16- Az utapri előtt
Az Utapri előtt
Fél hónap telt el azóta, hogy a fiúk megismerték az Utapris ellenfelüket a Heavenst. Ezután sok dolog történt. Nanami bezárkózott a szobájába és igyekezet tökéletes dalt írni. Miután nagy nehezen észhez tért és abba hagyta a Starish (immár Cecillel kiegészülve) összeesésig tartó edzésekbe kezdet, aminek az lett az eredménye, hogy Tokiya belazásodott. Persze ezt nem hagytam annyiba, mert leszidtam mind az öt fiút (Tokiyát csak később) aminek az lett a következménye, hogy rám bízták a fiú ápolását. Ezután én is belázasodtam pont, amikor egy koncertet kellett volna adnom. Persze ezt Ayu nem nézte jó szemmel és miután leszidta a Starisht engem rakott helyre. Ezután 4 hétig boldogított engem és keserítette meg a Starish életét. Drága barátnőm a fiúkat hibáztatta azért, hogy megbetegedtem és ezért drágán megfizettek. Nem, mellesleg amíg itt volt a fiúk igen keményen gyakoroltak, de nem hajnalig, hanem csak bizonyos ideig. Közben összebarátkoztam Haruékkal is. Tudjátok ők voltak azok, akik a Show me love kippjénél segítettek nekünk. Közbe az elnök ide költöztette őket, hogy ne ismétlődjön meg a Starish agyonhajszolós mutatványa. Így már hatan (Haruék, én, Nanami) figyeltünk a Starishra ugyan is közben Ayu visszament Amerikába, de azért tartottuk a kapcsolatot. De szerintem ez érthetőbb lenne, ha egyesével bemutatnám az új jövevényeket. Kezdjük a bemutatást Haruval ugyan is ő köztünk az úgymond alfa nőstény. Ha valami gond akadt kezébe vette az irányítást és pár perc múlva már nem is volt gond. Egyébként Haru kosárlabdázik is és egy igen híres csapat tagja ahogy Hana is. Hana volt a klipnél a tánctanárunk most a Starishé. Igen keményen tartja a táncórákat így a fiúknak az elején esélyük sem volt hajnalig gyakorolni. Eleinte szerintem örültek, hogy ha az ágyig el tudtak jutni, de az idő múlásával hozzá szoktak a hajtáshoz és már nem esett nehezükre. Hana egyébként nem csak a tánchoz ért, hanem a művészethez is. Remekül fest és rajzol. Persze ilyenkor nem érdemes zavarni, hacsak nem unta meg az életét valaki. Aztán ott voltak még az ikrek is Keiko és Kiru. Kiru az idősesebb és a nevével ellentétben nem egy depressziós, sőt ami azt illeti igen életre való lány. Lételeme, hogy örökké vidám és néha a fiúk nagy bánatára szadista legyen. Amúgy olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Néha csodálkozom, hogy bírja ki Keiko. Igazi nővér és jó barát, mert amikor szükség van, rá ott van. Ami még érdekes benne és a húgában, hogy bár hármas ikrek (ott van még Ray, is mint a legidősebb testvér) mindegyikőjüknek más a szemszíne. Raynak kék, Kirunak zöld, Keikonak pedig piros. Ha már Keikonál járunk őt is bemutatom. Hosszú (fenékig érő) fekete haja van, amiben a szeméhez hasonló színű vörös melír csík van kétoldalt így nagyon szépen nézz ki. Más lehet, hogy megijedne, de szerintem gyönyörű lány. A nevével ellentétben szerelem terén nem túl szerencsés. Eddig két kapcsolaton van túl, és mindkét kapcsolatból igen rosszul jött ki. De nem rám tartozik, a szerelmi élete szóval nem boncolgatom. Szóval röviden jól elvagyok mostanában. Ami még érdekes, az, hogy a múltkori eset óta (amióta az a furcsa álmom volt) ha valami bajom van, mindig megjelenik az a fiú. Csak kicsit különös… Minden esetre már megszoktam, hogy hirtelen tűnik fel, amikor segítségre van szükségem. Még mindig meg van az érzésem, hogy valahonnan ismerem, amikor velem van, minden esetre erről csak Ayunak és Harunak meséltem. Ayunak ezért mert ő a legjobb barátnőm, Harunak azért mert egyszer már azt hittem, hogy megőrültem és ő nyugtatott meg. Furcsa, de mikor más is a közelben van, akkor eltűnik, és csak nekem jelenik meg később, amikor más egyedül vagyok. Pont, mint most.
