4. fejezet
Fények, valami kemény és hideg érzés. Próbálta mozgatni a csuklóját, de nem ment. Óvatosan kinyitotta a szemét, de azon nyomban vissza is csukta. Szédült és erős hányingere volt. Nem érezte jól magát. Most már érti, hogy miért is van, ez a mágia a tiltott mágiák között. Úgy látszik, a testnek nem tesz jót, ha hosszú ideig távol van a lélek, és ez másnaposság szerűen hat a testre. Vagy legalább is egyelőre még így érzi. Soha nem használt tiltott mágiát és nem is gondolta volna, hogy az egyik legveszélyesebbet fogja használni pont. Nincs mit tenni, ha nem teszi meg akkor a helyzet rosszabbodik.
- Úgy látom felébredtél. – lépett elé valaki és felemelte az állát. A fény miatt még hunyorgott kicsit, de mire megszokhatta volna az illető elengedte az állát. – Éppen, hogy sikerült kimentenünk a tűzből. – mondta semleges hangon.
- És most mit vársz? Köszönjem meg? – kérdezte kissé rekedten.
- Örülnöd kéne ember. A te életednek köszönhetően a Nagy Úr fel fog támadni.
- De jó nekem. – forgatta meg a szemét. A férfi válaszul gyomron vágta. Elfojtotta a feltörni kívánt kiáltását és összegörnyedt. – Nem szép kezet emelni egy nőre! – préselte ki magából. A férfi válaszol megmarkolta a haját és felemelte.
- Idefigyelj ember. Jobb, ha vigyázol a szádra, különben bajba kerülsz.
- Ennél is nagyobba? Nem hiszem. – nevettet fel. – Ne higgyétek, hogy csak úgy hagyom, hogy sikerüljön a tervetek.
- Nem tudsz mit tenni a sorsod ellen. Az átkozott véred megköti a sorsod.
- Még hogy sors! A véremnek semmi köze a sorsomhoz. – nevettet fel.
- Majd meglátjuk ember, meglátjuk. – mondta a férfi és ott hagyta.
Végre volt alkalma körbenézni, hogy hol is van. Egy cellaszerű helyre volt bezárva. Fáklyák helyett valami különös fény világította be a helységet. Halványan érezte a mágiarezgéseket, ami azt jelentette, hogy olyan környéken van fogva tartva ahol erős a mágiaforrás. A cellája pedig olyan anyagból van, ami gátolja, vagy lecsökkenti a mágia áramlását. Arra a megállapításra jutott, hogy bizony fogva tartói több dolgot tudnak róla, mint ő róluk. Ennek nem örült. Nagyon nem. Annak meg végképp nem, hogy a balsejtelme bekövetkezett.
Minden a trónra lépése előtt 1 évvel kezdődött. Hogy elfelejtse apja halála miatt érzet bánatát és ne roppanjon, össze úgy döntött bővíti a tudását. Számtalan könyvet olvasott el az országos és a családi könyvtárban. Egy idő után, amikor már gyakorlott könyvszakértő lett egy különös könyvre bukkant. Egy régi történetet mesélt el kezdetben, amit gyerekként még apjától halott. Olyan lényekről szólt, akik sötétség erejével táplálkoznak és két alakot képesek felvenni: emberit és démonit. Emberi alakban legtöbbször onnan lehet felismerni őket, hogy fekete hajuk és szemük van. Legtöbbször az árnyékban mozognak, és másokat felhasználva hajtják végre ármányaikat. 500 évvel ezelőtt le akarták igázni az embereket és elhozni a világ végét, de a világ minden tájából jött harcos, mágus és varázsló összefogásának hála megakadályozták ezt. A tervük az volt, hogy miután megidéztek egy erős démont a vezetésével végeznek az emberekkel, de a tervük elbukott. A megidézett démont az egyik legerősebb varázsló zárta el a saját életét és vérét használva.
