4 – Ismerkedés
- Nos, ennyi volna. – mondta Haru. – Remélem megértetted, mert nem mondom el többször. – nézett a fiúra.
- Megértettem! – válaszolt a fiú.
- Akkor jó. – válaszolt a lány, majd megcsörrent a telefonja. – Haló? – vette fel nagy sóhaj kísértében. – Nem, bátyó most nem érek rá. Éppen Japánban vagyok egy fontos munka miatt. – állt fel az asztaltól majd az ablakhoz lépett. A ház előtt egy fekete kocsi állt meg és egy szőke hajú kb. vele egykorú fiú lépett ki a kocsiból, ami aztán elhajtott. A lány aprót intett Tsunanak, aki kíváncsian nézett ki az ablakon majd lement üdvözölni a vendéget. – Aha. Ezen valahogy nem csodálkozok. Aztán, ha egyszer kirúgnak, titeket ne csodálkozzatok. Most megyek, szia! – nyomta ki a telefont majd elrakta. Közben a vendég is felért.
- Dino ő itt Haru. Haru ő itt Dino – san! – mutatta be a fiú a szőkét.
- Örvendek Dino Cavallone vagyok! – mosolygott a lányra.
- Kuro Miharu. Már sokat halottam rólad Vágtázó Ló. – mosolygott a lány.
- Én is rólad. Nem hittem volna, hogy a pokol virágainak főnöke ilyen fiatal és elbűvölő. – mosolygott tovább.
- Ugyan kérlek, már fél lábbal a sírban vagyok! Jövőre töltöm be a húszat, de már idősebbnek néznek. – legyintett a lány.
- Pedig nem nézel ki öregnek. – válaszolt a szőke. Teljesesen bele feledkeztek az egymással való beszélgetésbe és kizárták a környezetüket.
- Még nem láttam ilyen felszabadultnak Dinot. – nézte a párost Tsuna.
- Hm. – mosolygott a kalapja alatt Reborn. – Ezek ketten össze illenek. – gondolta.
- Tényleg? Nem nézel ki húsznak. Úgy értem minimum 19 és félnek néztelek volna.
- Hahaha. Pedig ez az igazság. – nevetett a fiú.
- Nos, nekem mennem kell. – nézett a telefon kijelzőjére. – Még szállást is kell keresnünk a csapattal. – állt fel.
- Majd Dino elkísér és segít. – jelentette be Reborn.
- Tényleg? Úgy értem persze! – mosolygott zavartan a fiú, mire a lány kuncogott.
- Nos, akkor köszönöm. Mi megyünk is! Viszlát! – mentek ki a szobából.
- Reborn! – nézett a bébire Tsuna.
- Mi az? – kérdezte.
- Miért kellett Dinonak elkísérni Harut? – kérdezte a fiú.
- Te tényleg egy Semmirekellő, vagy ha még ezt se vetted észre. – mondta a bébi, majd kinézett az ablakon és elégedetten elmosolyodott.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/ Hibari Kyoya */*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Egy hosszú fekete hajú és vörös szemű lány halad végig a folyósón. Sok fiú utána fordult, de ő nem zavartatta magát.
- Hé, cica! Van gazdád? – állította meg egy fekete ruhás fiú.
- Egy. Nem vagyok cica. Kettő. Ilyen pofával én a helyedben elbújnék a világ elől. Három ne tarts, föl dolgom van. – válaszolt hűvösen a lány és ment volna tovább, de a fiú nem engedte.
- Hova, hova? Kissé fel van, vágva a nyelved nem gondolod? – kérdezte, miközben közelebb hajolt a lányhoz, aki elfordította a fejét.
- Büdös a leheleted! Mássz ki az arcomból! – legyezgetett, miközben hátrébb akarta tolni a fiút, aki azonban megfogta a karját és magához rántotta.
- Te kis ribanc! Majd én, megtanítalak, tisztelni az idősebbeket! – kiabálta.
- Ereszd el a lányt. – szólalt meg valaki a srác háta mögött.
- Te ebbe ne szólj bele öcsi! – válaszolt hátra sem nézve.
- Hogy mondtad? – kérdezte vészesen. Erre a lány oldalra hajolt és megnézte ki is a megmentője.
- Szerintem most írtad alá a halálos ítéletedet! – nézett fel a srácra, majd vissza a mögötte állóra.
- Nem dőlök be egy ilyen trükknek! Ugyan mit árthatna nekem egy kis porba fingó? A fegyelmi bizottság tagja vagyok, szóval meg se mer ütni. – mondta a srác maga biztosan.
