2. fejezet: A rosszból is megárt a sok
A jóból rosszból is megárt a sok
Őszintén szólva sose értettem meg a sakkot. Talán, ha valakinek lett volna türelme és leült volna elmagyarázni rövid ideig megértettem volna. Az már más kérdés, hogy pár óra/nap múlva elfelejtettem volna mindent. A kártyajátékokhoz valahogy jobban konyítottam. Meg, aztán aki tud, az csalhat is ott. Emlékszem egyszer láttam egy tv műsorban, hogy pár egyetemista elemezte a Black Jack nevű póker játékot és sorra fosztották ki a kaszinókat. Érdekes volt látni, hogy mi mindenre nem jó a matek. Ezt a, No game No life-ban Sora is bebizonyította amikor kártya játékokat játszott. Kár, hogy sötét vagyok a matekhoz. Na, mindegy, amíg a szorzás, osztás, összeadás és kivonás megy, addig nagy gondok nem lesznek az életben.
Amikor Akashi ellen játszottam shogiban először fogalmam se volt arról mit is kéne csinálni, de a büszkeségem miatt nem kértem segítséget. Persze ez ahhoz vezetett, hogy eleinte elég hamar kikaptam, de nem hiába. Minden egyes játéknál figyeltem, Akashi mozdulatait így halvány fogalmam volt arról, hogy is kéne csinálni úgy a dolgokat, hogy ne kapjak ki rögtön. Természetesen ez feltűnt a vörösnek is így mindig bele ment egy újabb játszmába. Végül aztán sose sikerült legyőznöm viszont minden egyes mérkőzéssel egyre hosszabb lett a játék idő. A mai napig fogalmam sincs mit, hogy csináltam szóval, ha most ülnénk le biztos fél perc alatt kikapnék.
Mindig is szerettem az izgalmas játékokat, talán ezért is fogadtam el a meghívását. Túlságosan jól ismert. Előttem lebegtette a mézes madzagot én pedig ráharaptam. Hiába a büszkeség és a nagy szám, még mindig nem tudok ellenállni neki. Megint a játékszere lettem.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Sose rajongtam különösebben egyik sportágért sem. Alsó középben is csak azért csatlakoztam a sport klubhoz, mert az edző rokonom volt és így nem kellet sok mindent csinálnom. Valahogy sose voltam társasági lény. Mindig adtam a bugyuta lányt, játszottam a bohócot, hogy ne lássa a közönség a valódi arcom. A kosár klubban nem kellet megerőltetnem magam. Senki se foglalkozott velem igazán így nyugodt lehettem. Legalább is egy kis ideig, amíg más klubvezetők el nem kezdtek nyaggatni, hogy fűzzem meg xy-t, hogy csatlakozzon hozzájuk. Nem egyszer mentem már személyesen az igazgatóhoz, mondván, hogy csináljon valamit. Egyszer még rá is csaptam az asztalára. A mai napig csodálkozok, amiért nem rúgott ki.
Meg kell, mondjam a hozzám hasonló külső szemlélő számára is, aki nem konyít a kosárlabdához az idei téli kupa elég izgalmas volt. Bámulatos volt látni egy csoda megszületését.
- Csodák generációja mi? – halkan elnevettem magam. – Már pedig csodák nem léteznek. – mondtam halkan, miközben elméláztam. – Akkor még is… minek nevezzem ezt? – kérdeztem a pályát nézve.
- Nee- chan? – kérdezte Alexis aggódva.
- Jól vagyok, jól vagyok csak elméláztam. – intettem bágyadtan a kezemmel.
- Miért nem ülünk le?- kérdezte reménykedve.
- Okés. – adtam be a derekam. Elhiszem, hogy aggódik értem. Nem sűrűn vagyok ilyen állapotban. Menet közben nem is nagyon voltam jelen lélekben a testem automatikusan mozgott.
- Nee- chan! Nee- chan! – hallottam meg húgom hangját.
