8. akkord: Silent Scream - Néma sikoly

2018.03.11 15:55

 

Van az a pont, amikor az ember lányának a nem létező töke ki van az egész világgal. És, hogy erre mi a legjobb orvosság? Hát mi más, mint másokat gyötörni, hogy nekik is fantasztikus hangulatuk legyen? Ha már nekem szar napom van, akkor legyen nekik is.

A mai nap is ilyen volt. Meg a tegnapi. Meg az tegnapelőtti. Meg, azaz előtti. Meg úgy egész héten… Lehet keresni, kéne valami másik módszert… Á nem. Jó ez úgy, ahogy van. Max megnövelem a napi Kaori adagom. Igaz így Natsukinak esélye se lesz akár egyszer megölelni Kaorit de nem baj. Ő csak ne ölelgesse az én kis Kaorim.

Megállapítottam, hogy mostanában nagyon elviselhetetlen vagyok. Kaori szerint, csak kétszer vagyok rosszabb, mint amikor az akadémiára jártunk. Sőt szerinte rekordot döntöttem, hogy idáig kibírtam.

„Utol értem az elvárásaid”

A mai nap is csodálatosan telt főleg a Starish számára, ugyan is őket érte az a szerencsétlenség, hogy elkísértem ma őket próbára. Shou szóvá is tette a sérelmét ezzel, kapcsolatban ezzel aláírva a halálos ítéletét. Mert hát ki vagyok én, hogy ilyent ne bosszuljak meg? Így történt hát, hogy ma a Starish-t a szokásosnál jobban piszkáltam, a chibival az élen.

• És ennél a pontnál roppant hamis voltál. Meg mi volt az a tánclépés? Mit képzelsz mi vagy te? Bazári majom? Vagy esetleg valami cirkuszi állat? – kérdeztem, ahogy kiléptünk a stúdió ajtaján. Még folytattam volna, de valaki belém fojtotta a szót.
• Yunoha? – kérdezte egy sajnos nagyon is ismerős hang. Csípőből fordultam hátra, szinte halottam a reccsenést (na meg éreztem a fájdalmat), olyan erővel fordultam hátra. Szerintem leírhatatlan volt az arc, amit vágtam. Legalább is abból, hogy a fiúk síri kussban kapkodták a pillantásukat köztem és az idegen között erre következtettem. – Erizawa Yunoha? Hát tényleg te vagy az. – a végét már csak suttogta. Ugyan olyan meglepettnek tűnt, mint én.
• Halyosy senpai? – kérdeztem kicsit sápadtan. Ó Istenek, kik a mennyben vagytok, remélem, megrohadtok.

„Megpróbáltam élni az álmod”

• Már nem vagyok a senpai-od. Rég találkoztunk Erizawa. – mosolygott kicsit. Ó kamik, tényleg remélem, hogy a karma visszavág nektek.
• Hát… igen. – mondtam kicsit akadozva. Nem könnyű úgy beszélni, hogy közben igyekszek nem elpirulva elolvadni a mosolyától.
• Mikor is volt utoljára? Talán mielőtt eltűntél. – kicsit mintha neheztelést éreztem volna a hangjában.
• Ehm… igen. – néztem félre, mint a rajta kapott kisgyerek.
• Bő szókincs. – szólt közbe Shou. Úgy látszik nagyon élvezte a helyzetet. Ölni tudó tekintettel fordultam, hátra mire a fiúk egyként hátráltak.

„De csalódást okoztam, neked
De te csak a legjobbat akartad nekem”

• Ezért még számolunk, ahogy a mai pocsék teljesítményetekért is. – mondtam, ki a halálos ítéletet, mire fal fehérek lettek. Ma megtanulják, hogy velem nem érdemes kikezdeni. Ha egy szenved, szenvedjen a többi is úgy is egy csapat. – Sajnálom, sen… izé Halyosy-san. Most mennünk kell. Örvendtem a találkozásnak. – hajoltam meg és már léptem volna is le, de persze, hogy semmi sem úgy sikerül, ahogy akarom.
• Erizawa! – szinte csattant a hangja. Nyakamat behúzva óvatosan fordultam meg.
• Igen? – kérdeztem ártatlanul, mire sóhajtott.
• Kérlek, beszéljük meg a dolgokat. – nem volt sem követelőző, sem parancsoló. Őszinte volt. Óvatosan bólintottam.
• Add ide a telefonod. – nyújtottam a kezem mire értetlenül nézett rám. – Ó az Istenekre már. Add már ide azt a nyüves telefont! Másként nem tudom megadni a számom, hogy meg tudjuk beszélni, hogy mikor érek rá. – fordítottam el a fejem. Igyekeztem nem elpirulni. Amikor a kezemben éreztem a telefont, gyorsan bepötyögtem a számom, majd visszaszolgáltattam. – Még beszélünk. – mondtam, majd elindultam. Most már nem állított meg így folytathattam az utam.

