7. - Fény derül a titokra, avagy a mire valók a barátok
Fény derül a titokra, avagy a mire valók a barátok
Elmélyülten néztem a kék eget miközben az élet nagy rejtelmein gondolkoztam, mint például, miért esik a vajas kenyér a vajas felével a földre (igen még mindig ezen tűnődöm), vagy, hogy miért vagyok ekkora szerencsétlen, hogy még reménykedek ebben a lehetetlen szerelemben. Hm, milyen jó kis történet cím lenne. Tisztára olyan vagyok, mint egy holdkóros, pedig csak egy kicsit depis vagyok. Na, jó ez túlzás, csak szimplán szerelmi bánatom van. Igen, nekem is vannak ilyen érzéseim. Azért, mert a jéghercegnő becenevet (és művésznevet) kaptam még nem jelenti azt, hogy tényleg fagyos a szívem. Szimplán csak az álarcomat mutatom a közönségnek, ami ez esetben a körülöttem lévő emberek. A színpad pedig az egész világ. Erről eszembe jutott valami, amit régen az egyik animében halottam. Az élet egy színjáték és mi vagyunk a főszereplője. Van benne valami…
- Itt van! – jelent meg Shou mire ránéztem. A szőke elém lépett majd megszólalt. – Gyere velem. – jelentette ki.
- Minek? – néztem rá értetlenül.
- Csak, gyere! – mondta türelmetlenül, mire felálltam. Erre rögtön elkapta a csuklóm és elkezdett maga után húzni. Egészen a nappaliig elhúzott, ahol leültettet a kanapéra és mire észbe kaptam már a Starish majdnem minden tagja körülöttem volt Nanamival kiegészülve. Meglepetten pislogtam, fogalmam sem volt, hogy most mi van. – Cecil te jössz! – mondta a Chibi és a srác elém lépett és mélyen a szemembe nézett.
- Öhm… - próbáltam megszólalni, de nem nagyon ment. Egyrészt azért mert még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik velem, másrészt azért, mert roppantul zavaró volt a zöld szemek látványa, ami szinte a lelkemig hatolt.
- Mizuki Hikaru. Tehetséges lány, akinek boldog gyerek kora volt, de hiába kapott meg mindent egy régi barát elvesztése árnyékot vett a mosolyára. – szólalt meg a fiú, mire tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Honnan? – leheltem. Szinte éreztem, hogy elsápadok.
- Cecil képes olvasni az emberek szemében. – mondta Natsuki. Nem nagyon figyeltem rá, mert a zöld szemek fogságban tartottak így folytatódott a lelkem titkainak felfedése.
- Na, jó ez nekem sok! – álltam volna fel, de Ren visszanyomott a kanapéra, mire szúrós szemmel néztem rá. – Mi van? – kérdeztem mérgesen. Az egész társaság meg van kergülve?
- Amikor igaz barátokra tesz szert a sötétség enyhül, de nem múlik el, aztán később, amikor újra találkozik a fény és a sötétség a fény alul marad. – folytatta Cecil, mire az összes vér kifutott az arcomból és sápadt lettem.
- Elég! – suttogtam. Nem akartam elismerni.
- Bármennyire is tagadod, így nem mész semmire! – mondta nyugodtan a fiú.
- Ugyan mit tudtok ti? – kérdeztem mérgesen.
- Elég sok mindent, de ahhoz, hogy összeálljon a kirakós szükségünk van a hiányzó darabokra. – mondta Masato.
- Legyen hát, de ez egy hosszú történet lesz, szóval azt ajánlom, hogy mindenki foglaljon helyet. – sóhajtottam megadóan. Amikor mindenki elhelyezkedett erőt vettem magamon és elkezdtem mesélni.
*/*/*/*/*/*/*
Gazdag, családba születtem második gyermekként, de sosem éreztem azt, hogy amiért gazdag vagyok le kéne néznem másokat és anyuék is arra tanítottak, hogy ne szálljon a fejembe a dicsőség és a pénz. Mindig tiszteljem az idősebbeket és a barátaim. A bátyámmal sem volt semmi gondom, nagyon szerettem és ő is szeretett engem. Sosem veszekedtünk, mindig ott volt velem, ha kellet így szinte elválaszthatatlanok voltunk.
- Mit csinálsz nii-san? – néztem kíváncsian bátyámat és felültem mellé a zongora padra.
- Mond csak Hikaru akarsz látni pillangókat? –nézett rám mosolyogva. Két év volt közöttünk, de mindig jól megértettük egymást.
- Pillangókat? – néztem fel rá, nagy szemekkel.
- Igen. Megmutatom, neked az én titkos helyem ahol vannak pillangók is, csak annyi a dolgod, hogy behunyod a szemed és befogadod a zenét. – mosolygott rám mire engedelmesen lehunytam a szemem. Amint meghallottam a zenét éreztem, hogy egy másik világba repülök. Egy csodás helyen találtam magam, amikor legközelebb kinyitottam a szemem. Hatalmas mosollyal az arcomon néztem körbe. Virágos rét, sok zöld fa és pillangók vettek körül. És még mindezek ellenére is tisztán halottam, bátyám játékát.
