4- uszoda és emlékek
Egy hónap telt el a debütáló koncertem óta. Azóta már kiadtam az első lemezem és jelenleg a másodikon dolgozok. Miután sikeres volt a koncert jutalmul pár hétig nem hajtott Casmus jutalmul. Hát nem kedves? Jelenleg épp kint döglök a pavilonnál. Mostanában nagyon meleg van ezért ide szoktam jönni, amíg a fiúk bent döglenek legtöbbször. Bár nekem nincs bajom a meleggel, mert amíg kint tartózkodtam szoknyát és bikini felsőt vagy valami olyan toppot, ami keveset takar. Ezen szokásommal igen jól be tudom indítani a fiúk fantáziáját, de amíg nem érnek hozzá addig nincs semmi baj. Bár Natsuki a közös fotózás óta állandóan a nyakamon lóg, ha tehet, vagy amíg el nem zavarom. Minden estére addig jó, amíg a szemüvege rajta van. Igen volt szerencsém megismerni Satsukit. Nem is akár hogyan! Az a perverz disznó enyhén szólva szexuálisan zaklatott már az első találkozásunkkor! Még jó, hogy a fiúk is ott voltak így leállították. Utána persze hallgathatták a szentbeszédet tőlem, amiért nem szóltak nekem Satsukiról.
- Hikaru! – szakított ki a merengésemből Shou. – Már vagy két perce szólongatlak!
- Bocs elgondolkodtam. – mondtam fapofával és nyújtóztam egyet. Egy fehér nyakba akasztós topp volt rajtam lila mini szoknyával. Miközben nyújtózkodtam a chibi alig észrevehetően végignézett rajtam. – Na, mi van? Nanamit nem tudod bámulni? – kérdeztem gonosz mosollyal mire félre pillantott vörös arccal.
- Gyere, indulunk! – morogta.
- Mi ez a királyi többes és hova megyünk? – kérdeztem gyanakvóan.
- Az elnök megengedte, hogy elmenjünk a strandra, a kánikulára való tekintettel. Egy közeli uszodába megyünk. – válaszolt, én meg kezdtem pánikba esni, de ez nem látszott rajtam.
- Én nem akarok menni. – jelentettem ki.
- Mi? De hát dög meleg van! – érvelt.
- Mint látod nincs gondom a hőséggel. – mosolyogtam diadalittasan.
- Hát akkor nincs más lehetőségem! Mindenkinek kell jönnie ez volt az elnök feltétele. – mondta és hirtelen a vállára kapott, mire sikkantottam egyet és vörös lett az arcszínem.
- Teszel le, de rögtön! – mondtam pipacs vörösen, miközben hátul a szoknyámat fogtam. Igen kellemetlen lenne, ha villantanák.
- Hidd el nekem se kényelmesebb! – mondta vörös fejjel és elindult. A srácok már ott vártak minket még Nanami és Tomo - chan is ott volt. Csodálkozva néztek minket, ahogy a chibit és az összes felmenőjét szidom vörös arccal.
- Ejnye, nem illik így bánni egy hölggyel! – csóválta a fejét mosolyogva Jinguji.
- Pofa be! – morrantam rá pipacs vörösen. – Tegyél már le! – mondtam mire végre letett. Rögtön vagy három lépéssel távolabb mentem tőle és villámló szemekkel néztem rá. – Ezt még megkeserülöd chibi! – morogtam.
- Gyere Hikaru- chan menjünk pakolni! – tolt fel a szobámba Tomo - chan mielőtt vérontás lett volna. Amikor felértünk, bepakoltuk egy sporttáskába, ami kellet és lementünk a fiúkhoz, hogy elinduljunk a végzetem felé.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Én azt terveztem, hogy nagy ívvel elkerülöm a medencéket, de a sors valahogy mindig közbe szól. Hogy miért jó az égieknek, hogy állandóan kibasznak, velem nem tudom.
Amikor megérkeztünk külön váltunk és mindenki elvonult a saját neme jelével ellátott öltözőbe. Nanami egy citromsárga bikinit vett fel, amin egy narancssárga hawaii mintás virág volt. Tomochika egy piros és fehér színű bikinit vett fel, aminek az alsó része nadrágszerű volt övvel. Az én bikinim lila és fehér színű volt és oldalt gyöngyök voltak.
