7. akkord: Hajnali célhoz érés
„Miközben bátorságot merítünk egymástól,
A köztünk lévő távolság
Már csupán karnyújtásnyi.
Még sem fogunk soha kezet fogni egymással
Már kölcsönösen elismertük egymást.”
Még mielőtt a Satome akadémiára jártam volna ellentéte voltam a mostani énemnek. Mindig is jó tanuló voltam. Néha ha kicsit rákapcsoltam, akkor osztály első vagy néha évfolyam első is tudtam lenni. Bár nem sok sportban jeleskedtem ettől függetlenül imádtam sportolni. Ezek miatt elég népszerű voltam így nehéz volt igaz barátokat szerezni, de sikerült. Azonban a rajongók mellé rosszakarók és rivális is járt. Igen rivális. Volt egy riválisom. Bár egyoldalú volt ez a rivalizálás és nem egyszer megmondtam neki, még is sose adta fel és állandóan versenyzett velem. Tanulásban, sportban és még sok mindenben kihívott. Volt, amikor nem fogadtam el vagy csak direkt veszítettem ellene, csak hogy túl legyek az egészen. Tudtam, hogy tisztában van vele, hogy direkt veszítek mindig ellene. Még is újra és újra kihívott.
„A szöges drótokon túl,
Egy magasabb cél felé törve
Ketten versengünk egymással.
Nincs szükség szavakra,
Ellenfelekként csak egymás arcát kell látnunk.”
Folyton versenyeztünk egymással. Egy idő után már élveztem. Észre se vettük, de már szinte már jobban megbíztunk egymásban, mint a barátainkban.
„Kezdetben még ellenségek voltunk,
Még is mikor lettünk ilyen őszinték egymáshoz?
Hát nem különös?”
Merengve nézek ki az ablakon. Az eső esik és hangosan kopog az üvegen. Sóhajtok egyet. Nem szeretem az ilyen időket. Ilyenkor van időm merengeni azon, hogy hol basztam el az életem.
/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/
- Erizawa! – csattant egy hang a folyosó végéről mire felnyögtem.
- Megjött az udvarlód! – kuncogott Miku.
- Még, hogy udvarló. Inkább zaklató. – mondtam nyúzva. Barátnőim jót nevettek rajtam.
- Erizawa! – üvöltötte zaklatóm immáron mellettem.
- Tudod halottam ám elsőre is. Nem kell üvöltözni. – mondtam miközben arrébb toltam. – Szóval ezúttal mi a nyűgöd?
- Még is mit jelentsen ez? – mutatott fel egy lapot. Mivel közvetlenül az arcomba tolta így hátrébb toltam és csak azután tudtam fókuszálni a lapra.
- Jé, ez a múltkori töri doga nem? – kérdezte Yumemi.
- Ami fontosabb mit keress nálad Yuno- chan dolgozata? – kérdezte Miku. – Jé, egy pont híján maximum pontszámot értél el.
- Áh, már tudom mi ez! – kiáltottam fel. Szerintem még a villanykörte is kigyulladt a fejem felett.
- Jól, van Yuno- chan így is szeretünk. – nevetgélt Miku, miközben egy vízcsepp jelent meg a homlokán.
- Szóval mi van vele? – néztem fel a fiúra. Magasabb volt nálam egy fejjel és szemüveget viselt, amitől barna szemei nagyobbnak tűntek. Fekete haja rendezetten állt a fején.
- Miért nem hoztad a maximumot? Miért fogtad vissza magad? Meg lett volna a maximum pontszám! – problémázott.
- Most komolyan ezért problémázol senpai? – kérdeztem sóhajtva.
- Még szép, hiszen a riválisom vagy így ezt nem tekinthetem győzelemnek! – válaszolt mire nagyot sóhajtottam. Halyosy senpai egy évvel volt idősebb nálam és valamiért riválisának tekint. Hiába próbáltam megértetni vele, hogy rossz embert nézett ki magának nem akarja elfogadni.
- Csinálj, amit akarsz. – sóhajtottam. – Úgy se tudsz, utolérni ideje lenne belátnod már.
- Ú elő jött a kegyetlen énje! – szólalt meg izgatottan Yumemi.
- Senpai kérlek ad fel. Így nem lesz olyan csúfos a vereséged. – folytattam.
