2. - a tükör túloldalán
2013.12.08 17:25
Egy messzi világban, ahol a démonok elnyomásától retteg az ember, állat és minden élőlény egy fáklyával megvilágított teremben egy férfi ült a trónon elgondolkozva. Hosszú fekete haját összefogva viselte. Vörös szemei merengve néztek a távolba. Érzelemtől mentes arcáról nem lehetet leolvasni semmit. Fején koronája meg-megcsillant a fáklyafényben. A teremben csend honolt, egészen addig, amíg egy katona be nem rontott az ajtón.
- Még is mit jelentsen ez? – kérdezte jeges hangon a király.
- Királyom baj van! Hatalmas baj! Itt van!– ordibált kétségbe esetten az őr.
- Még is ki? – kérdezte értetlenül. Arca még mindig nem mutatott érzelmeket a hangjában is csak a kíváncsiságot lehetet felfedezni. De mielőtt válaszolhatott volna a férfi, holtan rogyott össze az ajtóban. A férfi szemöldöke feljebb csúszott a homlokán, de mielőtt megszólalhatott volna, az ajtóban egy öregember jelent meg. Elég megviseltnek tűnt. Görnyedt testalkata volt és hosszú szakálla. Ráncos arca idegességet és félelmet tükrözött. Nem emberi szemei ide- oda cikáztak. A férfi jól tudta, hogy ki az.
- Mit jelentsen ez krónikás? – szólalt meg mély és jeges hangján. Azonban a vénember csak valamit motyogott az orra alatt egy más nyelven. Démoni nyelven. A király arcvonási megváltoztak, ahogy lefordította az öregember motyogását.
- Majd én elmagyarázom! – szólalt meg egy idegen hang az öregember mögül. A király a másik váratlan vendégre pillantott és meglepődésében még a koronája is leesett a fejéről.
- Ez lehetetlen! – suttogta elkerekedett szemekkel. – Haru… - hihetetlenkedve nézte a lányt az ajtóban. