3- a fotózás és a koncert
A fotózás és a debütáló koncert
Már fél hónapja vagyok a mesterkurzuson és ez alatt sikerült hozzá szoknom a sztársághoz. Igen ez alatt a fél hónap alatt én is igen népszerű lettem, hála a kemény munkának - ami nem lett volna, ha Casmus nem hajt állandóan, sőt ha rajtam múlt volna eltűntem volna a süllyesztőbe a legkisebb lelki furdalás nélkül- és sikerült elérni azt, hogy komolyan vegyem. Az elején még nem éreztem kötelesség tudatott, de minden megváltozott az első dalommal és a debütáló koncertem alkalmával.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
- Hikaru-chan! – szólt utánam Nanami. Épp a folyósón haladtam és a kertbe szándékoztam kimenni egy nyugis helyre dalt írni.
- Szia Nanami. – álltam meg, hogy be tudjon érni a lány.
- Ez a tiéd. A fiúknak már oda adtam a sajátjukat és tegnap Cecil – sannak is és most itt a tiéd. – nyújtott át egy kottát. Elvettem és figyelmesen áttanulmányoztam.
- Hú, ez aztán nagyon jó. – mondtam őszintém. A mesterkurzuson kialakult egyfajta szokásom, hogy a fiúkkal hidegen viselkedek, de ezzel a lánnyal nem tudok. Egyszerűen nem lehet vele bunkón és fagyosan viselkedni. – Köszi, nagyon tetszik! – néztem rá.
- Igazán? – könnyebbült meg.
- Igen, már értem miért van odáig érted mindegyik fiú. – mosolyogtam rá, mire elpirult.
- H- hogy érted, hogy odáig vannak értem? – kérdezte halkan.
- Majd megtudod, ha eljön az ideje! – mosolyogtam rá. Ha Haruka társaságában voltam, akkor őszintén tudtam mosolyogni.
- Hikaru – chan!- jelent meg Natsuki a folyósón és amint meglátott vad csápolásba kezdett és felém sietett. – Szia Haru- chan! Hikaru- chan már mindenütt kerestelek! Képzeld munkát kaptunk! – örvendezett.
- Kaptunk? Mi ez a királyi többes? – kérdeztem oldalra billentett fejjel.
- Jaj, Hikaru- chan olyan aranyos vagy! – kezdet el ölelgetni, mire majdnem leesett a kalap a fejemről. Sietve kaptam utána és leválasztottam magamról Natsukit.
- Natsuki. Mit is mondtam neked erről? – kérdeztem vészjóslóan. A fiú sietősen hátrált Nanami háta mögé.
- Gomen! – nyüszítette.
- Na, akkor milyen munkáról lenne szó? – sóhajtottam. Úgy látszik, ma már nem tudok kijutni a pavilonhoz.
- Egy reklámfotózás lenne. Egy parfüm cég kért fel minket, hogy reklámozzuk az új parfümjeiket. – mondta.
- Értem és mikorra kell mennünk? – kérdeztem.
- Ma kettőre. – válaszolt.
- MI?! – akadtam ki miközben megnéztem a telefonom az időt. – Háromnegyed kettő van! – néztem a fiúra.
- Gomen, de eddig kerestelek! – védekezett a fiú.
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. – morogtam neki.
- Hogy? – nézett rám értetlenül.
- Ez egy Magyar népmesei mondás. A te esetedben azt jelenti, hogy mázlid van. – válaszoltam. – Na, induljunk, nehogy elkéssünk. Szia Nanami!
- Rendben! Szia Haru- chan! – köszönt el a szőke és végre elindultunk. – Hikaru –chan te tudsz magyarul? – kérdezte miközben beszálltunk a limóba.
- Igen. És még folyékonyan beszélem az amerikai angolt és tudok franciául. – válaszoltam, miközben az ablakon néztem ki.
- Aszta! Nagyon ügyes vagy! – dicsért meg.
- Köszi, de ez nálam alap. Vagyis a családunkban. Tudod gazdag családban nőttem fel és kiskoromban gyakran jelentem meg anyámék oldalán különféle bálok és ünnepségeken így alapvető volt, hogy több nyelvet is tudjak. De a legjobb barátnőm, aki szintén japán, de most Amerikában van, kint legalább öt nyelvet beszél. – mondtam, miközben felidéztem réglátott barátnőm arcát.
- Aszta. – ámuldozott.
- Komolyan mi olyan meglepő ezen? – néztem rá értetlenül.
- Tudod, általában az emberek közül csak néhányan tudnak más nyelven is és azok is csak angolul. Az ügyvédek és az üzletemberek még talán más nyelvet is beszélnek, de ritka az olyan, aki az anyanyelvén kívül több nyelvet is beszél. – mondta.
- Nem is vagy olyan szőke. – mosolyogtam. Erre látszólag meglepődött.
- A franciát csak azért beszélem, mert a barátnőmmel, ha nem akartuk, hogy más is értse, mit beszélünk legtöbbször vagy angolul, vagy franciául beszéltünk. Ő is a banda társai miatt tanult meg több nyelven.
- Bandatársai? Benne van egy bandában? – kérdezte.
- Igen, méghozzá elég híres bandában. Ismered a Butterfly Rockot? – fordultam felé.
- Nem nagyon. Halottam már róluk, de nem ismerem őket.
- A Butterfly rock egy éve futott be és tűnt el.
- Ezt, hogy érted?
- Úgy, hogy amikor befutottak az után nem sokra rá eltűntek és csak találgatások alapján lehet tudni, hogy mi történt. Egyesek szerint feloszlottak mások szerint történt valami. – nézetem ki az ablakon.
- És te tudod az igazságot? – kérdezte, miközben komolyan nézett rám.
- Bingó. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egy feltörekvő banda tagja volt három másik fiúval. Olyanok voltak egymásnak mintha csak a testvérek lennének és ezt nem féltek kimutatni sem. Egyszer egy újonc csatlakozott ahhoz a kiadóhoz ahol ők dolgoztak. Már az első pillanattól kezdve a vetélytársat látta abban a lányban, akit mindenki csak angyalként ismert. Megpróbált a közelébe férkőzni, de amaz átlátott rajta így nem sikerült. Tudta, hogy nem tudja felül múlni ezért elhatározta, hogy eltávolítja az útból. Miután nagy nehezen sikerült neki, azt hitte, hogy eljött az ő ideje. Azonban, hiába távolította el az Angyal árnyéka mindvégig eltakarta még azok után is, hogy már nem volt ott. – tartottam szünetet. – Az igazság az, hogy egy bizonyos személy miatt tűntek el. A cégnél dolgozott még valaki, aki nem nézte jó szemmel a banda sikerét ezért lépéseket tett. A cégnek sikerült beadnia, hogy a banda összes dala az övé és minden koncert és felvétel hamis. A kiadó ezután felbontotta a szerződést a bandával, ami feloszlott és eltűnt. Összetörték őket. Elvesztették a zenében való hitüket. –folytattam.
- MI? És nem is próbálták bebizonyítani az igazukat? – kérdezte hevesen.
- Csak nem felkeltettem az érdeklődésed? – kérdeztem mosolyogva. – Egyébként a válasz nem. Ezt te nem értheted. Hiába próbálták volna, nem volt semmi bizonyítékuk. Még ha a banda egy része talpon maradt volna, akkor sem tudtak volna semmit sem csinálni. – mondtam, miközben kiszálltunk a limuzinból.
- Miért? – kérdezte, miközben ő is kiszállt és elindultunk.
- Azért mert az Angyal elvesztette a szárnyait és eltévedt a sötét földön. – válaszoltam.
- És te honnan tudsz ennyi mindent? – kérdezte.
- Onnan, hogy én végig követtem a bandát az alakulásától kezdve a felbomlásáig ugyan is az énekes, a titokzatos Fekete Angyal névre keresztelt lány nem más, mint az én legjobb barátnőm. – válaszoltam.
- Huh. – csak ennyit tudott reagálni, mert megérkeztünk az irodába ahol mindent megtárgyaltunk és utána kezdődött is a fotózás. Először külön - külön fotóztak le minket.
- Jó akkor most kérek egy lehengerlő mosolyt, amitől az összes fiú szíve megdobban, aki meglát. Igen így! Megy ez neked! – mondta a kamerás, miközben előtte a képeket. – Akkor most legyél kacér! Igen úgy! Huh, azt a mindenit, de melegem lett! – igazgatta az ingét, miközben fotózott.