- Egyszer úgy is utolérlek, és le foglak győzni! – jelentette ki szilárd tekintettel.
- Legyőzni? Jó vicc. – nevettem fel gúnyosan. Alapvetően nem vagyok gonosz az emberekkel, de vannak idők, amikor ilyen eszközökhöz kell folyamodni. –Ha le tudsz győzni akár egyszer is, akkor nyertél. De figyelmeztetlek, nem fogom vissza magam!
- Nincs is szükségem rá! Akkor nem lenne igazi a győzelem! – válaszolt miközben végig a szemembe nézett.
- Legyen hát. Kezdődjék a csata! – mondtam és elvonultam az osztályba. Amint beléptem a terembe nagyot sóhajtottam. Nem könnyű ilyen sokáig a személyiségemmel ellenkező szerepet játszani.
- Szép színjáték volt! – emelte fel a hüvelyk ujját Miku. – Még én is megijedtem tőled.
- Yuno- chan olyan tehetséges vagy! Jó vagy a tanulásban és kedves vagy mindenkihez, ráadásul elmehetnél színésznőnek is. – dicsért Yumemi.
- Ugyan! A tanulásban nem vagyok olyan jó, csak ha megerőltetem magam. De nem akarok ennél is jobban kilógni a tömegből. Plusz csak a tanulásban vagyok jó a sportokban nem. A színészkedésről szólva pedig elég nehéz. Nem tervezem színésznőnek elmenni. Viszont ez a tökfej már az agyamra megy.
- Még is belementél a versenybe. – kuncogott Miku.
- Csak hamar le akarom rendezni a dolgokat. – fordítottam oldalra az arcom és apró pír jelent meg rajta.
- Persze. – mosolygott minden tudóan. Mikunak hosszú zöld haja volt és szintén zöld szeme. Yumemi kék szemeivel és szőkés barna hajával átlagosnak mondható volt, de szeretni való személyiségével hamar belopta magát az ember szívébe.
A középiskolai éveim alatt igyekeztem nem kitűnni a tömegből, azonban Halyosy senpai megjelenése és az, hogy felfedezet, mint rivális nagyban megnehezítette ezt. Eleinte tényleg nem vettem komolyan az egészet, de mire észbe kaptam már igyekeztem minél jobban előre haladni és elérhetetlennek maradni.
- Erizawa! – csattant egy hang a folyosó végéről. Dobogó léptek és nem is olyan soká meg is érkezett a hang forrása. – Még is mit jelentsen ez a dolgozat? – emelte fel a hármas dolgozatomat.
- Őőőőő… nem értettem az anyagot, meg aztán elfelejtettem tanulni is… sőt ami azt illeti a kémiát sose értettem. - magyarázkodtam.
- Irány a könyvtár. Most! – mondta és mielőtt ellenkezni tudtam volna megragadta a gallérom és maga után húzott a könyvtárba. Leültettet egy székhez és elkezdte magyarázni az anyagot. Úgy látszik előre felkészült a korrepetálásra, legalább is az, hogy minden elő volt készítve erre utalt. Meglepő módon elég jól magyarázott. Könnyen megértettem az anyagot.
Már elég sok idő eltelt azóta, hogy kijelentettem a versenyt. Mindketten másodikosok vagyunk. Senpai azért másodikos, mert a középiskola első évét külföldön töltötte így halasztott egy évet. Nem sokat változott az elmúlt évek során én viszont igen. Főleg érzelmileg.
- Szeretlek! Kérlek, járj velem! – hajolt meg előttem a fiú.
- Őőőő… - nem tudtam, hogy reagáljak. Váratlanul ért ez a vallomás.
- Szeretlek! – ismételte meg még mindig hajolva.
- Halottam elsőre is. Mi lenne, ha először kiegyenesednél és elmennék valahova ahol kevesebb a tömeg? – kérdeztem kínosan mosolyogva. Miután elmentünk egy olyan helyre ahol a madár se jár nagyot sóhajtottam. – Hogy is hívnak?
- Natsushiro Takashi a 3- B-ből.
- Nos Natsushiro senpai. Sajnálatos módon nem viszonozhatom az érzéseid. Nem is ismerlek, de nem csak ez a probléma, hanem az, hogy van valaki, aki tetszik nekem.
- Értem. – mondta csalódottan.