- Elképesztő. – nyitottam ki a szemem és felnéztem bátyámra.
- Ugye? Te is meg akarsz tanulni így játszani? – kérdezte.
- Én, szeretnék, de fel sem érek a zongorához. – hajtottam le a fejem szomorúan.
- Ezt könnyen megoldhatjuk. – mondta a hátam mögül apa és a bátyám ölébe ültetett. – Így ni! Most már az én kis hercegnőm is gond nélkül tud majd zongorázni! – mondta és egy puszit nyomott a fejemre.
- Aztán csak ügyesen! – mosolygott rám, anya, majd leült a kandalló melletti két szék egyikébe apa pedig követte.
- Nos, akkor utánozd le a mozdulataim. – mondta majd lejátszott egy rövid dallamot. Igyekeztem, pontosan lemásolni a bátyám mozdulatát, de a kezem kicsisége miatt nehéz volt.
Igen. Így tanultam meg zongorázni. Szinte imádtam az új módszert, aminek segítségével kifejezhetem magam.
- Kicsikém, mit nézel? – jött be anya a nappaliba.
- Ezt a fura öltözetű nénit. – mutattam a tévére, amiben egy operaénekes volt.
- Tetszik? – guggolt le hozzám anya.
- Nem. – ráztam meg a fejem, mire fehér tincseim szanaszét „röpködtek”.
- Nem? – kérdezett vissza meglepetten anya.
- Nem. Nem énekel teljes szívéből. Olyan üres a hangja. – mondtam, miközben újra a képernyőre néztem.
- Elmagyaráznád kicsim nekem is? – nézett rám kedvesen.
- Hát, bár mosolyog és gyönyörűen énekel, de nem érzem úgy, hogy teljes szívét beleadná. Olyan mintha csak azért csinálná, mert ez a dolga. Nincs semmi varázsa a hangjának. – mondtam.
- Kicsim elénekled nekem meg a papának azt a dalt, amit múltkor hallottál? – kérdezte kedvesen, mire bólintottam. Kinyújtotta a kezét és kézen fogva vezetett a zongora szobába ahol bátyám játszott és apa hallgatta.
- Szerbusz, hercegnőm! – emelt az ölébe apa.
- Képzeld az előbb azt mondta elénekli azt a dalt, amit tegnap hallott. – mosolygott anya, miközben helyet foglalt. Erre a bátyám is kíváncsian fordult felém.
- És mi az a dal? – kérdezte kíváncsian apa.
- Az Anasztáziából a volt egy régi december! – mondtam vidáman.
- Akkor haljuk, majd én, kísérlek! – mosolygott rám a bátyám.
- Rendben! – bólintottam.
Medvetánc, pilleszárny,
Dől az emlék, az ember...
Dallam cseng, hangfoszlány,
Volt egy régi december.
Lágy a kéz, melengető,
Fú a hó, fényes trojka jő,
Páros táncot jár a nép,
így él a régi kép.
Lágy a kéz, melengető,
Fú a hó, fényes trojka jő,
Páros táncot jár a nép,
így él a régi kép.
Régen volt, réges-rég,
Dőlt a fény a teremben,
Ismerős, bennem él,
ám felsejleni sem mer.
Dallam cseng, hangfoszlány...
Volt egy régi december.
(Anasztázia- volt egy régi december)
Igen, ez volt az első alaklom, amikor igazán énekeltem. Ezután anyuék egy énektanárt fogadtak, aki megtanított énekelni.
- Gyere, kicsim mindjárt kész leszel!
- De, mama olyan kényelmetlenül érzem magam! – néztem rá anyura. – Miért kell folyton nekem is ott lenni? Utálom azokat az embereket! Mindig csak hazudnak!
- Kicsim csak az estét kell kibírnod! És most itt lesz a papának egy különleges vendége, akinek a fia veled egyidős. Biztos jól kijöttök majd.
- Neki is jó pofiznom kell? – néztem fel ártatlanul rá.
- Honnan ismersz te ilyen szavakat? – nézett rám csodálkozva.
- Nii-san kérdezte ezt tegnap a papától. – mondtam.
- Nem kéne, mindent eltanulnod a bátyádtól! Ideje lenne, kicsit önállósodnod. – nézett rám anya, majd még megigazította a hajam, ami szabadon volt és megfogta a kezem, hogy még véletlen se forduljak vissza. A bál nagyon unalmas volt. Bátyót lefoglalták apa vendégei így teljesen egyedül voltam anyával. – Kicsim hagy mutassak be neked valakit. – szólalt meg anya. Felnéztem és egy fekete hajú megszeppent fiú állt előttem. – Ő itt Ichinose Tokiya apa egyik jó barátjának a fia. Mutatkozz be szépen.