- Wow Hikaru- chan nagyon csinos vagy! – mondta Tomochika amikor megnézett.
- Köszi. – mondtam. A hajam szabadon volt így jobban kiemelte a szemem. Magamhoz vettem egy lila törölközőt (mániám a lila szín) és elindultam az egyik medence mellé. Semmi gond nem volt addig, amíg a fiú ki nem találták, hogy bizony ők behoznak a medencébe. De ha már egyszer behoznak a medencébe, akkor meg is fürdetnek. Tipikus pasi elgondolás. Vagy is ebből az egészből Tokya, Hijirikawa marad ki. – Eresszetek el!- sikítottam, de hiába. Még kapálóztam is, de akkor sem menekülhettem. Shou erősen tartott majd bele vágott a vízbe. Mivel nem jöttem fel rögtön a fiúk kezdtek aggódni. Már épp ugrottak volna be a vízbe, amikor végre feljöttem a víz alól. Kifújtam a számba lévő vizet és kiültem a medence széléről, hogy ki tudjam csavarni a vizet az immár fehér hajamról. A fiúk tátott szájjal néztek rám. – Ilyen nincs! Ezért nem akartam én jönni! Áh, a fodrászom most biztos a haját tépné. – morogtam, miközben a hajamból vagy egy liternyi vizet csavartam ki.
- Öhm, Hikaru? – szólt hozzám bátortalanul Ottoya.
- Mi van?! – mordultam rá. Nem voltam épp rózsás hangulatomban.
- Mi történet a hajaddal? – kérdezte Shou.
- Halottatok már a hajfestékről okoskák? – néztem rájuk, mire továbbra is bamba képpel néztek rám.
- Hikaru miért festetted a hajad? – kérdezte Tomo – chan.
- Azért mert régebben a barátaim és az ismerőseim elég sokat szívattak a hajszínemmel és rám ragasztották a Hófehérke becenevet, amit rühelltem ezért befestettem a hajam. – válaszoltam, miközben hátra dobtam a hajam.
- És csak ezért befestetted a hajad? – kérdezte Shou.
- Tudod milyen idegesítő volt folyton azt hallgatni, hogy Hófehérke? – néztem rá villámló szemekkel majd felálltam a medence széléről és ott hagytam a megdöbbent társaságot. Miközben morgolódtam, bele ütköztem valakibe, azonban mielőtt hátra estem volna elkapott. Amikor felnéztem egy sötétkék szempárral szemezhettem.
- Jól vagy? – kérdezte kellemes hangján miközben elengedett.
- Igen, bocsi az én hibám volt. – mosolyogtam rá bocsánatkérőn.
- Semmi baj!- viszonozta a mosolyom. – Ray vagyok!
- Hikaru. – válaszoltam mosolyogva.
- Mond csak egész véletlenül nem te vagy Mizuki Hikaru? – kérdezte mire meglepetten néztem rá.
- De. Hogyan ismertél fel? – kérdeztem meglepetten.
- Bár először nem tűnt fel, a fehér hajad miatt, de ha az ember jobban megnézz, akkor felismerhet. – mondta mosolyogva. – Egyébként ez valami új stílusváltás? Nem azért, mintha nem állna jól! Sőt jobban áll, mint a fekete haj! – bókolt, mire enyhe pír jelent meg az arcomon.
- Köszi. Ez az eredeti hajszínem. Pár perccel ezelőttiig még fekete hajam volt, de pár hormontúltengéses idiótának hála újra fehér.
- Azt hogy hozták össze? – kérdezte meglepetten, mire felnevettem.
- Ez egy hosszú történet. – válaszoltam mosolyogva.
- Mit szólnál, ha egy ebéd mellett elmondanád? Úgy is épp az egyik büfés kocsihoz tartottam.
- Rendben. – mondtam és elindultunk. Ray nagyon jó fej volt és remekül éreztem magam vele. Sikerült többször is megnevetetnie és még azt is elérte, hogy megadjam a mobil számom.
- Hikaru végre meg vagy! – jött oda hozzánk Ottoya, mire levágtam egy fintort, amin Ray jót nevetett.
- Mi van? – néztem fel a vörösre villámló szemekkel.
- Indulunk. – mondta halkan és még a nyakát is behúzta.