- Bolond! – mondta a lány, majd kirántotta a karját. Ebben a pillanatban a fiú is megkocogtatta a fogva tartó vállát, majd amikor hátra fordult elérkezet a pokol. – Ú. Í. Ez biztos fájhatott. Uh. Ennek nyoma marad! – kommentálta biztos távolból az eseményeket a lány. Amikor a megmentője végzett a munkával ránézett. – Köszönöm! – hajolt meg, majd folytatta útját. A fekete hajú megmentő szó nélkül nézte egészen addig, amíg el nem tűnt a folyosó végén. Ezután észrevett valamit a földön. Egy diáki volt az méghozzá a lányé.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/ Gokudera Hayato */*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Éppen az osztályterem felé haladt, mivel bent hagyta az egyik füzetét. Amikor benyitott a terembe meglepődve vette észre, hogy nincs egyedül. Egy vállig érő fekete hajú és zöld szemű lány tartózkodott a terembe. Az ajtó nyitódására meglepetten kapta fel a fejét. Pár másodpercig még nézte a fiút utána a füzetének szentelte újra a figyelmét.
- Áh, elegem van! – morgott halkan a lány. A szürke hajú meglepetten nézett rá. – Nem igaz, hogy sehogy se jön ki. – nézte haragosan a füzetet, mintha az lenne a hibás.
- Valami gond van? – kérdezte óvatosan a fiú, mire a lány meglepetten nézett rá.
- Öhm, csak a matek házival bajlódok… Sehogy sem akar kijönni az eredmény. – válaszolt, miközben elkezdte masszírozni a halántékát. – Sose voltam jeles matekból, de eddig még nem volt vele ennyi problémám. – sóhajtott nagyot.
- Mutasd! – ment közelebb és kezébe vette a lány füzetét. – Jól kezdted el, de itt elrontottad. – tette le a padra a füzetet, miközben rábökött az adott pontra. – Ezt így kell, és ezután ez jön… - magyarázta, miközben átírta a feladatott. – Érted? – nézett a lányra.
- Azt hiszem. – bólintott bizonytalanul.
- Segítek! – sóhajtott nagyot a fiú és oda húzott egy széket. A lány meglepetten nézett rá. – Nem is vagy olyan vészes ahhoz képest, hogy nem az előnyöd a matek.
- Azért, mert elég sok helyen jártam és mielőtt ide jöttünk Amerikában voltunk ahol a suliba ahol jártam én voltam az egyik él tanuló. A matek ott nagyon könnyű volt így mindig hármas négyesnek lenni belőle. – válaszolt a lány.
- Értem. – válaszolt a fiú. Ezután még elmagyarázta a többi feladatott is a lánynak és csak akkor állt fel, amikor végzett az utolsó feladattal is.
- Köszi, a segítséget. Majd valahogy meghálálom! – mosolygott rá a lány, majd kilépett a kapun és elindult.
- Nem is olyan vészes, ha nem olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás. – motyogott Gokudera.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/ Kozato Enma */*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Hana épp a karate klubból tartott hazafelé. Épp a folyósón haladt, amikor hatalmas csattanás és zörgést hallott, majd egy puffanást és egy fájdalmas nyöszörgést. Kíváncsian nézett a zaj forrása felé ahol egy vörös hajú fiú feküdt a földön.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben leguggolt a fiú mellé és kíváncsian nézte.
- Igen. Ez gyakran előfordul. – válaszolt a fiú és nyöszörögve ülésbe tornázta magát.
- Érteeeeem. – nyújtotta el kicsit a szót majd felállt és segítő kezet nyújtott a fiúnak. Az kissé meglepődve, de lefogadta, így feltudta, húzni a földről. – Ichirin no Hana vagyok. – mutatkozott be.
- Tudom. Az osztálytársad vagyok. – válaszolt a fiú.
- Igazán? Mivel nem rég jöttem így még nem ismerek senkit az osztályból, szóval ezért nem vettelek észre. – válaszolt oldalra döntött fejjel, majd elkezdte húzni a fiút.
- Ho- hova megyünk? – kérdezte a fiú kissé vörös arccal.
- Az orvosiba! Ugye nem gondoltad, hogy ezek után hagylak így haza menni? – kérdezte a lány hátra sem fordulva. A fiú nem tudott mit mondani így követte a lányt, aki nem engedte el a kezét.
Vége