- Oh, hello! – köszöntem neki. Épp a pavilonnál voltam kint (egyedül) és az új számomat próbáltam megírni.
- Üdv! – mosolygott rám. – Megint egy új zenével próbálkozol? – kérdezte és leült mellém.
- Aha. Már csak egy dal, kell az új albumomra és kiadható lesz. – mondtam miközben megmutattam neki a dalt.
- Nem rossz! – mondta és visszaadta a lapot. – Mindjárt kész is van! – mosolygott.
- Azért nem úgy megy az! – nevettem fel. – Nem olyan könnyű néha megírni egy dalt. Lehet, hogy a zene még könnyen megy, de a szöveggel már bajok szoktak lenni. – mondtam mosolyogva. Elgondolkodva nézte a lapot csak néha pillantott rám.
- Írd le az érzéseidet! – mondta miközben visszaadta a lapot.
- Hogy? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Hát a legegyszerűbb módja a dalírásnak, ha leírod, hogy mit érzel! – nyújtózott, majd felpattant. Viszont nekem mennem kell. Majd később találkozunk, szia! – köszönt el, mielőtt reagálhattam volna, valaki a nevemet kiáltotta. Meglepetten néztem a nevemet kiáltó felé aki Haru volt.
- Szia Haru! – köszöntem neki.
- Szia, már mindenütt kerestelek! – mondta mosolyogva, miközben lehuppant mellém.
- Engem miért? – kérdeztem meglepetten.
- Mindig eltűnsz, és alig látunk. Gondoltam kicsit beszélgethetnénk, mint a múltkor.
- Bocsi, de még nem vagyok hozzá szokva, hogy Nanamin és rajtam kívül más lány is van itt. Tudod, elég nehezen barátkozom és a fiúk elég sokszor kergettek az őrületbe így ide szoktam kijönni, mivel ez egy nyugis hely és lehet gondolkozni. – mondtam, miközben rámosolyogtam.
- Tudod, többet is mosolyoghatnál! – mondta elgondolkozva a kék szemű. – Nagyon jól áll.
- Tudod, vannak okok, amiért nem olyan egyszerű mosolyognom. – mondtam miközben a kék eget kezdtem el szemlélni.
- Hm, szerelmi gondjaid vannak. – jelentette ki, mire kissé ijedten néztem rá.
- Öhm, megkérhetnélek rá, hogy ezt ne kürtöld világgá? – kérdeztem kissé elpirulva.
- Rendben, de csak akkor, ha megbeszéljük a dolgokat! – nézett rám határozottan.
- Rendben! – adtam meg magam. Ezután mindent elmondtam neki. Néha kérdezgetet, és én válaszoltam.
- Nem semmi. – mondta.
- Elégedett vagy? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen.
- Egyébként már meg akartam kérdezni, hogy hivatalosan is a mesterkurzushoz tartoztok vagy… - kérdeztem, de félbeszakított.
- Mi csak kisegítők vagyunk. Így ránk nem vonatkoznak a mesterkurzus szabályai úgy, mint rátok. Mondhatjuk, hogy úgy vagyunk tagjai, mint Ayumi.
- Értem. – mondtam majd eszembe jutott a dalom is, ami arra vár, hogy befejezzem. – Segítesz? – mutattam fel a kottát a lánynak.
- Hát persze, mutasd csak! – mosolygott rám. Haruval dolgozni tök jó. Már értem, hogy miért mondta azt az én drága házi szellemem, hogy az érzéseimet írjam le. Hiszen mindig is ezt csináltam! Közben kiderült, hogy Haru írta azt a dalt, amelyiket úgy imádok. Tudjátok, aminek a videóját bátyó mutatta. A banda énekese Haru bátyja és a többi tag meg a barátja. Egyébként a másik nagy kedvenc dalomat meg ő énekli. Milyen kicsi a világ!
- Nekem meg a poison dalod tetszett nagyon! – mondta, amikor megemlítettem neki. – Teli volt energiával, titokzatos volt, mint te és közben benne volt az a bizonyos üzenet! Olyan nagyszerű volt, mint Ayumi debütáló száma a Shot in the dark. Szinte meg sem érdemli Castiel, hogy egy ilyen türelmes és nagyszerű lánnyal járjon.