- Hát akkor azt hiszem, én megyek. Remélem, még találkozunk! – sóhajtottam és ránéztem beszélgető partneremre.
- Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még! – mondta és kezet csókolt. – Sayorana Hime (Viszlát, hercegnő).
- Sayorana! – mosolyogtam rá, majd Ittoky oldalán visszaballagtam a többiekhez. A fiúkhoz nem szóltam egy szót sem. Amikor elmentem Shou mellett nem voltam rest viszonozni a tartozásomat és bele lökni a medencébe. Miután bementünk az öltözőbe Tomochika elkezdet faggatni Ray-ról de én mindig hárítottam. Ezt eljátszottam egészen addig, amíg a fiúkhoz nem értünk.
- Ugyan Hikaru ne csigázz már ki vele, mi volt azzal a helyes sráccal! – nyaggatott.
- Na, jó. – sóhajtottam. – Meghívott ebédre és jót beszélgettünk. Mindig sikerült megnevettetnie és elérte még azt is, amit eddig senki. – foglaltam össze tömören.
- Mi volt az? – nyaggatott, a vörös hajú, mire elpirultam és oldalra fordítottam az arcom. – Hikaru! Ki vele!
- Na, jó megadtam neki a számom! – mondtam, ki mire a lány meglepődött én meg jobban elpirultam.
- Hisz ez nagyszerű! Bár nekem lenne ilyen mázlim, hogy ilyen helyes pasit fogok ki.
- Csak azért adtam meg, hogy a későbbiekben is tudjuk tartani a kapcsolatot. Sok a közös témánk és jót lehet vele beszélgetni ennyi és semmi több! – védtem magam.
- Persze, persze! – legyintett a vörös.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
A koncert óta kísértenek a régi emlékek, amiket már szinte elfelejtettem. Amikor kicsi voltam a szüleim gyakran rángattak el minden féle puccos bálokra. Egy ilyen alkalommal találkoztam vele. Teljesen elbűvölt, olyan volt, mint egy angyal. De már csak homályosan emlékszek rá. Ráadásul akár, hogy is próbálkozok nem emlékszem a nevére.
- Tokya bemutatom neked az egyik jó barátom lányát. Veled egy idős szóval biztos jól kijöttök majd. – lökött közelebb a lányhoz. Hosszú fehér haja volt, amit egy kontyban viselt a feje tetején. Királykék szemi titokzatosan csillogtak. Egy lila színű abroncsos régi stílusú ruhát viselt. A nyakán egy lila szalag volt, ami hátul masniban végződött.
- Ichinose Tokya vagyok. – mutatkoztam be.
- Üdv. Nincs kedved egy kis levegőt szívni? – kérdezte mosolyogva oldalra döntött fejjel.
- De. – válaszoltam enyhe pírral az arcomon és úriemberhez méltóan kinyújtottam neki a karomat, amit el is fogadott. Ezután gyakran találkoztunk és nagyon jól elvoltunk együtt.
- Tokya nézd a holdat! Ugye milyen szép? – kérdezte akkor este. Az volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk. – Egyszer utazzunk el a holdra oké? – kérdezte a szokásos mosolyával. A mélázásból a fiúk szakítottak ki, azzal a hírrel, hogy a közeli uszodába megyünk.
- Mi van veled? Mostanában mindig máshol jársz pont úgy, mint Hikaru mint amikor a legtöbbször kint van a pavilonnál. – mondta Kurusu. – Apropó, már megint ott van kint? – kérdezte sóhajtva.
- Igen. Azt mondta ott sokkal jobban tud koncentrálni, mert nem zavarják a hozzánk hasonló agyalágyultak. – felelt Shinomiya.
- Tiszta kedves. – morogta a törpe szőke. – Az igazgató azt mondta, csak akkor mehetünk el, ha mind elmegyünk és ebbe ő is bele tartozik akár akarja akár nem. Megyek és megkeresem. – mondta majd elment. Addig mindenki elvonult összepakolni a cuccát majd a nappaliban vártuk a hiányzó két tagot. Nem sokára már hallani is lehetet amint Hikaru végig szidja a törpe összes felmenőjét. Amikor feltűntek nem mindennapi látványban volt részünk. Shou cipelte a vállán az igen lenge öltözetű Hikarut, aki vörös arccal szidta a szőkét és fogta le a szoknyáját.