- Ugyan fel a fejjel biztos találsz más lányt, aki viszonozza majd az érzéseid! – veregettem meg a vállát.
- Ezek szerint van esélyem? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Mond, csak te figyelsz rám?! – kérdeztem kiakadva.
- Milyen fiú az eseted? Szőke vagy barna? A mogorva vagy a szégyenlős? – kérdezte bepörögve.
- Nyugodj már meg és fogd már fel végre, hogy kosarat kaptál! – kiabáltam rá, majd otthagytam. Mérgesen dobtam le magam a helyemre az osztályteremben.
- Na, mi volt? – kérdezte Miku.
- Természetesen kikosaraztam. De amikor olyan szomorú arcot vágott megsajnáltam és próbáltam felvidítani, aminek az lett a vége, hogy azt hitte, hogy van esélye. Soha többet nem vigasztalok meg senkit, akit már kikosaraztam.
- A népszerűség átka. – kuncogott Yumemi.
- És te mikor fogsz vallani? – kérdezte suttogva a zöld hajú.
- Meg vagy húzatva? Az, az idióta nem fog rám lányként tekinteni. Eltelt egy éve és még mindig riválisként tekint csak rám.
- Fel a fejjel talán egyszer benő a feje lágya és észreveszi. – vigasztalt meg.
Még ha el is jött volna valaha ez az idő sosem tudtam meg. Mielőtt megkezdtem volna a harmadik évemet a suliba előfelvételiztem a Satome akadémiára. Igen elmenekültem. Elegem volt abból, hogy csak rivális legyek. Mire elkezdtem az évemet az akadémián teljesen megváltoztam. A hajamat megnövesztettem, a személyiségemet megváltoztattam. Egyedül azokkal szemben maradt a régi, akik közel álltak hozzám. Gyökeres ellentétem volt az új személyiségem. Nehéz volt megszokni, de az idő alatt, amíg az akadémiára készültem gyakoroltam. A régi suliból megszakítottam a kapcsolatot majdnem mindenkivel. Egyedül, csak Yumemi-vel és Mikuval tartottam a kapcsolatot továbbra is. Elhatároztam, még ha nem is lesznek barátaim úgy is jó nekem. Nincsenek céljaim, csak menekülök az érzéseim elöl. Ehhez pedig nincs szükségem barátokra. Így hát, aki egy kicsit is közeledni akart hozzám azt eltaszítottam magamtól a szörnyű személyiségemmel.
Még is ezek ellenére is voltak olyanok, akik a kezüket nyújtották nekem.
/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/
- Mit csinálsz Yuno- chan? – kérdezte mellém lépve Reiji.
- Mondtam, már hogy ne szólíts így. – sóhajtottam. – Csak épp eszembe jutott a múlt és az, hogy mennyire nem szeretem az esős időket.
- Miért mi a baj vele?
- Az, hogy az embernek ilyenkor van ideje átértékelnie az életét.
- Nem értem. – vakarta a fejét.
- Nem is baj. Az lenne a baj, ha értenéd. – mondtam halkan, miközben elmosolyodtam. Tekintetem az ablakon túlra tévedt ismét. Mennyi év eltelt már az óta és mennyi dolog változott.
- Szokatlan tőled, hogy ilyen csendben vagy. Máskor valamelyik kohuai-t kínzod vagy épp Ranmarunak és Casmusnak szólogatsz vissza. Csak nem beteg vagy? – kérdezte és a kezét a homlokomra tette. Annyira meglepődtem, hogy még szólni se bírtam csak nagy szemekkel néztem rá. – Hm, pedig nincs lázad. – tűnődött. Pár pillanatig meglepődve néztem rá aztán elnevettem magam.
- Egek, te aztán nem változol. – mondtam majd ellöktem magam a faltól és felmentem a szobámba.
- Oh, Yunoha-chan! Itt a dal, amit az elnök kért! Jó ez így vagy változtassak valamin?
- Kaori, te a lelkembe látsz. Ez tökéletes! – néztem döbbenten a dalt.
- Ugyan, ugyan! Csak hozom a tőlem telhető legjobbat! - mosolygott.