Később utána nézett számtalan könyvtárban ennek a történetnek, de csak a varázs könyvtárakban talált némi információt erről. Végül a családi könyvtárukban megtalálta a könyv eredeti változatát, ami ó latin nyelven íródott így gondot okozott az elolvasása és megértése. Ezután lázasan kutatni kezdte azokat a könyveket, anyagokat, embereket, akik tudnak segíteni neki megérteni a könyvet. Nem félt bevetni a rangját és felhasználni, hogy a közemberek számára is nagy múlttal rendelkező nemesi családból származik, így kutatása igen jól haladt. Éles eszét és könyvekből használt tudását kamatoztatva majd egy év múlva közeledett kutatása végéhez.
Amikor betöltötte a tizenkettedik életévét váratlanul értesítették, hogy ő a következő uralkodó. Meglepődött. Számított rá, hogy apjuk révén, nagy valószínűséggel az ő családjukból választják ki az új uralkodót, de azt hitte 3 fivére közül választják majd ki. Végül elfogadta az ajánlatot és trónra lépett, azzal a titkolt céljával, hogy mint királynő tovább tudja folytatni a kutatását. Két év kellet hozzá, hogy főként a nemesek és a nép is elfogadja. Ez idő alatt folytatta a kutatását már amennyire ideje engedte. Tisztában volt a helyzetével és azzal, hogy miért nem fogadták el egyből. Túl fiatalnak tartották, ráadásul nő is volt. A nemesek pedig a helyére pályáztak. Nem nézték jó szemmel, hogy egy kölyök foglalta el előlük a trónt. Ahányszor csak nemesek között volt a háta mögött összesúgtak. Eleinte csak úgy, mint mindenki a palotában dolgozók, a tanácsadók és a nemesek is hízelegtek neki. Azt hitték, hogy puszta hízelgéssel és ajándékokkal le tudják kenyerezni. Azzal azonban nem számoltak, hogy mivel kiskorától kezdve látta, hogy mi folyik a királyi udvarban fel volt készülve mindenre. Még koronázása utáni első évben is a könyveket bújta, hogy megértse mit is kellene csinálnia. 14 évesen már kézben tartotta a teendőit, és amit csak tudott maga intézett. Nem bízott tanácsadóiban sem. Tudta, hogy rég lefizették őket a nemesek így gyakorlatilag haszontalanak voltak számára. Eleinte azon gondolkozott, hogy lecseréli őket, de aztán rájött, hogy ez egy jó lehetőség, hogy számon tartsa a nemesség lépéseit a háta mögött. Szép lassan kitapasztalta az uralkodói lét árnyoldalait és, hogy ezeket, hogy tartsa kézben. Bár nem mindig sikerültek a tervei, de a hibáiból tanult és 16 évesen már sikerült elérnie, hogy úgy irányította a nemességet, mintha bábuk lennének a sakktáblán. Persze ez egy idő után feltűnt nekik is és próbálták kijátszani. Nyílt titkos játszma alakult ki közte és a nemesség között. Volt, hogy nem mindig győzött, de ilyen esetekben nem maradt el a visszavágás. Keményen megtarolta és hasznára fordította az esetek többségében a vesztést.
Szép lassan 17 éves korára elérte, hogy az ország gazdasága fejlődni kezdjen. Nem volt könnyű dolog, mivel az előző király háborúskodásának hála, az ország gazdasága és erőforrásai romokban hevertek, és ha ez nem lett volna elég még a háborúkat se tudta lezárni. Az előző király hadban állt szinte az összes szomszédos országgal. Hódítani akart, hogy bővítse a területeket, de nem sikerült neki ráadásul az, hogy néhány ország összefogott egymással már eleve végzetes volt mégis, ennek ellenére sem adta fel. Még akkor is folytatta a háborúskodást, amikor már az országa az összeomlás szélén állt.