- Nekem nem csak melegem lett. – halottam az egyik stábtag hangját, mire amolyan gonosz, de csábító mosoly jelent meg az arcomon. – Ez az! Maradj így! Ez a mosoly egyszerűen leírhatatlan! Tökéletes! – áradozott miközben vagy tíz képet biztos készített. – Rendben akkor most álljatok össze. Hikaru te állj oldalt, miközben a kezeidet összekulcsolod Shinomiya vállán és a kamerába nézel azzal az előbbi perzselő pillantásoddal. Shinomiya te pedig karold át a derekát és nézz vadul a kamerába! Igen úgy! Istenkén, de dögösen néztek ki! – áradozott, miközben a képeket lőtte el. Rajtam egy fehér nyakban megkötős topp volt és egy piros szoknya fekete magas sarkúval. A hajam lófarokban volt a kezemet karperecek, a fülemben fülbevalók voltak. Natsukin egy fekete nadrág volt egy félig kigombolt inggel. Nem esett nehezemre ez a munka. Hiszen minden nap álarcot hordok, amit csak ritkán veszek le. Eddig még senki sem látott át rajta. Lényegében itt is csak egy álarcot kell felvenni és kicsit megjátszani magad. Egyáltalán nem nehéz. Az idő múlását pedig megfelelő koncentrációval ki tudod zárni. Egy időben sokat meditáltam, így az ilyen dolgok könnyen mennek. – Oké végeztünk! Nagyszerűek voltatok! Köszönöm a munkátokat! – eresztettek el minket. Amikor beszálltunk a limuzinba Natsuki megszólalt.
- Hikaru – chan, mond, csak mi van most a Fekete Angyallal? – kérdezte hirtelen mire meglepetten néztem rá majd mosolyogva felé fordultam.
- Új életet kezdet és remélte, hogy a múlt nem fogja kísérteni azonban nagyot tévedett. Nem bírt szabadulni a kivoltjától és a múltja utol érte. – mondtam.
- Ez mit jelent? – kérdezte értetlenül.
- Azt, hogy a Fekete Angyal felállt a földről és próbálgatja az új szárnyait. – mondtam, miközben összekulcsoltam az ujjaim. – Hamarosan kitárja a szárnyait azonban még gyenge és segítségre van szüksége, hogy talpra tudjon állni és újra tudjon szárnyalni, hogy aztán újra elbűvölje az embereket. És ki tudja? Talán nemsokára megérkezik a segítség. – néztem ki az ablakon. A szám sarkában apró mosoly bujkált.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Nem tudod, hogy mid volt, amíg el nem tűnik!
Most már én is értem. Elég sokáig tartott, amíg rádöbbentem, hogy elvesztettelek. Milyen ironikus, hogy pont a kedvenc dalom döbbentett rá erre és ez segítet abban, hogy megszülessen az a dal. Erősnek kellett lennem és játszanom tovább a szerepem. De vajon meddig tudom még fenntartani a maszkom? Vajon mikor törik össze?
- Mizuki! – halottam valaki hangját. Kinyitottam a szemem és az engem türelmetlenül néző Tokyát láttam. Kényelmesen levettem a fülhallgatót és várakozóan néztem rá. – Ideje indulni, ha nem akarunk elkésni. Kész van már a dalod?
- Te csak nem aggódj ezen. Már rég kész van csak az utolsó simításokat végeztem rajta. – mondtam miközben felálltam és nyújtóztam egyet. Összeszedtem a kottákat és elindultam. Tokya szó nélkül követett a limuzinig ahol már a Starish többi tagja és a senpaiok vártak. Éppen a debütáló koncertemre mentünk.
- Mi tartott ennyi eddig? – kérdezte Casmus.
- Elmerültem a Linkin Park egyik számában, ami igen elgondolkoztatott. – válaszoltam, miközben beszálltam.
- Szereted a Linkin Parkot? – kérdezte Ranmaru.
- Aha. Meg a Skilletet is meg néhány magyar rock bandát, amit biztos nem ismersz. – válaszoltam, miközben elő kotortam a telefonomat.
- Nem nézném ki belőled, hogy szereted a rockot. – mondta a felemás szemű.
- Pedig szeretem. Főleg a Skilletet és a Linkin Parkot. De ha nem hiszed el itt az mp4-em és nézd meg. – dobtam oda neki. A fiú elkapta majd elkezdett rajta böngészgetni, miközben én a telefonomat vettem elő.
- Nem vagy ideges Hikaru- chan? – kérdezte Natsuki. A fotózás óta szinte le se lehetet vakarni rólam.
- Kéne? – kérdeztem.
- Mi az, hogy kéne? Épp debütáló koncerted lesz pár óra múlva! – akadt ki a chibi.