- Furcsa egy ex vagy annyi szent! – nevettem. – Egyébként én nem ismerem Castielt. Amikor kint voltan éppen akkor jött meg Deborah és mindenkit Ayu ellen próbált fordítani, még engem is. – fintorodtam el az emlék hatására. Nincs annyi pénz a világon, hogy én még egyszer egy légtérben, vagy egy földrészen legyek vele!
- Na, most már menjünk, mert még a végén kereső expedíciót indítanak a megkeresésünkre. – állt fel.
- Vagy megkérdezik a fiúkat és már is kevesebb kört kell futniuk. – mondtam és én is felálltam. Így hát együtt mentünk be az épületbe ahol a fiúk csodálkozva néztek utánunk.
- Délután elmegyünk vásárolni? Kéne egy új tornacipő, plusz valami új ruha is jól jönne.
- Rendben. De előre szólok, nem vagyok egy könnyű esett! – mosolyogtam rá.
- Nyugi Hana se az, szóval már hozzá szoktam. Addig is gyere, próbáljuk el a dalt, már nagyon kíváncsi vagyok, hogy szól! – mondta majd karon ragadott és elkezdett húzni a próbateremig.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
- Jól láttam, hogy Hikaru mosolygott? – kérdezte csodálkozva Shou.
- Ezen mi olyan meglepő? – kérdezte Hana fel sem nézve a könyvéből.
- Az, hogy Hikaru – chant ritkán látni, mosolyogni. – válaszolt Natsuki.
- Mellettetek nem is csodálom. – mondta miközben tovább lapozott a könyvben.
- Problémád van? – hajolt hozzá közel a chibi.
- Kimásznál a képemből? Épp olvasni próbálok! – mondta rezzenéstelen arccal, mire a chibi zavartan húzódott hátrébb. – köszönöm.
- Hana ne terrorizáld őket! – jelent meg a mobilját nyomkodó Keiko és mellette a vidám Kiru.
- Mi a téma? – kérdezte, miközben levetette magát Hana mellé.
- Hikaru mosolygott ezek meg kiakadtak. – foglalta össze a sötétkék hajú és lapozott egyet a könyvében.
- Tudod, Hana kezdesz egyre inkább olyan lenni, mint az unokatesód. – mondta Kiru. A kék hajú, egy pillanatra felnézett, majd folytatta az olvasást.
- Csodálkozol? Szinte minden pasit elkerget mellőlem és már azon is kiakadt, hogy itt rengeteg fiú lesz. – válaszolt.
- És konkrétan miért is akadtatok ki azon, hogy szegény lány mosolygott? – kérdezte Keiko.
- Hikaru – chan ritkán mosolyog. – ismételte meg a választ Natsuki.
- Mellettetek nem is csodálom. – mondta Kiru. Hana elmosolyodott, amíg a chibi újra kiakadt.
- Mit mondtál? – állt a lány elé. Erre Kiru felállt és a Chibi elé lépett. Erre már Hana is felnézett és utána könyvével próbálta meg elfojtani a kuncogását. A többiek is hasonló helyzetben voltak. A nevetés tárgya pedig az volt, hogy Kiru magasabb volt, mint Shou így szó szerint lenézett a fiúra.
- Mit problémázol törpe? – kérdezte gonosz mosollyal az arcán. Mielőtt kirobbant volna a vita Keiko eltette a telefonját és közbe lépett.
- Befejezni! Mindkettőnek! – mondta, mire a Chibi haptákba vágta magát, Kiru pedig egy lemondó sóhaj kíséretében visszahuppant a kanapéra.
- Én vigyáznék a helyetekben, Keiko vérbeli kapitány. – kuncogott Hana.
- Na, akkor térjünk vissza az eredeti témára… - kezdet bele a piros szemű, de nem tudta folytatni, mert Ren belé fojtotta a szót.
- Kegyed két szép szeme olyan, mint a vöröslő rózsa. – bókolt egészen közel a lány arcához majd a kezébe nyomott egy rózsát.