„[…] És ez a vihar egyre növekszik bennem”

A kocsiban érezhető volt a halálos légkör. Elég volt a fiúknak egy pillantást vetniük rám és tudták, aláírták a halálos ítéletüket, egyhamar nem lesz nyugtuk tőlem.

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

„Egyre nehezebben lélegzem”

• Kaoriiii! – vetettem magam barátnőm nyakába. Amikor visszaértünk az volt az első, hogy csapot, papot hátra hagyva felvágtattam a szobánkba, majd nyüszítve Kaori nyakába vetettem magam.
• Jól van, nyugalom. – simogatta a hátamat. Nem kérdezett semmit. Jól ismert már, így tudta, hogy mire van szükségem. – Kérsz teát?
• Egy jó nagy bögrével. – mondtam halkan és elengedtem. Ő felállt és 10 perc múlva egy nagy bögre, gőzölgő teával tért vissza. Mélyen szívtam be az illatát. Ezt megcsináltam jó narkóshoz méltóan legalább 5x mire megnyugodtam és elkezdtem kortyolgatni a teát.  – Miért vernek az Istenek mindig pont engem? – tettem fel a nagy kérdést.
• Ki tudja? – kérdezte halkan miközben engem nézett.
• Ah, Kaori én ezt nem bírom idegekkel! – nyüszítettem.
• Yunoha-chan. Döntsd el, hogy most sajnáltatod magad egy ideig, vagy kiakadsz. –sóhajtott Kaori. Meglepődve pislogtam fel rá. – Ne érts félre. Nincs semmi bajom veled, de ez nem te vagy. Általában, ha problémád van, levezeted a fiúkon és nem viselkedsz úgy, mint egy 16 éves tini, akit dobott a barátja.
• Kaori. – nem tudtam, hogy most bőgjek, felháborodjak, vagy röhögjek.
• Yunoha- chan idd meg a teád aztán, ha nem akarod elmondani, hogy mi bánt akkor inkább feküdj le és pihenj. – oda lépet hozzám és megölelt. – Rossz nézni, ahogy kifordultál önmagadból.
• Kaori! – kész eddig bírtam elszakadt a cérna. Kaori elnéző mosollyal lépett hátrább aztán nyújtott át zsepit.

Ezután estébe nyúló „vallomás tétel” következet, aminek egyik felében nagy nehezen elmondtam mi bánt, másik felében pedig keservesen bőgtem. Aztán este fele egy fél órás fürdés után olyan hulla voltam, hogy alig tudtam elvánszorogni az ágyamba. Hamarosan az álmok mezejére léptem, és újra éltem azokat a napokat, amikor még nem kellet megjátszanom magam.

„Ez mélyen legbelül fáj.”

Reggel borzalmasan éreztem magam. És ezen nem segített a telefoncsörgés se. Már épp terveztem, hogy az illetőt elküldöm vissza az anyjába, amikor megtaláltam a telefont. Meg se nézve, hogy ki az felvettem.