- Nyughass chibi! – néztem rá. Amikor királykék szemeim találkoztak az ő kék szemeivel azonnal csöndbe maradt. – Egyébként, ha izgulnék, akkor csak meghallgatnék néhány Linkin Park, Skillet vagy más kedvenc zeneszámomat és megnyugodnék. - válaszoltam neki.
- Ezt nem értem. Hogy kapcsolódik össze a kettő? – kérdezte Ottoya.
- El tudok merülni olyan szinten a zenében, hogy kizárom a külvilágot. Ilyenkor ráhangolódok a zenére és rögtön elfelejtem minden bajom. Nálam igaz az a mondás, hogy zene az életem. Már kiskoromtól kezdve a zene vesz körül, így, természetes nekem, hogy így el tudok merülni a zenében. – mondtam, miközben lehunytam a szemem és feltettem a fejhallgatóm, ami eddig a nyakamban volt. Elindítottam a telefonom a zenét és már is nem kellet a Starisht hallgatnom. Csak akkor vettem le a fejhallgatót amikor Kurosaki kérdezett tőlem.
- Melyik a kedvenc LP számod? – kérdezte.
- Hát, amíg az Until is gone számuk addig a Catle off Glass és a New divide számuk voltak a kedvenceim, de egyébként benne vannak a kedvencek mappába. Vannak ott még más stílusú számok is. –válaszoltam.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
A Starish és a senpaiok elfoglalták a nézőtéren kijelölt helyüket és az elnök is megjelent. A fények elsötétültek és ide-oda mozogtak.
- Hölgyeim és uraim! Mizuki Hikaru vagyok és engedjék meg, hogy elvarázsoljam önöket egy másik világba! – jelent meg Hikaru. A zene elindult és a lány énekelni és táncolni kezdett.
Te kegyetlen gép
a véred, mint a jég
a pillantásod gyilkol,
Csak fájdalmat okozol
Szeretni akarlak, de jobb, ha hozzád se érek
Ölelni, akarlak, de valami azt súgja, ne tegyem
Csókolni, akarlak, de túlságosan kívánlak, téged
Meg akarlak ízlelni, de az ajkaid, mint a méreg
Te vagy a méreg, ami szétfut az ereimben
Te vagy a méreg, és én nem akarok elszakadni tőled
Annyira forró a szád
Behálóztál, elkaptál
a bőröd olyan nedves
Izzadt kötél a testen
Hallom, ahogy hívsz, és már türelmetlen várlak
Átharapnám a torkod, hogy halljam, ahogy a nevem üvöltöd,
Nem akarok hozzád érni, de itt vagy a bőröm alatt
Meg akarlak csókolni, de az ajkaid, mint a méreg
Te vagy a méreg, ami szétfut az ereimben
Te vagy a méreg, és én nem akarok elszakadni tőled.
Mélyre csorog, az ereimben
méreg égeti az ereim.
Szeretni akarlak, de jobb, ha hozzád se érek.
Ölelni akarlak, de valami azt súgja, ne tegyem.
Csókolni akarlak, de túlságosan kívánlak téged.
Meg akarlak ízlelni, de az ajkaid, mint a méreg.
Te vagy a méreg, ami szétfut az ereimben.
Te vagy a méreg, és én nem akarok elszakadni tőled.
Szeretni akarlak, de jobb, ha hozzád se érek
Ölelni, akarlak, de valami azt súgja, ne tegyem
Csókolni, akarlak, de túlságosan kívánlak, téged
Meg akarlak ízlelni, de az ajkaid, mint a méreg
Te vagy a méreg, ami szétfut az ereimben
Te vagy a méreg, és én nem akarok elszakadni tőled
A lány tényleg egy másik világba vitte őket. A Starish kerek szemekkel nézte a lányt.
- Nagyon jó. – nyögte ki Shou.
- Az. – értett egyet Ottoya.
- Gratulálok Miu- chan! Igazi hercegnőt faragtál! – nézett Reiji Casmusra. Az nem válaszolt, csak a lányt nézte. Hirtelen Cecil nyaklánca elkezdet fényleni mire a fiú döbbenete még nagyobb lett.
- Hihetetlen. Hát a Múzsák a kegyükbe fogadták…- suttogta.
- Hogy érted ezt? – nézett rá Masato.
- Tiszta, szívéből énekel és teljesen elbűvöli a közönséget. Olyan akár csak egy Múzsa. – nyelt nagyot. Egyedült Tokya bámulta folyton a lányt. Hirtelen egy régi emlék villant fel neki.
- Tokya nézd a holdat! Hát nem gyönyörű? Olyan csodálatos!
Vége