- Hm? – néztem rá kérdőn, de ő csak a mellettünk lévőkre mutatott, akik meglepetten néztek rám. Kellet egy kis idő mire felfogtam a dolgokat. – Daiki? Momoi? Ti mit… ja persze te már kikaptál. – legyintettem egyet szánakozó arccal. - Hogy is mondogattad? „Engem senki sem győzhet le, csak saját magam” – idéztem fel mire a mellettem ülő dühös lett. – Tudod, Dai- chan csalódtam benned. Azt hittem jót fogok szórakozni a mérkőzéseden, de valami izgalmat egyedül Kagami- kun akciója jelentette a végén.
- Te… - nézett rám picit dühösen a fiú.
- Igen én. Amúgy üdv. Rég találkoztunk! – intettem egyet majd kényelmesen elhelyezkedtem.
- Mit keresel itt? Úgy tudtam külföldre mentél tanulni. – morgott a barna bőrű.
- Mint látjátok sok dolog történt, a legfőbb dolog most az, hogy ő hívott meg. – mutattam a pályára.
- Ő? – kérdezett értetlenül aztán leesett mindkettőnek.
- Akashi?! – kérdezték egyszerre.
- Igen. – mondtam nyugodtan. – Izgalmas játékra hívott meg. De meg kell, mondjam, hogy elég nagy gondot fordított a meghívásra. Kicsit túlspirázta az egészet. Kíváncsi vagyok milyen lesz a végjáték.
Meg kell, mondjam alaposan lebecsültem Kurokot. Meg úgy az egész Serint. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis csapat mire nem képes. Kezdem azt hinni, hogy csodák még léteznek. Bár ez ellent mondana a nézetemnek. Viszont kíváncsi vagyok, hogy állnak helyt Akashi ellen. Ő a legerősebb ellenfél. A többiek piskóták hozzá képest.
- Kíváncsi vagyok mi fog ma történni. – mondtam miközben a korlátnak dőltem.
- Izgatott vagy Nee-chan? – kérdezte Alexis.
- Hát persze. Elvégre ma lehet, hogy legenda születik.
- Legenda?
- Majd megérted! – paskoltam meg a fejét.
Azt hiszem az összes küzdelem közül ez mondható a leghosszabbnak. Legalább is a játékosok számára. Elég szépen tartották magukat, de a végére Akashi visszahozta a vezetést.
- Ó, hogy baszna fejbe valami… - morogtam, amikor megláttam Akashi fejét. – Ennél is az orvos sírt fel először.
- Nee-chan! – szólt rám rosszállóan húgom. Na, jó kissé elvetettem a sulykot. De ha más is látta volna azt a fejet tuti hasonlóan reagált volna. Talán. Na, jó nem, egyedül én túlzom el a dolgokat.
Hatalmas nyomás nehezedett a Serinre. Látszott rajtuk, hogy nem bírják már sokáig. Már majdnem feladták, amikor egy kiáltás szakította félbe a kétségekkel teli levegőt. Egy srác kiabált le Kuroko-nak, hogy ne adja fel. Látszólag elég jól ismerték egymást. Amikor a fentebb említet hím elővett egy kosárlabdát és vigyorogni kezdett, mint a vadalma a kékség könnyei eleredtek, de aztán összekapta magát. Ezután következett a nem várt fordulat. Aomine lekiabált Kurokonak és Kagaminak, és a maga módján buzdította őket. Ezután következett a többi Csodák generációs tag. Nem bírtam ki elnevettem magam.
- Hajrá Kuroko! – kiabáltam teli torokból. Nem sokára az egész aréna csak egy szót harsogott: Serin.
A fiúk csodálkozva néztek körbe, de úgy látszik ez erőt adott nekik. Hihetetlen fordulatok sora következett. De a legmeglepőbb az volt, amikor már Akashi se tudta megállítani őket.
- Oh? Ez se mindennapi látvány… - gondolkoztam hangosan. A mérkőzés nagyon izgalmas volt. Bár Akashi keményen küzdött végül a Serin nyert. – Izgalmas játék volt meg kell, mondjam, de van valami, amit nem értek.
- Mit?