- Köszönöm, de utálom, ha félbeszakítanak. – mondta a lány, majd arrébb tolta a fiút és folytatta. – Nos, ott tartottam, hogy Kirunak és Hananak igaza van. Nem vagytok épp a legjobb társaság és szerintem, ha nem fehér lenne Hikaru haja, akkor már rég megőszült volna. – mondta komolyan. – Ott volt a múltkori akciózásotok is. Ahogy hallottam Hikaru nem egyszer figyelmeztetett titeket, hogy az agyonhajszolásos mutatvány nem a legjobb módja felkészülni az Utaprire. – mondta, miközben helyett foglalt az egyik fotelben a lábát keresztbe rakta és felkönyökölt a karfára. – Hikaru is és mi is tudjuk, hogy a Heavens nem épp a legkönnyebb ellenfél, de azzal nem lesz jobb a helyzetetek, ha még a verseny előtt túlhajszoljátok magatokat és lebetegszetek. És bár Hikaru nem mutatja ki, de aggódik értetek ezért is fordult az elnökhöz, aki minket küldött. A mi feladatunk az, hogy féken tartsunk titeket és megkíméljük Hikarut. Mit gondoltok, miért mosolyog olyan ritkán? Rengeteg teher van a vállán és nem könnyű ezt egyedül cipelnie. Bár ezt magatok is észrevehettétek volna, ha már egyszer olyan nektek, mint a húgotok. – nézett jelentőségteljesen a fiúkra.
- Honnan? – kérdezte Shou.
- Ray mindent elmesélt. Nagyon hősies tett volt elüldözni azt az egy személyt, akivel igen jól kijött. – válaszolt Kiru. Erre a fiúk nem mondtak semmit csak maguk elé néztek. A beállt csendet Keiko törte meg.
- Fiúk, Hikaru nehéz személyiségű. Nem barátkozik túl könnyen és, hogy megvédje, magát elrejti az érzéseit és álarcot tesz fel. Mind álarcot viselünk, különféle okokból. Néha azért veszünk fel egy álarcot, mert valójában eggyé szeretnénk válni vele. Néha azért viseljük, mert képtelenek vagyunk szembenézni azzal, ami alatta van. Néha azért viseljük, mert valaki más szeretne minket másnak látni. És néha azért viselünk álarcot, hogy ne derüljön fény személyünkre. De az a baj az álarcokkal, hogy bármelyik pillanatban leránthatják rólunk őket! – sóhajtott a piros szemű.
- A legtöbb ember megjátssza magát, álarcot visel, ám a színjáték során elveszíti saját egyéniségét. – tette hozzá Hana aki ismét beletemetkezett a könyvébe.
- Röviden tömören, nem szabad hagynotok, hogy felvegye azt a bizonyos álarcot. Ha kell, szaggassátok le róla. Ha így megy, tovább elveszti a valódi személyiségét. – mondta Keiko.
- Akkor most milyen álarcot kell leszaggatni? – kérdezte Ottoya, mire Keiko fájdalmasan felnyögött.
- Haru! Délután én is megyek vásárolni! – kiabálta, miközben sietve távozott. Az érkező senpaiok csodálkozva néztek utána.
- Öcsém, ti aztán tényleg sötétek vagytok! – mondta Kiru, miközben felállt és nyújtózott egyet és távozott. A senpaiok kérdőn néztek az egyetlen ott maradt lányra Hanara, aki igyekezett tudomást sem venni róluk. Amikor megunta a dolgot unottan nézett fel és válaszolt fel nem tett kérdésre.
- Szimplán hülye ez a társaság és ezt nem bírták idegekkel. – mondta mire a fiúk egy emberként lázadtak fel. Aztán jött Cecil és az emberismerő mutatványa.
- Ichirin no Hana. Nagy művész lélek és igen jó táncos. – kezdte, de a lány rá se figyelve félbe szakította.
- Hibába nyalizol nem lesz könnyebb a délutáni táncpróba. – mondta és lapozott egyet a könyvében.
- Cecil szerintem most hagyd abba! – szólt közbe Shou, de a herceg csak folytatta.
- Bár hidegen és bunkón viselkedik legbelül, visszahúzódó személyiségű. – mondta elégedetten a herceg.
- Aha és ennek örömére olyan próbát fogok nektek tartani, hogy azt fogjátok majd kívánni, hogy bár csak ne születtetek volna meg. – mondta a szokásos stílusában és ismét lapozott egyet a könyvében.
- Cecil! – morogta vészjóslóan a Chibi és elkezdte kergetni a herceget.
- Végünk van! – sóhajtott Ottoya miközben lélekben próbált felkészülni a legrosszabbra.
- Az már biztos. –válaszolt a lány.
Vége