• Ki vaagy? – kérdeztem nyűgösen. Reggel volt még.
• Erizawa? Te vagy az? – kérdezte a túloldalt lévő mire, mintha hidegzuhany ért volna felpattantam az ágyamban.
• Halyosy-san? – kérdeztem hihetetlenkedve majd az órámra néztem. Reggelt 10 óra. Csodás, elaludtam.
• Ezek szerint nem vertél át. – jegyezte meg. Hirtelen nem értettem mire céloz, aztán leesett. Sóhajtottam.
• Ha jól emlékszem, akkor annyira köcsög még sose voltam, hogy kitoljak így valakivel… Ja várj. De. – megvakartam a fejem. – Hogy is hívták? Takashi? Eh, nem emlékszem. – igyekeztem elfojtani egy ásítást. – Na mind1. Minek köszönhetem hívásod?
• Rémlik, hogy megbeszéltük, hogy találkozunk? – mondta kissé szemrehányóan.
• Tényleg? – kérdeztem oldalra döntött fejjel.
• Tényleg. – mondta komolyan. – Ráérsz ma? – kérdezte.
• Hm…. – értelmes válasz. Kikeltem az ágyból és megláttam az éjjeli szekrényemen egy üzenetet. – Úgy látszik rá.
• Tessék?
• Nem érdekes. – sóhajtottam fáradtan.
• Rendben akkor, a stúdiótól ahol tegnap találkoztunk van nem messze egy kávézó. Találkozzunk ott, pontban, délben.
• Nincs neked jobb dolgod? – kérdeztem halkan magamtól,
• Lenne, de ez a dolog elsőbbséget élvez. – válaszolt mire kicsit meglepődtem.
• Értettem. – sóhajtottam.
• Akkor délben. Viszhall. – köszönt el.
• Oh, Kamik az egekben remélem, egyszer megrohadtok. – néztem a plafonra. Rövid toporzékolás és hiszti után, sikerült annyira összeszednem magam, hogy a következő dolog, amin idegeskedjek, az legyen, hogy mit vegyek fel. Fél óra kutakodás és ruhapróbálgatás után találtam egy elfogadható egyrészes ruhát. Remek még maradt másfél órám, hogy csináljak valamit a külsőmmel és oda érjek. Sóhajtottam, majd előkotortam az agyamból azon idők emlékét, amikor még több időt szenteltem annak, hogy nézzek ki. Végül 15 perc szerencsétlenkedés után sikerült elfogadható külsőt varázsolnom magamnak. Felkaptam egy magas sarkú szandált, majd rohantam le a lépcsőn. Rövid üzenetet hagytam, hogy ne keressenek halaszthatatlan dolgom akadt, aztán leléptem. Az ajtón kilépve egy kalapot nyomtam a fejembe, majd sikeres taxi leintés után már sínen voltam. 10 perccel korábban érkeztem a megbeszélt helyszínre így sajnos volt időm aggódni. Végül is már lassan 3 éve, hogy leléptem minden szó nélkül. Na, jó ez nem teljesen igaz. Mikuék tudták félig meddig, hogy miért lépek le, de na. Ránéztem az órámra. 57. Őt ismerve biztos pontos lesz, de akkor is ideges voltam.
• Erizawa? – kérdezte a keresett mellettem mire kissé megijedtem. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.
• Eh. – bő reakció. – Mi az? – kérdeztem, amikor kezdtem unni, hogy nem szól semmit, csak bámul.
• Semmi, csak nem hittem volna, hogy tényleg eljössz.

„Csak hagy legyek, aki vagyok
Ez az amit tényleg meg kell értened.”

• Na, jó. Ha csak erre futja én léptem. – mondtam és mentem volna, de elkapta a karom.
• Bocsánat. De se szó, se beszéd, csak úgy leléptél, aztán legközelebb már a tv-ben látlak, viszont mint Idol. Ráadásul a hajad is befestetted. Amikor azt hinné, az ember, hogy nem okozhatsz meglepetést, hirtelen eltűnsz, majd újra felbukkansz, és végül beléd botlok. Mit szólnál, ha leülnék, és kicsit nyugodtabban átbeszélnénk a dolgokat? – kérdezte finoman. Ó még is hogy a francba tudnék ellenállni neked ezek után?

„És erősen remélem, hogy a fájdalom elmúlik.”

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

A Starish tagjai összetették a két kezüket és köszönetet mondtak az isteneknek, amikor megtudták, hogy azon a napon Yunoha nem tart velük, mert elég rosszul van Kaori elmondása alapján. Nem, nagyon izgatta őket. Na, jó egyedül talán, Natsuki és talán icipicit Otoya aggódott, de a szabadság és nyugodt nap öröme elnyomta az aggodalmukat.

Dél körül végeztek a stúdió felvétellel és épp élvezték a szünetüket, amikor Shou hirtelen megtorpant. A többiek már épp készültek volna lehordani, hogy mi a francért az út közepén kell lefagynia, amikor egy adott irányba mutatott. A többiek követték a kezét és megpillantották a fagyás okát. Ez az ok pedig egy nagyon is jó színben lévő Yunoha volt, aki látszólag várt valakire.