Amikor megválasztották uralkodónak tisztában volt vele, hogy a nép azt várja, majd tőle, hogy jobb sorsot hoz el nekik. Viszont azt kevés ember fogta fel, hogy mennyire rossz a helyzet az országban. Az összeomlás széléről kellet visszahoznia, és helyreállítania a gazdaságot. Ehhez az adókat növelni kellet, még ha nem is tetszett a népnek. Ahhoz, hogy néhány szomszédos országgal sikerüljön, békét kötnie fel kellet áldoznia néhány területet. Persze igyekezett olyan területeket adni, amiknek nem lesz hatásuk a gazdaságra, azonban mint sok mindent a nép ezt se értette meg. Persze az egész dolgot nehezítette az, hogy a nemesek áskálódtak ellene és nem segítettek neki. Egyszer az egyik nemes olyan messzire ment, hogy az lett a végén nyílt kivégzésen végezte. Nem akart ilyen eszközhöz folyamodni de, ha ez kell ahhoz, hogy megértsék végre, hogy ő az uralkodó és nem a nemesek akkor legyen. Ezután a nemesek áskálódása sajnos nem csökkent, ahogy várta, hanem nőt. Egy ideig tűrte, aztán elege lett. Kivégeztette azokat a nemeseket, akiknek jelentős szerepe volt az áskálódásban. Ezután a nemesek akciója drasztikusan csökkent, azonban nem tűnt el, viszont már nem volt veszélyes így már törődhetett a szomszédos országokkal.
Tanulmányozta a lépéseiket és taktikázott. Igyekezett úgy próbálkozni, hogy a lehető legkevesebb áldozattal járjon. Először óvatosan cselekedett. Ki kellet ismernie az ellenséget és csak aztán lecsapni. Szép lassan sikerült stabil helyzetet kialakítania. A következő lépése az volt, hogy hátrányos vagy olyan helyzetbe kényszerítse az ellenséget, ahol nem marad más lehetősége, mint a béke. Győzelemben nem reménykedett tudta, hogy a hadi gazdaságuk nagyon gyenge a többi országhoz képest így igyekezett ügyesen kihasználni az előnyeiket. Tudta, hogy hosszú távon nem fogják bírni sem a katonák sem az ország a háborút.
A háború mellett foglalkozott egy rejtélyes szervezettel, amit felfedezett. Rájött, hogy ez a szervezet kapcsolódik a félbehagyott kutatásával így elkezdte folytatni. A szervezet, hasonlított egy kis szektához. Nem voltak sokan, még is komoly gondokat okoztak. Beférkőztek a nemesek és a polgárok körébe és igyekeztek lerombolni azt, amit felépített. A háború mellet nehéz volt velük is foglalkozni, de a büszkesége nem engedte, hogy segítséget kérjen. Ugyan még is kitől kért volna segítséget? Netán valamelyik bátyjától? Az kizárt. Mindig is utálták, a világ összes kincséért sem segítettek volna neki. Végül aztán kicsúsztak a dolgok a keze közül és végül már nem tudta irányítani őket, de ezt túlkésőn vette észre. Már nem tudott mit tenni ellene, csak felkészülni.
Az utolsó nap, amikor a kémei jelentették, hogy a lázadók támadni fognak nem lepődött meg. Mondta a kémeknek, hogy minden szolgálót menekítsenek, ki a katonákat készítsék fel a támadásra. Ezek voltak az utolsó parancsai aztán elbocsájtotta őket, ő maga pedig várt. Nem tudta, hogy mire vár pontosan. Már elvesztette a reményét mindenben. Úgy döntött, hogy még egy utolsó dolgot tesz a királyságért még, ha nem is értékelik az erőfeszítéseit. Leült a dolgozó asztalhoz és elkezdte összegezni a kutatása eredményét. Tekercsek és könyvek feküdtek mindenhol amerre a szem ellát. Az asztal egy kis része volt csak szabad, amelyet íráshoz használt. Sebesen körmölt, időnként megállt ellenőrizni valamit, vagy nyújtóztatni elgémberedett végtagjait. Elégedetten állt fel, amikor végzett. Összeszedte a kutatási anyagot és a könyvespolchoz lépett. Lehajtott egy könyvet, mire a könyvespolc odébb gördült és láthatóvá vált egy titkos szoba bejárata. Bepakolta a tekercseket és könyveket majd megállt a szoba bejáratánál. Felemelte a kezét és valamit mormolt. A szoba bejáratánál megjelent egy zöldesen világító „fal", majd pár másodperc múlva el is tűnt.
- Ennyi a legtöbb, amit tehetek most már. Remélem a következő uralkodó megtalálja és megmenti ezt az országot. – sóhajtott.