- Teszel le, de rögtön! – kiabálta. A kalapos, amikor elénk értek letette a földre mire rögtön hátrált három lépést. – Ezért még megfizetsz! – nézett dühösen. Engem elkapott egy különös érzés kapott el.
- Ejnye, nem illik így bánni egy hölggyel! – mondta a szokásos stílusában Jinguji.
- Pofa be! – pirított rá a fiúra. Mielőtt vérszemet kapott volna és esetleg neki ugrott volna valamelyik fiúnak Tomochika elvitte föl pakolni. Hosszasan néztem utána egészen addig, amíg el nem tűnt. Egész csinos volt. Most, hogy bejöttek a kánikulák csak szoknyát hordott, hozzá pedig valamilyen toppot, amiben nem volt melege. Nem egyszer fordult már elő, hogy csak egy bikini felső volt rajta felül. Olyankor persze mindegyikünk jól megbámulta elvégre remek adottságokkal büszkélkedhetett. Ilyenkor elkapott az irigység, hogy mások is látják, őt. De látszólag őt nem érdekelte. A legtöbbször kerülte a társaságunkat, csak egyedül Natsukit nem tudta magáról levakarni. Amikor nem épp a nyakán csüngött akkor folyton valami fekete angyalról kérdezgette. Állítólag a múltkor, amikor együtt dolgoztak mesélt neki egy történetet és az óta nem tudja levakarni magáról. Amikor egyszer megkérdezte Ottoya, hogy miért próbálkozik ennyire barátságot kötni a lánnyal, amikor az nem törődik vele mindig azt mondta, hogy ő látta az igazi Hikarut. Ilyenkor persze mindenki értetlenül nézz, de nem mond többet.
- Miért így hoztad ide Shou -chan? – kérdezte Natsuki.
- Azért mert másként nem bírtam! Azt mondta, hogy nem akar jönni, így kénytelen voltam így ide hozni! – védekezet vörös arccal.
- Látszólag nem volt ellenedre. – szólt közbe Ren, mire a kalapos még jobban elpirult én meg irigykedve néztem rá.
- Elismerem, hogy Hikaru nagyon jól, nézz, ki de nekem sem volt ínyemre a dolog, hogy így kellet ide hoznom! Tudod te hány ősömet szidta és átkozta el több nyelven? Azt sem tudtam, hogy beszél franciául! – mondta hevesen.
- Hikaru – chan a francián kívül még az angolt is folyékonyan beszéli. – szólt közbe Shinomiya.
- Te meg ezt honnan tudod? – kérdezte Shou.
- Ő mondta el nekem múltkor. Azt is elmesélte, hogy az egyik ismerőse öt nyelvet is beszél.
- Az a titokzatos fekete angyal mi? Egyáltalán létezik ő? – kérdezte Shou.
- Létezik. – szólt közbe Ranmaru. – Egy amerikai banda, japán származású énekese. Senki sem ismeri a valódi kilétét ugyan is a banda egy évvel, ezelőtt amikor igazán befutott volna eltűnt. – mondta.
- Te honnan tudsz erről senpai? – kérdezte Natsuki meglepetten.
- Az a bizonyos banda a Butterfly Rock volt. Nagyon jó zenéik voltak és itthon is elég népszerűek voltak. – válaszolt, majd visszafordult a többi senpaihoz. Ezután megérkeztek a lányok és indulhattunk. Amikor mindenki átöltözött már csak a lányokra vártunk. Nem sokára ők is kijöttek. Mindegyikük csinos volt, de az én figyelmemet Hikaru kötötte le, aki nem törődve velük a medencétől a lehető legtávolabb helyezkedett el. Persze, a fiúk kitalálták, hogy megfürdetik és sorsolás alapján Shoura esett a választás, hogy hozza a medencéhez a lányt. Már akkor sem tetszet az ötlet, amikor a fiú elindult, hát, még amikor felkapta a lányt és bele vágta a vízbe! Az igazi szívbaj akkor jött, amikor hiába vártuk nem jött fel a felszínre. Már épp ugrottunk volna be érte, amikor felbukott a víz alól és kiköpte a vizet. Csak hogy valami nem stimmelt. A haja fekete helyett fehér volt. Meglepetten néztünk a morgó lányra, aki a medence szélén ülve csavarta ki a hajából a vizet, miközben az orra alatt morgott.