• Nem úgy volt, hogy rosszul van? – kérdezte Natsuki.
• Nézd már meg jobban! Az alapján, hogy kicsípte magát biztos vár valakire. – horkantott a chibi.
• De el kell ismerni elég rendesen kicsípte magát. – állapította meg Cecil.
• Valóban, nagyon csinos. – értett egyet Ichinose.
• Srácok Itt Erizawa-ról van szó! Az ördögi és elviselhetetlen senpairól! Rosszabb, mint Ai és Casmus együtt! – akadt ki a chibi.
• De Shou-chan! Az esetek többségében miattad szívózik velünk!
• Hát de… - kezdte volna a felháborodást az érintett, de félbe szakították.
• Nézzétek a tegnapi srác az!  - szólott Otoya. A többiek egy emberként kapták a fejüket az érintett irányába. Mivel messze voltak nem hallották, hogy miről beszél a páros így csak a látvánnyal kellet beérniük. Persze ez nem akadályozta meg őket abban, hogy kommentálják a látottakat.
• Ó valamin összevesztek.
• Most Yunoha-san elmegy.
• Nem, nem hagyta elmenni.
• Úgy látszik kibékültek.
• Most együtt mennek be a kávézóba.
• Srácok ez nem egy foci meccs, hogy kommentálni keljen. – jegyezte meg Shou.
• De Shou- chan te nem vagy kíváncsi rá, hogy ki lehet az, aki megszelídítette Yunoha-chant?
• Nyílván a senpai-a volt valamikor legalább is tegnap azt mondta.
• Meg azt is, hogy lelépet szó nélkül.
• Nyílván az exe, akit valamiért faképnél hagyott. Nem mindegy? – kérdezte a törpe.

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

Azt hittem, viszonylag sikerült felkészülnöm erre a pillanatra, de amint rendelés után bekövetkezett a kínos csend rájöttem, hogy nem.

• És mivel töltötted az elmúlt éveket? – kérdezte hirtelen.
• Hát két évig a Satome akadémián tanultam, aztán debütáltam.  Másfél év után kezdett sok leni az egész, így kicsit visszavonultam, aztán 3 hónapja újra kezdtem az egészet. – rövidítettem le a történetet.
• Értem. És te is énekes, vagy mint a Starish?
• Többé-kevésbé. Inkább színészi munkáim vannak. Számomra a színészet az, ami inkább megy úgy, hogy még élvezni is tudom.
• Tessék a rendelésük. Egészségükre. – jelent meg a pincérlány és letette a két bögrét, majd lelépett.
• Elég mozgalmas volt akkor ezek szerint az elmúlt 4 éved. – keverte meg a kávéját.
• Fogalmazhatunk úgy is.
• És miért pont a sztárság mellet döntöttél?
• Azért mert színészetet akartam tanulni.
• Azt megtehetted volna színészi iskolában is.
• Valóban, de a Satome akadémia a legjobb e téren. A legjobb akarok lenni, ehhez pedig a legjobb helyen kellet tanulnom. Én pedig biztosra mentem, nem kockáztattam. – emeltem fel a csészém és beleittam a lattémba. Persze a fő okomat nem mondtam még el neki, de nem is mondhatom. Úgy se értené meg.
• Értem. Ez rád vall. Mindig a maximumot nyújtod és csak is a legjobb eredménnyel éred be.
• Maximalista vagyok. Van, amikor jó, van, amikor már nem annyira. – mosolyodtam el.

„És ez kínoz engem.”

Kellemes nap volt. A kávézó után még sétálgatunk kicsit végül egy cukrászdában kötöttünk ki. Itt már nem sokat időztünk, mert háromkor Halyoshy-nak el kellet mennie, de búcsúzás előtt azt mondta, hogy örülne, ha megismételnénk a mai napot.

• Én is. – mosolyodtam el. Ez nem mű mosoly volt, hanem igazi szívből jövő. Mosollyal az arcomon integettem neki, majd amikor az alakja eltűnt, a mosoly is lehervadt az arcomról.

„De nem tudok szabadulni”

Tudtam, hogy bármennyire is jó volt a mai nap, ha így folytatjuk csak magamnak ártok. Nem fogom bírni. Úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna, de a feszültség ott van köztünk arról nem is beszélve, hogy amikor már kezdenék reménykedni akkor csírában, eltapossa a reményeim, még ha nem is veszi észre.

• Még is, hogy szerethetem, pont ebbe az alakba? – sóhajtottam.  Végül úgy döntöttem, hogy sétálok még egy kicsit. A legközelebbi taxi állomás nincs olyan messze és azért egy kis séta nem árt meg. Mondjuk, magas sarkúban nem viszem túlzásba.

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

Amikor visszaértem egy csodálkozó Reiji-be botlottam.