/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/
Néha elgondolkozok azon, hogy minek is erőltetem meg ennyire magam, amikor úgy se veszem komolyan az egészet. Azonban ha ránézek, erre az idegesítő ficsúrra szinte érzem, hogy elönt a méreg és már csak azért is alapon el akarom patkoltatni. Pardon. Túl akarom szárnyalni. Lehet a múlt hatása ez minden esetre már lassan 20 perce pofázik nekem valamiről és erősen viszket a kezem, hogy pofán vágjam, és végre elkussoljon. Igen ideges vagyok. A fene egye meg az elnököt és az ő ötleteit. Mert szerinte jó ötlet úgy dobni a népszerűségemet, ha egy mostanában népszerű Idol-al lesz egy közös számom. Engem megkérdezni bezzeg luxus. Minek is?
- Mindjárt kezdjük a felvételt! – szólt az egyik srác, mire a mikrofon állványhoz léptünk és feltettük a fejhallgatókat. – 3, 2, 1, felvétel!
A szöges drótokon túl,
Egy magasabb cél felé törve
Ketten versengünk egymással.
Nincs szükség szavakra,
Ellenfelekként csak egymás arcát kell látnunk.
Miközben bátorságot merítünk egymásból,
A köztünk lévő távolság,
Már csupán karnyújtásnyi.
Mégsem fogunk soha kezet fogni egymással,
Már kölcsönösen elismertük egymást.
"Soha senki nem veheti át a helyed a szívemben!"
Együtt futunk, tanulunk, irigykedünk egymásra.
Folyton egymás sarkában vagyunk,
Fej, fej mellett.
Miért van ez így?
Mosolyogva kérdezzük.
"Ennek sosem lesz vége" sóhajtunk.
Kezdetben még ellenségek voltunk,
Még is mikor lettünk ilyen őszinték egymáshoz?
Hát nem különös?
Emlékszel?
Emlékszem
Azokra a napokra, amiket együtt töltöttünk?
Bár újra meg újra megbotlok,
Még is haladok tovább előre,
Míg szinte már elérem a csillagos eget
Még ha ez azt is jelenti,
Hogy te egyszer csak eltűnsz mellőlem.
"Miért ilyen szomorú a tekinteted
Valahányszor felnézel a csillagos égre?"
Bár most jóval előttem jársz
Azért még egyáltalán ne becsülj le.
Akármilyen gyorsan futok,
Mégsem tudlak megelőzni.
"Hé, csak vicceltem mikor
Azt mondtam én győztem"
Úgy hogy mosolyogj és hagy abba a sírást!
Adj bele mindent, hogy elérd a célod
Hisz' mondtam már nem?
Nem felejtem el
Nem baj, ha elfelejted
Hogy milyen is voltál
Hogy valaha is léteztem
Ne nézz hátra
Még mindig csak félúton jársz
Előre nézek
Még ha fájdalmas is
Mert te ezt várnád el tőlem
Azt akartam, hogy még velem maradj
Hogy mindig együtt legyünk, örökkön- örökké
Anélkül, hogy bármilyen előnnyel járt volna
Megbíztunk egymásban
Egyre csak azt kérdezem: "Miért, miért, miért...?"
Csak kiáltozok tehetetlenül, ha kinyújtanád is a kezed
Többé már sosem tudnám megfogni.
Együtt futunk, tanulunk, irigykedünk egymásra.
Folyton egymás sarkában vagyunk,
Fej, fej mellett.
Miért van ez így?
Mosolyogva kérdezzük.
Bár most jóval előttem jársz
Azért még egyáltalán ne becsülj le.
Akármilyen gyorsan futok,
Mégsem tudlak megelőzni.
Nem foglak elfelejteni
Egész biztosan nem felejtelek el
Téged, legerősebb riválisom.
(Akatsuki arrival)
Ez a dal szinte olyan mintha a múltról mesélne. És miközben erre gondolok akaratlanul is eszembe jut Halyosy senpai. Azóta mióta ott hagytam a sulit nem halottam felőle semmit. Mikuéknak a lelkükre kötöttem, hogy bármi is történjék, akkor se mondjanak róla semmit. El akartam felejteni. Őt, és azt is, hogy szerettem.
Elvégre ki akarna emlékezni egy rosszul végződött első szerelemre?
Vége
Yuno dala: 3 féle verzió válogassa ki mindenki hogy melyik a kedvence :D
Clear x Dasuku (magyar felirattal)