- Még is mi közöm van ehhez az egészhez nekem? Mi volt a szerepem, azon kívül, hogy elterjesztettem a hírt, hogy valamire készül. Áh, idegesítő. – fújtam egy nagyot. – Na, mindegy majd kiszedem belőle személyesen. – mondtam és elővettem a telefont.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- Kurokochi passz! – kiáltott Kise, azonban a passz félre ment és kiment a pályáról. - Ki megy érte?
- Én biztos nem. – szólalt meg Aomine.
- Kise- kun szerintem neked kéne érte menned. – szólalt meg Kuroko.
- Heh? De miért Kurokochi?
- Egyet értek Kurokoval. – helyeseltek a többiek is így végül a szőkének kellet volna menni a labdáért, de addigra visszahozták.
- Köszi, szépen… - kezdete, majd jobban megnézte a lányt. – Miriachi? – kérdezte döbbenten mire a többiek is arra néztek. És valóban az említett szőke lány volt, aki szintén csodálkozva nézett az előtte levőre, majd hirtelen a kezébe nyomta a labdát és kivette a füléből a fülhallgatót.
- Hogy még itt se szabadulok meg tőletek… - sóhajtott.
- Na, de Miriachi! A téli kupa óta nem is láttalak! – méltatlankodott.
- Még az a szerencse. Egyébként, csak nem rég költöztünk vissza véglegesen Japánba. A téli kupa idején úgymond csak előkészítettünk mindent arra, hogy visszajöhessünk. – válaszolt. Hirtelen kutya ugatás hallatszott majd egy hatalmas méretű kutya szabadult be a pályára. – Jaj, ne. – nyögött fel elkeseredetten. – Zeusz! Gyere ide! – szólt a kutyának, aki nehezen, de engedelmeskedett. – Egek. Csak pár percre hagylak, magadra már is rendetlenkedsz. – mondta miközben a lábánál ülő kutyát simogatta, aki majdnem a csípőjéig ért.
- Micsoda hatalmas monstrum! – álmélkodott Momoi.
- Bocsi igazi rosszcsont, de alapjáraton nincs vele baj. – simogatta a kutyát. – Meg szerintem olyan aranyos a maci arcával guggolt le a kutyához és dögönyözni kezdte. – De visszatérve a témára nem hittem volna, hogy még egyszer találkozok veletek úgy, hogy mindenki itt van.
- Valóban elég rég volt már. – mondta mosolyogva Akashi.
- Jézusom te mosolyogsz? Ennyire megártott a vereség? – játszotta a meghökkentettet a szőke mire valaki hirtelen fejbe vágta hátulról. – Aú ezt most miért? – nézett felháborodottan hátra.
- Meg mondtam, hogy fogd vissza magad! Így sose fogsz újra barátokat szerezni! – morgott Alexis. – Bocsánatot kérek, még nem szokta meg, hogy japánban másként kell viselkednie. – hajolt meg a lány.
- Miért te kérsz bocsánatot? Sőt egyáltalán miért kérsz bocsánatot? – sóhajtott Miria.
- Nee-chan!
- Jó, jó viselkedni fogok.
- Akkor én most megyek, őt pedig elviszem. Viszont látásra. – hajolt meg, majd a kutyával együtt távozott.
- Nagyon udvarias húgod van. – szólalt meg Kise.
- Jah. Pont az ellentéte. – tette hozzá Daiki.
- Problémád van kannibál? – kérdezte csúnyán nézve a lány.
- Nah, nah mindenki nyugodjon meg! Miria- chan miért nem csatlakozol hozzánk te is? – kérdezte Kise.
- Elfelejtetted, hogy én nem tudok kosarazni? Na meg ugyan ki az a hülye, aki kezdő létére majd kiáll valamelyikkőtök ellen, a nagydarab vörösön kívül. Hogy is hívták?
- Kagami- kun. – válaszolt Kuroko.
- Hé! – mordult fel az említett.
- Akkor mi lenne, ha megtanítanánk? – tette fel a kérdést Akashi. Mindenki meglepetten pislogott rá.
