2- Egy új barát?
Hogy enné meg valaki azt, aki kitalálta, hogy nekem igen is iskolába kell mennem!
- Nem igaz, nekem miért kellet jönnöm?! – kérdeztem a Kami egyetem előtt állva.
- Jaj, Hikaru – chan ne nyavalyogj már állandóan! – mondta unott hangon Haru. Neki hosszú fekete haja volt és sötétkék szeme.
- Nos, lányok legyetek ügyesek és ne keltsetek feltűnést. –mondta Yamamoto majd magunkra hagyott minket.
- Biztos ti vagytok az új lányok. – lépett elénk egy magas szemüveges vörös (narancs) hajú fiú mellette egy szőkés hajú fiú, aki hatalmas vigyorral a képén mérgedett minket.
- Igen mi lennénk azok. – válaszolt barátnőm.
- Hú, micsoda csinos lányok! – szólalt meg a másik. Látszólag fiatalabb volt, mint a szemüveges. – És még te egyedül akartad őket üdvözölni senpai! Olyan gonosz vagy! – mondta a srác. Harunak nem sok kellet hozzá, hogy leverje a srácot, aki közben leállt vitázni az idősebbikkel.
- Elnézést! – szakítottam félbe őket. – Körbe vezetnének minket, vagy továbbra is itt marakodnak, és egyedül kell felfedeznünk az egész iskolát? – kérdeztem ártatlanul.
- Már is körbe vezetem kegyedet! – kapta el a kezem a szöszi majd elkezdet húzni hiába tiltakoztam.
- De én nem! – próbálkoztam kétségbe esetten.
- Hát ez szívás. – állapította meg utánam nézve barátnőm. – Hagy találjam ki! A srácnak nincs barátnője, nem igaz? – nézett fel a vele maradtra.
- Nincs. – sóhajtott. – Nos, Isten hozott az egyetemen, nekem most dolgom van! – hagyta faképnél a lányt.
- Ch. Bunkó. – reagált barátnőm majd elindult felfedezni a területet. Eközben én hallgathattam, ahogy a srác vagy az egyetemről beszél, vagy éppen felszedni próbál.
- Elég! Inkább felfedezem egyedül az egyetemet! – kiáltottam a srácra, majd sarkon fordultam és random irányba elindultam.
- Hé, várj már! Én csak segíteni akarok! – zárkózott fel mellém.
- Segíteni akarsz? Mutasd, meg hol van a könyvtár! A lehető legkevesebb beszéddel! – mondtam.
- Szeretsz olvasni? – kérdezte döbbenten.
- Igen. Szeretem a könyveket. – válaszoltam. Fél óra múlva végre eljutottam a könyvtárig. Esküszöm ez volt életem leghosszabb fél órája. Inkább megyek egy galamb ellen, mint, hogy több időt töltsek el ezzel a fiúval! – Nos, köszönöm, hogy elvezettél, a viszont nem látásra! – ráztam volna le a srácot, de persze miért is jött volna össze?
- Várj úgy is vissza kell hoznom egy könyvet! – lépett mellém. Magamba már sírva könyörögtem, hogy valaki mentsen meg. Végül aztán csak elment a srác én pedig nagyot sóhajtva rogytam le az egyik székre.
- Ennyire fárasztó volt az idegen vezetőd? – kérdezte mellém huppanva barátnőm.
- Az nem kifejezés. Az a srác egy energia vámpír! – panaszkodtam.
- Hát, szokj hozzá, ugyan is mától ide fogunk járni suliba és elég gyakori lesz az esélye, hogy összefutsz vele. – közölte velem a tényeket barátnőm, mire majdnem sírva fakadtam.
- Nem akarom! – nyüszítettem, majd lefejeltem az asztalt. Barátnőm elnézően mosolygott rám.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Sietős léptekkel haladtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg észrevehetnek. Sokkal jobban érdekelt, az, hogy időben oda érjek. Leugrottam az egyik házról egy sikátorban landoltam.
- Mindenki itt van? – kérdeztem, miközben felálltam és hátra hajtottam a csuklyám.
- Igen. – válaszolt Haru.
- Rendben. Van valami hír? – kérdeztem.
- A tanács egyelőre nem sejt semmit. De idő kérdése és gyanakodni fognak. – válaszolt Yamamoto.
- Ugye tudjátok mi lesz, ha rájönnek? – kérdezem, mire mindkettőjük tekintete elkomorult. – Így is velem tartotok?
- Ez életem az öné, hercegnő. Azt csinál vele, amit akar. – válaszolt alázatosan Yamamoto.
- Ugye nem képzeled, hogy kimaradok ebből a buliból? – kérdezte mosolyogva Haru, majd elkomorult. – Figyelmesnek kell lennünk. Most jelenleg a figyelmüket leköti az Aogiri, de ki tudja, hogy mikor tűnik fel nekik a mozgolódásunk.
- Résen kell lennünk. – bólintottam.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Egy hete hogy a Kamira járunk és az óta szinte le se tudom vakarni magamról azt a srácot. Egyébként a neve Hide és nem rossz fej srác, csak fárasztó.
- Fárasztó suliba járni! – nyafogtam, miközben benyitottam a kávézóba. Barátnőm már ott várt engem az egyik asztalnál. A tanács ide küldött minket, hogy ellenőrizzük ezt a helyet. Nem tudom mit csináltak az öregék, de a tanács felfigyelt rájuk. Miután az egyik pincérlány kiszolgált minket nem sokkára megjelent a kávézó vezetője is.
- Yo, öreg. Rég találkoztunk! – intett neki Haru. Ő ránk mosolygott majd intett, hogy kövessük.
- Még mindig lázadoztok? – kérdezte, amikor helyet foglaltunk.
- Ez csak természetes. Aki nyakörvet mer, rám rakni az megkeserüli. – mondtam nyugodtan, majd bele kortyoltam a kávémba.
- De most nem azért jöttünk. A tanács felfigyelt magukra. – vette át a szót Haru. – Nem tudom mit csináltak, de fogják vissza magukat. Más nem könyörült volna, egyből ramazulit csapott volna. Velünk még jól járt.
- Értem. Köszönöm, a figyelmeztetést! – mondta.
- Viszont nekünk menni kell. – álltam fel. – Sajnos holnap suli és még a házit is meg kell csinálni. – mondtam fancsali képet vágva.
- Köszönjük a kávét. – hajoltunk meg az öreg előtt.
- Én, köszönöm, hogy értelmesen leültünk megbeszélni a dolgokat. – mosolygott az öreg.
- Ugyan, már mi nem emberek vagyunk. Meg tudjuk normálisan is beszélni a dolgokat. – mosolyogtam az öregre. Ezután haza mentünk mindketten. Miután kész lettem a házival kicsit böngésztem a neten és rátaláltam pár érdekes bírósági feljegyzést. De egy még is kiemelkedett.
- Emlékszik, hogy mikor vizsgálta meg a holttestet?
- A boncolás kb. este 8:30-kor kezdődött.
- És Kovács úr halott volt ebben az időpontban?
- Nem, ott ült az asztalon, és csodálkozott, hogy miért boncolom.
- Hm, éhes lettem. – nyaltam meg a szám szélét.
Vége