Ezután egy kis szobába vonult. Egyszerű társalgószerű szoba volt, viszont szerette. Volt itt egy kép az apjáról. Még akkor készült mielőtt csatlakozott volna a lázadókhoz. Büszkén állt, egyenes háttal. Zöld szemei büszkén csillogtak, szőke borzos haját lágyan világította meg a napfény. Oldalán az Excalibur lógott. Még a pályafutása kezdetén kapta ajándékba az előző uralkodó apjától az első sikeres csatájáért. Kevesen tudták, hogy nem csak egyszerű kard volt. Az a kard, mondhatjuk úgy, hogy élt. Saját maga választotta ki a gazdáját. Ha valakit kiválasztott, akkor sikerre vitte ameddig forgatta. Átlagos ember számára csak egy kard volt, a viselője számára egy pótolhatatlan társ. Már gyerekkorában is rajongott a kardért, és amikor uralkodása kezdetén magához vette akkor értette meg a kard „működését". A kard nem fogadta el őt gazdájaként, amit ugyan bánt, de kénytelen volt elfogadni. Egyetlen egyszer könyörgött a kardnak, hogy segítse erejével.
Az egyik szomszédos ország összefogott még két országgal és együtt támadták meg az országot. Tudta, hogy harcolnia kell és csodára van szüksége, hogy nyerjenek. Ha nem sikerül visszaverniük őket az ország elbukott.
- Tudom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy az oldalamon viseljelek és forgassalak, de kérlek, most az egyszer segíts ki erőddel! Nem várom el, hogy elfogadj, csak azt akarom, hogy add kölcsön az erődet. – könyörgött a kard előtt állva. Egy szekrényen volt puha bársony anyaggal bevont tartón. Sosem viselte, csak ünnepekkor, azon kívül itt tartotta és mindig gondoskodott arról, hogy ápolva legyen a kard. – Ha most nem győzünk, az ország elveszett! Nem akarom, hogy az ország, amiért apám feláldozta magát, így érjen véget! Kérlek! Csak most az egyszer, könyörgöm, add nekem az erődet! – a további könyörgést a kopogás szakította félbe. – Szabad!
- Elkészültünk felség. – hajolt meg a szolga.
- Rendben, köszönöm. – Bólintott majd a kard tokját elvette a helyéről és az oldalára akasztotta. Ezután finoman elemelte a kardot és a tokjába csúsztatta. Nagyot sóhajtott majd a szolga felé fordult. – Indulhatunk. – szólt és megindult előre.
Heves csata volt. Már a kezdettekkor érezte, hogy nem lesz könnyű dolga, de nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz az egész. Fel akarta adni, de tudta, ha ő feladja, akkor minden veszni fog. Itt már az se segített volna, ha az életéért cserébe békét kötnek. Küzdött. A ruháját és arcát a levágott ellenségek vére borította. Rosszul volt és már alig volt ereje, de akkor sem állt meg. Nem volt szabad. Ha megáll, akkor feladja. Ha feladja, akkor mindennek vége. Erőt vett magán és a következő ellenfelet is levágta. Alig bírta már tartani a kardot, még is rászorított a markolatra és levágta a következő embert. Hamarosan szembe került az ellenség tábornokával. Nem pazarolták az időt, gyorsan egymásnak estek. Jelentős hátrányban volt, de derekasan helyt állt. Küzdött még akkor is, ha érezte, hogy reménytelen.
„ Kérlek, add nekem most az egyszer az erőd. Nem kérek mást, csak azt, hogy segíts megnyerni ezt a csatát!"
Hirtelen elöntötte az energia. Egyre jobban tartani tudta a lépést ellenfelével, míg végül egyenlő felekként küzdöttek. Hirtelen szétváltak és lihegve néztek egymásra. Tudták, hogy ez lesz az utolsó csapás. Megszorította a kard markolatát és mély lélegzetet vett. Minden erejét összeszedte az utolsó csapásra. Rohant, ahogy csak lábai bírták majd lecsapott. Lihegve állt meg az ellenségnek háttal, akinek a feje a földön landolt. Győzött. Felnézett az égre, majd le a kardra.
- Köszönöm. – suttogta.
Ezután az ellenség csapatai visszavonultak, neki pedig marad egy kis ideje, hogy kitaláljon valamit a következő csapás ellen.