- Nekem, oké, de nehéz eset vagyok, előre szólok. – vont vállat.
- Akkor addig mi lenne, ha a többiek szünetet tartanának? Én pedig elmagyarázom neked az alapokat. – mondta a vörös.
- Oké. – válaszolt a lány és követte a pályára. A vörös meglepően jó és türelmes tanárnak bizonyult, így Miria kezdte megérteni a kosárlabda alapjait.
- Ez még is mi féle tanítás? – kérdezte felháborodva Kise, amikor meglátta, hogy a fiú igen közel kerülve a lányhoz tanítja őt. Már javában bent volt a lány személyes szférájába, de úgy tűnik az érintettet nem zavarta.
- Olyan helyesek együtt. – sóhajtott fel Momoi, mire elég furán néztek rá a többiek. Végül, aztán amikor végeztek a fiúk vissza mentek játszani Mira pedig Momoit és Riko-t aki néhány Serines társaságában szintén jelen volt.
- Sok ez nekem. – sóhajtott Miria és lehuppant a földre, pontosan a két lány közé.
- Öhm, Miria- chan igaz? – kérdezte bizonytalanul a barna hajú. – Aida Riko vagyok a Serin edzője. Örvendek a találkozásnak!- nyújtotta a kezét a szőke felé. A másik már éppen nyúlt volna a kezéért amikor Momoi a nyakába ugrott.
- Uram Isten, el sem hiszem, hogy tényleg itt vagy újra! És mi volt ez az egész? Olyan közvetlenek voltatok egymással! Jártok? – csicsergett a rózsaszín hajú. Azt nem vette észre, hogy nem elég, hogy a görögdinnye méretű melleivel agyon nyomja a lányt, de úgy kapaszkodott belé, hogy majd megfojtotta.
- Momoi az Istenit szállj le rólam! – nyöszörögte. – Végre egy kis levegő. Egyébként a kérdésedre a válasz, nem. Még is, hogy járnék valakivel, amikor most jöttem vissza?
- Hát, de…
- Nincs semmi de. Egyhamar biztos, hogy nem járok senkivel. – sóhajtott.
- Mi? Miért?
- Hosszú story. – legyintett. – Amúgy neked nem kéne, szurkolnod mondjuk Kuroko-nak?
- Juj, tényleg! Hajrá Kuroko-kun! – ugrált a lány. A mellei a gravitációnak engedelmeskedve fel- lepattogtak, amit Riko irigyelve nézett.
- Hidd el nekem nem jó, ha görögdinnye méretű. Megfájdulna tőle a hátad. – nézett fel rá a szőke.
- Te könnyen beszélsz. – nézett le a lányra.
- Gondolod? Egyesek szerint még én is deszka vagyok. – sóhajtott mosolyogva.
- Melyik suliba fogsz járni? –terelte el a szót a barna hajú.
- Nem is tudom még. Lehetőleg olyanba, ahol nem kell megerőltetnem magam, tehát nem valami híres neves suliba.
- Miért nem jössz Tōō Akadémiára így legalább gyakrabban találkoznánk? – szólt közbe Momoi.
- Mond csak, hallottad, amit mondtam? – nézett rá csúnyán.
- Ugyan jó móka lenne! Tényleg hol is laksz?
- Remélem, nem várod el tőlem, hogy…
- Ugyan már, hisz barátnők vagyunk!
- És én erről miért nem tudok?
- Naaa, kérlek! – nyúzta a rózsaszín.
- Miről van szó? – kérdezte az oda lépő Kise.
- Épp próbálom meggyőzni Miria-chant, hogy a Tōō Akadémiára jelentkezzen majd.
- Miért épp oda? Miért nem a Kaijo-ba? – kérdezte a szőke és itt egy háború kezdődött el, hogy hova is menjen.
- Egyik rosszabb hely, mint a másik. – fintorgott a lány.
- A képességeidet tekintve megállnád a helyed a Rakuzanban is. – szólt közbe Akashi is.
