyatott utca egyik felénél hatalmas tömeg tolongott. A rendőrség lezárta az utcát, mivel egy holtestre bukkantak. Lassan egy hónapja egy gyilkos tartja rettegésben London utcáit. A rendőrség tehetetlen, nem találják az elkövetőt. Az emberek esténként félnek kimenni az utcára. Nem lehet tudni mikor és kire csap le legközelebb a gyilkos. Látszólag véletlenszerűen választja ki az áldozatokat és különös az áldozatok vérével írt üzeneteket hagy maga után.
- Meg sem kérdezem ez már hányadik. – sóhajtott a rendőrfőnök. Hirtelen egy tiszt lépet mellé és valamit a fülébe súgott, mire az utca végéhez emelte a tekintetét. Két fiatal állt ott egy- egy feketébe öltözött férfivel. A lány nem lehetett több 17-nél a fiú pedig 13-nál. Nemesek voltak, ez látszott a kisugárzásukon és az öltözködésükön is. Azonban még ez sem jogosíthatta volna fel őket arra, hogy a következő pillanatban a rendőrfőnök beengedje őket a helyszínre.
- Üdvözlöm uram! – mosolygott a lány.
- Ch. Fekete Kanári.
- Öröm látni, hogy még mindig ilyen szívélyesen fogad. – mosolygott tovább a lány.
- Elég nekem a Királynő Ölebe is nem, hogy még a Madara is.
- Ugyan már, ha sokat mérgelődik, hamarabb megráncosodik! Hogy szolgál a kedves felesége egészsége? – kérdezte, miközben társával a kapitány társaságában elindultak oda a holtest felé.
- Semmi köze hozzá. – morgott az öreg.
- Mit tudunk eddig? – szólalt meg a fiú.
- Ugyan úgy végeztek vele, mint a többi áldozattal.
- És az üzenet? – kérdezte a lány.
- Erre. – mondta és elindult egy sötétebb utca felé. Hamarosan megállt egy falrész előtt.
- Látom kreatív volt, mint mindig az elkövető. – mondta derűsen a lány. A falon a következő felirat volt:
Ha valaha azt hitted, hogy valami van a sötétben, akkor jól gondoltad! Mindenhol ott vagyok, de mégsem.
Én vagyok a legnagyobb rémálmod
- Kétség kívül ez felhívás egy keringőre. – állapította meg a lány testőre Edward Shelley. – Ez veszélyesnek ígérkezik kisasszony. Ez nem egy szokásos sorozatgyilkosság.
- Valóban. Nincs semmi logika abban, hogy véletlenszerűen választja ki az áldozatokat és üzenetet hagy maga után. – értett egyet a fiatal gróf.
- Mi van, ha az egy játék? – tette fel a kérdést a lány.
- Játék? – néztek meglepetten a lányra.
- Ezek az üzenetek mind meghívók egy ördögi játszmára. Úgy vélem a gyilkosságok még csak a kezdet
- Mire akar kilyukadni? – kérdezte gyanakodva Ciel.
- Lehet, hogy egy olyan veszély közeleg, ami egész Londont fenyegetheti. Sőt ki tudja, talán az egész országot.
- Nem túloz egy kicsit?
- Nem, hinném. Eddig mindig beváltak a megérzéseim. De, megértem, ha nem hisz nekem. Kezdetben mit szólna ahhoz, ha kiderítenénk mik is ezek az üzenetek. Van egy sejtésem, hogy valamire utalni akar a gyilkos, és ha megfejtsük, akkor nagy az esély rá, hogy talán megtaláljuk magát is a gyilkost.
- Ez olyan mintha személyesen hívna meg minket az oroszlán barlangjába.
- Ha oroszlán lenne, sokkal könnyebb lenne a helyzetünk. Azonban most egy örültről van szó, akinek mindene a gyilkolás.
- Valóban, de egy ilyen ember, eléggé kitűnik a tömegből.
- Mi van, ha valójában normális. Mármint olyan, mint egy báránybőrbe búj farkas.
- Ezen esetben nehezebb lesz a dolgunk.
- Igen. Egy olyan embert keresünk, aki nem tűnik ki a tömegből, és egyáltalán nem gyanús így könnyen az emberek közelébe tud férkőzni. Hm… nem lesz könnyű feladat. – mondta kissé oldalra döntött fejjel.
- Valóban nem. Egyelőre fejtsük meg az üzeneteket, közben valószínűleg kapunk egy képet a gyilkosunk személyiségéről.
- Egyet értek. Nos, akkor ideje indulni. Valahogy rossz érzésem van. – mondta a lány és elindult. Mögötte testőre, mellette pedig társa és a mögött pedig az ő komornyikja.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
- Megtudtál valamit? – kérdezte Ciel, fel sem nézve az érkező komornyikra.
- Semmi konkrétet csak halvány nyomokat. – hajolt meg és átnyújtotta az iratot.
- Már az is több mint a semmi. – nézett fel a lány. Ölében egy könyv feküdt, kezében teáscsésze, aminek tartalmát épp akkor itta meg. – Hm, még mindig hihetetlenül finom ez a tea.
- Köszönöm, kisasszony. Esetleg kér még? – hajolt meg kissé a komornyik.
- Igen kérek. – nyújtotta a férfi felé a csészét.
- Úrnőm. – érkezett meg a lány szolgája, és letérdelt a lány előtt.
- Nos, meg van, amit kértem? – kérdezte, a teát iszogatva.
- Igen. Itt van. – nyújtotta át.
- Mik azok? – kérdezte a gróf.
- Megkértem, hogy nézzen utána annak, hogy ki került közeli kapcsolatba az áldozatokkal utoljára.
- És talált valamit? – kérdezte a fiú. A lány nem válaszolt rögtön, hanem először átfutotta a papírokat, majd csak az után válaszolt.