Merengve meredt a kardra. Óvatosan simított végig rajta majd elmosolyodott. Igaz, hogy a kard az óta nem reagált neki, de akkor is boldog volt és hálás, amiért akkor segített neki. Ennek köszönhetően kicsivel tovább tudta védeni az országot.
- Köszönöm szépen, hogy segítettél. Sajnálom, hogy nem voltam méltó partnered, mint apám. Biztos vagyok benne, hogy a fivéreim eljönnek, majd érted szóval egy kicsit bírd, ki kérlek. Nem tudom, milyen ember lesz az új uralkodó, de ha érdemes lesz arra, hogy forgasson, biztos vagyok benne, hogy eljuttatnak hozzá. – mosolygott majd bele rakta a tokjába a kardot és becsomagolta a vörös bársony anyagba. Ezután fogta és elvitte egy olyan helyre, ahol senki sem találhatja meg. Mély sóhajtással hagyta ott a kardot majd visszaindult a szobába. A szoba közepére húzta a széket és várt. Várta, hogy eljöjjön érte a halál. Az idő telt, múlt és beesteledett. A palotát a pánik ölelte körül. A lázadók felgyújtották a palotát az őrség pedig pánikba esett. Őt már nem érdekelte semmi, hiszen úgy se tud semmit sem tenni. Bánatos tekintettel nézte a falon lógó képet. A lángok hamarosan elérték a szobát és a füsttől kezdett szédülni, de akkor sem mozdult a székről. Nem, tudta mennyi idő telt el, amikor az ajtó hirtelen kivágódott a háta mögött. Nem volt ereje megfordulni. Túl sok füstöt lélegzett be így már alig volt magánál. Heves köhögést hallott a háta mögött. Erőt vett magán és egy utolsó pillantást vettet az érkezőre. Egy férfi volt. A kék szemek döbbenten meredtek rá, a szőke tincsek tapadtak az arcához az izzadságtól. Valószínűleg az egyik lázadó lehetet, mivel sose látta még a palotában. Az egymás szemében való merengésnek a fellobbanó lángok vetettek véget. Látta, hogy már mozdult volna, meggondolatlanul, ha nem húzzák vissza. Visszafordult, és a háttámlára hajtotta fejét. Szemei elnehezedtek és tüdeje is égett már. Szép lassan lehunyta a szemeit. Hirtelen valaki hozzá ért. Ijedten pattantak ki a szemei, de már késő volt. Túl régóta volt már a tűzben. Az utolsó, amit látott, hogy két fekete csuklyás alak viszi el a rejtett alagúton keresztül. Rossz előérzete volt, de nem bírt mozdulni se. Az agya is egyre tompábbá vált. Végső elkeseredtében kipréselte az utolsó szavakat magéból, majd magával rántotta a sötétség.
Amikor kipattant a szeme hirtelen nem tudta hol van. Felült és szétnézett. Elkezdett gondolkozni, hogy mi is történt vele. Az utolsó emléke az volt, hogy azok az alakok elviszik valahova. De akkor mit keres itt? Ahogy körbe nézett rájött, hogy egy könyvtárban van. Ráadásul nem is akár melyikben. A saját könyvtárában, amit ő hozott létre az után, amikor megkoronázták. Onnantól kezdve folyamatosan bővítette a könyvtárt egészen addig, amíg a háború le nem foglalta. Hirtelen bevillant neki, hogy amikor a csuklyás alakok elvitték rossz érzés fogta el. Mivel nem tudott mozdulni ezért végső megoldásként egy tiltott varázslatot használt. Ha apja élne, és ezt megtudná...
- Végül is ez megmagyarázza miért olyan könnyű a mozgás. – mormolta magának. Ez után azon kezdett el gondolkozni, hogy „megmentői" kik lehettek. Elkezdett kutakodni a könyvek között. Egyik példánynál talált valami érdekeset. Démonokról írt, akik fel tudtak venni emberi alakot. Elgondolkozott rajta. Hirtelen beugrott neki a kutatása. – Az nem lehet. – suttogta elhűlve. – Hát már ennyire beszivárogtak az emberek közé? Most mit tegyek? Jelen helyzetben, gyakorlatilag egy szellem vagyok, a testem ki tudja, hol van, de az biztos, hogy nagy veszélyben van.