- Te ki akarsz nyírni? Épp, hogy azt akartam a legjobban elkerülni. Ott aztán tepernem kéne, és én nem akarok. Én egy olyan iskolába akarok menni ahol nem, kell agyon tanulnom magam.
- Néha áldozatokat kell hozni az életben, hogy elérd a célod.
- Mond csak halottad, amit az előbb mondtam? Egyáltalán miért akarod ennyire, hogy a Rakuzanba menjek?
- Ha elmondom, oda jelentkezel?
- Nincs az- az Isten.
- Akkor, magadtól kell rájönnöd. –válaszolt.
- Kac. Kac. Kac. Ti ketten fejezzétek, már be úgy se megyek egyik helyre se. Se a Tōō Akadémiára, se a Kaij-ba és legfőképp nem a Rakuanba.
- A Shutoku-ba is biztosan bejutnál. – igazította meg a szemüvegét Midorima.
- Te is Midorima? – kérdezte elkeseredett arccal.
- Miért nem jössz a Seinbe? – kérdezte végül Kuroko.
- Miért is ne? – sóhajtott a lány. – Az összes lehetőség közül ez hangzik a legjobban.
Ez után Kise egy ideig méltatlankodott, hogy Kuroko miért nem segít neki, de az egész vége az lett, hogy megint összevesztek Momoival. Miriának pedig itt lett elege az egészből.
- Befogni mindkettőnek! – kiáltotta el magát. A két egyén annyira megijedt, hogy haptákba álltak. – Hogy hova megyek, mi csinálok és egyéb dolgokról én döntök nem ti. Nem vagytok sem az anyám sem az apám, szóval létszíves fogjátok vissza magatokat és ne szóljatok bele. Világos? – kérdezte sötét aurával.
- Igen! – mondták egyszerre az érintettek.
- Nagyszerű. Ennek örömére én leléptem. Sok volt ez így délutánra.
- Miriachi ne menj el! – panaszkodott Kise.
- Pofa be! – nézett hátra ölni tudó szemekkel a szőkére, majd köszönés nélkül lelépett.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Bejövő hívás: The Emperor
Fogadja?
Igen Nem
- Még mindig nem unod ezt a fellengzős felhasználónevet?
- Ugyan, hiszen illik hozzám.
- Aha. Te tudod. Nos, ezúttal miért hívtál? Ha megint valami játékról van, szó ezúttal kihagyom.
- Miért?
- Mert bár izgalmas volt a legutóbbi játék, de nem nekem való. De, ha már itt tartunk még is mi volt a szándékod? Akkor feneket kerítettél az egésznek, de végül csak hírnök voltam. Mit akartál elérni ezzel? Túlságosan is fényesen tüntettél fel ehhez a poszthoz. – sóhajtott. – Vagy az egész a másik éned terve volt? Ha ez a válaszod és az egészet hárítod, nyomban leteszem.
- Nem is vártam mást tőled. – mosolyodott el.
- Még mindig furcsa mosolyogni, látni.
- Igazán?
- Igen. De nem is áll olyan rosszul. Legalább nem nézel ki elmebetegnek.
- Őszinte, vagy mint mindig.
- Kérlek, minek hazudjak? – kérdezte mosolyogva.
- Megváltoztál. –mondta, mire a másik először meglepődött, majd elmosolyodott újra.
- Sok minden történt odakint. Már nem rejtem álarc alá az érzéseimet és már nem játszom a bohócot.
- Csak nem leleplezték, hogy ki van az álarc alatt?
- Nem. Szimplán nem volt szükségem álarcra. Elfogadtak, úgy ahogy voltam, még ha csak kis ideig is. De persze ezek is törékeny és rövid életű barátságok voltak. Könnyen tönkre lehet tenni őket, egyetlen személy elég ehhez. – mondta elmélázva.
- A barátságok mindig törékenyek, de az igaz barátság szilárd és nem törik össze egyetlen személytől sem.
- Szokatlan ezt pont tőled hallani. De igazad van. Lehet, hogy csak én hittem, azt, hogy erős a barátságunk.
Vége