- Nem teljesen. A galádja nem is olyan ostoba. – mondta kissé mérgesen. – Szóval így játszik. – mondta majd kissé dühös, de ördögi mosoly jelent meg az arcén. – Égek a vágytól, hogy megküzdjek veled. – suttogta halkan. A fiú és a komornyikja kissé meglepetten néztek a lányra, de a fiú amint átnézte a papírokat megértett mindent.
- Úgy tűnik ez már tényleg egy játszma.
- Bizony. És mi vagyunk az egyik csapat. – nagyot sóhajtott. – Csak tudnám, ha ennyire unatkozik, akkor miért nem sakkozik, vagy foglalja le magát valamivel. Miért kell mindenkinek világuralomra törnie? – kérdezte kissé morcosan.
- Érdekes elgondolás kisasszony! – szólt közbe a komornyik.
- Ugye? Ha már ennyi energiája van, akkor fordítsa az ország vagy az emberiség javára és eggyel kevesebb lenne a munka. – mondta, majd felállt a székből. – Mára szerintem fejezzük be itt. Nekem sajnos mennem kell, mert hamarosan vendégem érkezik.
- Rendben. – állt fel a fiú és komornyikjával kikísérték a lányt, azonban ahogy az előcsarnokba értek megtorpantak mind.
- Mi a… - akadt el a szava az ifjú grófnak. A lány először csak tátogni tudott aztán meg találta a hangját.
- Erre nincsenek szavak. – mondta lehajtott fejjel és a kezét a szájára tette. Vállai remegtek a visszafojtott nevetéstől.
- Cieeeeeeel! – hallatszódott egy lányka hang majd hirtelen egy rózsaszín suhanás és az gróf a földön feküdt egy szőke lánnyal a nyakában.
- Elizabeth? – nyögte meglepetten a fiú.
- Igen! Úgy hiányoztál Ciel! – ölelgette az immár ülő fiút.
- Milyen aranyos. – kuncogott a fekete hajú lány.
- Te ki vagy? – kérdezte meglepetten a szőke.
- Én? Én csak egy madár vagyok, aki erre tévedt. – mosolygott. – A nevem Melody Fay. Örülök a találkozásnak kisasszony!
- Lady Elizabeth Ethel Cordelia Midford vagyok! Részemről a szerencse. – mutatkozott be illendően.
- Nos, Miss Elizabeth, Gróf úr, engedelmükkel távoznék. – mondta mosolyogva a lány.
- Erre tessék hölgyem. – kísérte ki a komornyik.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Valahol London esti, kihalt utcáin egy fiatal hölgy lépései vízhangoztak az utcán. A lámpák fénye miatt kissé kísértetes volt a sziluettje, a hatást fokozta, a halk dúdolása.
Azon vagyok, hogy levadásszalak
A nagy fekete lyukon át, mely mögötted tátong,
És levágjam szárnyaidat…
- Megtaláltalak. – kuncogott hátborzongatóan. Hirtelen megállt és várt. A szemközti sötét sikátorból egy sötét alak lépett elő. Kezében a kés megcsillant a lámpák és a hold fényében.
- Elismerésem, hogy megtaláltál. – vihogott. – De itt a vég. Levágom a szárnyaidat! – mondta örülten.
- Ó igazán? – kérdezte nyugodtan. Nem mozdult el, pedig a férfi közelített felé. Azonban mielőtt közel ért volna hozzá a férfi hirtelen hátra ugrott.
- Mi a…- lepődött meg egy kicsit majd elvigyorodott. – Ó, még sem lesz olyan unalmas a játék. – mondta, majd kissé vihogott, mire a nő arcán egy mosoly jelent meg és felnézett ellenfelére.
- Ma, még megúszod élve. De ha legközelebb találkozunk nem lesz ilyen mázlid. – mondta. Hangja nyugodt volt, de hátborzongató. – Ó, és a következő találkozásunknál garantálom, hogy élvezetes kínzásba legyen részed! – kuncogott, majd hátat fordított a férfinek és elindult. Ekkor a férfi magához tért és elmosolyodott.
- Nem tudtad, hogy hiba hátat fordítani az ellenfélnek? – kérdezte és a lány felé lendült, aki megtorpant és hátra nézett. Még ha védekezni is próbálna, akkor se lenne ideje hozzá. Azonban meg se próbált védekezni, csak nézett hidegen és megvetően a férfire, majd hirtelen egy árnyék ugrott elő és a férfi mielőtt észbe kapott volna, már a hideg köves úton feküdt miközben, valami rajta volt és morgott. Eltartott egy kis ideig mire felfogta, hogy egy hatalmas fehér tigris alatt van éppen.
- Tudja nem szép dolog hátba támadni egy hölgyet. – lépett közelebb hozzá a lány. Kezében a férfi kését forgatta, majd amikor oda lépett a férfi mellé, egy mozdulattal bele vágta a férfi kezébe, így a földhöz szegezve. – Tényleg ennyire, hülye vagy, hogy nem fogod fel, hogy nincs esélyed ellenem? Azt hiszed csak viccek a rólam szóló hírek? Ha egyszer üldözök valakit, addig hajtom, amíg le nem vadászom. Előlem nincs menekvés. Mustafa, hagyd szépen még a végén elrontod vele a gyomrod! – szólt a tigrisnek, majd sarkon fordult és ott hagyta az üvöltöző férfit. A tigris árnyékként követte, s így tűntek el London sötét utcáján.
A játszma megkezdődött, az ellenfelek felsorakoztak.
Vajon ki lesz a győztes?
Ki marad talpon, a legvégén?
Vajon a kutya és a madár képes lesz legyőzni az ellenfélt?
Vége