• Yuno- chan? – kérdezte meglepetten, miközben végig nézett rajtam. Elismerően füttyentet egyet.
• Még mindig nem Yuno, hanem Yunoha. – sóhajtottam, miközben elindultam felfelé a szobámba. Hosszú vörös hajam, ami eddig kontyban volt feltűzve kiengedtem. – Na így már kényelmesebb. – mormoltam elégedetten. Fáradtan nyitottam be a szobába. Kaori nézett vissza rám az íróasztal mögül.
• Szia, Yuno-chan.
• Kaori! – vettem magam barátnőm nyakába. – Hogy lehet valaki ennyire dögös, és áh! Azt hittem meghalok annyira dobogott egész végig a szívem! De ahányszor reménykedtem ő csírájában elfojtotta! Miért ilyen kegyetlen a szerelem? – kérdeztem végül.
• Csak nem Halyoshy- sannal voltál ma? – kérdezte.
• De! Olyan volt, mint egy álom! Édes Istenem, csak ne lennének olyan megmozdulásai, amik reményt keltenek bennem! Kaoriii! Olyan jól éreztem, ma magam, még is sikítani tudnék, úgy fáj a szívem.
• Nos, akkor azt hiszem ez segíteni fog. Add ki magadból, jó énekeshez méltóan. – nyomott a kezembe egy kottát. Átfutottam a szememmel.
• Imádlak. – öleltem magamhoz szorosan.

„Szóval, csak sírok és sírok, amíg ki nem jön a néma sikoly.”

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

Még az nap megírtam a dalhoz a szöveget. Másnap riasztottuk az elnököt, és harmadik nap már vonulhattam is a stúdióba felvenni a dal egy részét. Először még csak a zenét vettük fel szöveg nélkül. Én csak azért kellettem, hogy ha valami nem tetszik, akkor közbe tudjak szólni. Azt hiszem 3 hónap óta ez az első dal, amit ennyire komolyan veszek ergo kihozom a maximumot belőle. Negyedik nap eljutottunk odáig, hogy felvegyük a teljes dalt. Kivételesen Reiji is eljött mivel elmondása szerint sose látott még ennyire lelkesnek. Kaori mint dalszerző volt jelen és a Starish néhány tagja, mint kéretlen személyek, de sajnos nem dobhattam ki őket mivel elég nagy a hírnevük. Sőt az elnök szerint így legalább tanulhatnak is.

• Rendben kezdjük. 3, 2, 1, indul. – hallaszott a teknikus hangja. A fejhallgatóból felhangzott a zene. Az elején olyan mintha zene doboz szólnak, aztán jönnek a hangszerek és végül én. Nem érdekelt a külvilág. Itt és most minden érzelmem kiéneklem. Ez az én üzenetem. Benne van minden fájdalmam és kétségem, minden kérdésem.

„Mond el, hogy miért gyakorolsz rám nyomást.”

Még is mit vársz tőlem? Mit akarsz, mit tegyek? Miért adsz reményt újra és újra, hogy aztán elfojtsd csírájába?

„És miért bántasz minden nap? Ez az oka, hogy olyan magányosnak érzem magam.”

És még is, annak ellenére, hogy összetöröd a szívem, újra és újra csak egyetlen egy kívánságom van.

„Ennek ellenére tarts a karjaidban.”

Annyira, de annyira szeretlek. És hiába telt el ennyi év és hiába hittem azt, hogy lezártam magamban ezeket az érzéseket még se ment.

„Ha akarsz, rakj bele egy doboz csillogásba”

Még is, ha melletted vagyok, a szívem csak egyre jobban fáj.

„De én csak egyre jobban ki akarok jutni”

Az együtt töltött idő, olyan mintha a vízből próbálnék kijutni. Gyönyörű, mint a víz kékje, és fájdalmas, mint a levegőhiány. Még is ennek ellenére eszembe jut a mosolyod, ahogy azt mondtad, hogy örülnél, ha még egyszer találkoznánk.

„És te most olyan elkeseredett vagy, mert én cserbenhagytalak.”

Elmenekültem akkor 3 évvel, ezelőtt mert már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy összetörök, a bennem lévő érzések pedig kavarogtak.

„És ez a vihar egyre növekszik bennem.”

Egyszerűen már nem kaptam levegőt. Fuldokoltam, ha a közeledben voltam.

„[…] És egyre nehezebben lélegzem. Ez mélyen belül fáj.”

Kérlek, értsd meg az érzéseimet és fogadd el. Benne van a titok, amit már 4 éve őrzök. Ez a dal én vagyok.

Csak hadd legyek, aki vagyok.

Ez az, amit tényleg meg kell értened.

És erősen remélem, hogy a fájdalom elmúlik.

És ez kínoz engem.

(Kínoz engem)

De nem tudok szabadulni

Szóval, csak sírok és sírok, amíg ki nem jön a néma sikoly.

A néma sikoly.
[…]

(Anna Blue- Silent Scream)

Vége