- Mizuki Hikaru vagyok örvendek! – hajoltam meg a fiú előtt, már amennyire lehettet ebben a habos babos ruhába.
- Részemről a szerencse. – válaszolt a fiú és mintha egy kicsit elpirult volna.
- Nem megyünk ki egy kicsit levegőzni? Kezd melegem lenni? – kérdeztem mosolyogva, hogy oldjam a feszültséget.
- De. – mosolyodott el és úriemberhez méltóan felkínálta a karját.
*/*/*/*/*/*/*
- Szóval így találkoztatok? – kérdezte Shou, mire bólintottam egyet.
- És mi történt ezután? – kérdezte Ottoya.
- Ezután további bállakon találkoztunk legközelebb és egyre jobban megismertük egymást. Már nem voltam egyedül és nem kellet jó pofiznom apám üzlettársai előtt, mert ilyenkor mindig elvezetett és együtt jártuk be a termet vagy a kertet, miközben mindig valamiről meséltünk egymásnak. Így ment ez egy évig és nagyon jól, kijöttünk. Aztán jött az a nap.
- Mi történt? – kérdezte Shou.
- Apa munkája miatt újra költöznünk kellet. Mivel apa üzletei miatt folyton kötöztünk így nem ért váratlanul még is csalódott voltam. Végre találtam egy barátot. – mondtam szomorúan.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
- Elmész? – kérdezte döbbenten.
- Igen. – bólintottam szomorúan. – A papa munkát kapott New Yorkban ezért ismét költözünk.
- Értem. – mondta szomorúan, majd felnézett a csillagos égre.
- Tokiya? – néztem a fiúra bizonytalanul.
- Igen? – nézett rám.
- Tegyünk egy fogadalmat! – néztem fel döbbent arcára. - Ígérjük meg egymásnak, hogy sose felejtsük el a másikat még akkor sem, hogy ha valóra válnak az álmaink! – néztem rá határozottan. Egy pillanatig még meglepődve nézett rám, aztán elmosolyodott.
- Rendben! Megígérem!
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
- Szóval ez történt. – jelentette ki Hijirikawa.
- Aha. – bólintottam. Nem néztem fel. A szemem előtt még mindig a régi emlékek lebegtek. – Őszintén meglepődtem, amikor először megláttam, mint Hayato. Figyelemmel kísértem a távolból aztán hirtelen eltűnt. Aggódtam érte. Mivel engem sosem vonzott a sztárok élete így nem nagyon tudtam, hogy mi történt vele, de az a legjobb barátnőm elég otthonosan mozog –e téren így neki köszönhetően tudtam, hogy mi történt. Aztán hirtelen újra feltűnt, azon a bizonyos koncerten. – néztem jelentőségteljesen a fiúkra. – Bár már elég régen volt, de azért emlékeztem arra, hogy milyen volt az a Tokiya, aki tiszta szívéből szeretett énekelni. Ott a koncerten már nem az a fiú volt, akit én megismertem. Egy teljesen más személyt láttam. Tudjátok én kiskorom óta megéreztem, ha valaki nem tiszta szívéből énekel. A nagypapám szerint ez azért van, mert az ő unokája vagyok és nekem is része az életemnek a zene. Nagyon sokszor előfordult, hogy amikor náluk voltam együtt zongoráztunk vagy éppen arra vett rá, hogy énekeljek. Már kiskoromtól kezdve a zene vesz, kerül így nagyapám elmondása szerint elkerülhetetlen volt, hogy bennem is feléled a tehetség. – dőltem hátra, miközben összefontam a karomat és keresztbe raktam a lábam. – Amikor megismertem Tokiyat már akkor is remekül tudott énekelni. Mindig azt mondogatta, hogy egyszer sztár lesz és mosolyt csal majd az emberek arcára. Egy ideig amíg Hayato volt ezt meg is valósította, de miután eltűnt és újra visszajött már nem volt önmaga. Aztán láttam a debütáló koncerteteket, amin már újra a régi önmagára emlékeztetett. – néztem fel rájuk.
- Nos, történt egyes más, dolog. – vakarta a tarkóját Ittoky.
- Akarom én tudni? – sóhajtottam fáradtan.
- Ugyan Hikaru – chan fel a fejjel! – ült le mellém Tomo - chan és átkarolta a nyakam. – Majd mi segítünk igaz fiúk? – nézett fel mire a fiúk egyöntetűen bólogattak.
- A mi kishúgunkért bármit! – huppant le a másik oldalamra Shou és átkarolta a vállam. Amióta visszajöttem Amerikából kedvesebb voltam egy fokkal, a fiúkkal és a Chibivel is jobban kijöttem.
- Köszi, srácok! – néztem rájuk meglepetten.
- Ugyan mire valók a barátok! – mosolygott Cecil.
- De azért ha lehet, ebből a testvéri komplexusból vegyetek vissza! – nevettem fel, mire ők is velem együtt nevettek.
VÉGE