- Öhm, Hikaru! – szólította meg bátortalanul Ottoya a lányt, aki szinte rádörrent.
- Mi van?!
- MI történt a hajaddal? - kérdezte Shou.
- Halottatok már a hajfestékről okoskák? – kérdezte gúnyosan.
- Miért festetted be a hajad Hikaru- chan? – kérdezte Tomochika.
- Azért mert régebben a barátaim és az ismerőseim elég sokat szívattak a hajszínemmel és rám ragasztották a Hófehérke becenevet, amit rühelltem ezért befestettem a hajam. – mondta, miközben egy laza mozdulattal hátra dobta a haját.
- Csak ezért festetted be? – akad ki Shou.
- Tudod milyen idegesítő volt folyton azt hallgatni, hogy Hófehérke? – kérdezte, majd felállt ás itt hagyott minket. Még sokáig néztem egészen addig, amíg össze nem ütközött egy hosszú fekete hajú fiúval. Egy ideig beszélgettek néha, Hikaru felnevetet engem pedig ismét elkapott egy fura érzés. Hirtelen elindultak a büfés kocsik felé és eltűntek a szemem elő. Csak induláskor került elő Ottoya társaságában, aki igyekezett minél távolabb maradni a morgós hangulatú lánytól. Amikor elhaladt Shou mellett egy laza mozdulattal a vízbe lökte majd folytatta az útját az öltözőbe.
- Ezt most miért kellet? – kérdezte idegesen miközben kimászott a vízből.
- A hölgy revansot vett. – mondta neki Jinguji. – És van egy olyan érzésem, hogy később rajtunk is revansot vesz. – mondta. Ekkor az öltözőből kiléptek a lányok.
- Ugyan Hikaru ne csigázz már ki vele, mi volt azzal a helyes sráccal! – nyafogott Tomochika. A lány megadóan sóhajtott.
- Na, jó. Meghívott ebédre és jót beszélgettünk. Mindig sikerült megnevettetnie és elérte még azt is, amit eddig senki. – mondta, majd halvány pír jelent meg az arcán és elfordította a fejét.
- MI volt az? Ki vele Hikaru! – nyaggatta a vörös hajú.
- Na, jó! Megadtam a számom! – mondta pipacs vörösen majd elfordította a fejét. Itt többen is megtorpanta közülünk. Megadta neki a számát? De hiszen az a fiú egy vad idegen! Még csak ma találkozott vele először!
- Hisz ez nagyszerű! Bár nekem lenne ilyen mázlim, hogy ilyen helyes pasit fogok ki. – áradozott a vörös hajú.
- Csak azért adtam meg, hogy a későbbiekben is tudjuk tartani a kapcsolatot. Sok a közös témánk és jót lehet vele beszélgetni ennyi és semmi több! – mondta karba font kézzel
- Persze, persze! – legyintett a vörös. Ezután hamar haza értünk ahol Hikaru ismét eltűnt dalírás címszóval. Én felmentem a szobánkba és lefeküdtem az ágyamra. Lehetséges lenne, hogy ő az? Nem tudom. Már homályosan emlékszek arra az időszakra. Túl kicsi voltam. De egyet tudok. Az a lány fontos kulcsa volt a karrieremnek.
- Tokya neked van valami álmod? – kérdezte. Éppen az udvaron voltunk kint egy nagy fa mellett és a csillagos eget néztük.
- Egyszer én is egy ilyen fényesen ragyogó csillag akarok lenni!- mondtam lelkesen. – És veled mi van?
- Nem tudom. Talán az, hogy egyszer majd megmutathassam az embereknek a saját világomat. – mondta elgondolkozva. – Tudod mit? Ígérjük meg egymásnak, hogy mindig támogatjuk egymást, és ha talán elválnának útjaink, akkor sem felejtsük el egymást! – nézett rám lelkesen.
- Rendben megígérem!- mondtam komolyan. Hirtelen szél támadt fel és meglibbentette hosszú fehér haját…
Meglepetten pattantak ki a szemeim. Szóval ígértet tettünk és én megszegtem. Vajon ő emlékszik még rám? Vagy már elfelejtet? Megráztam a fejem. Valami hiányzik. Valami miatt nem tudom felidézni az arcát és a nevét.
Vége
bónusz: Hikaru fürdő ruciban
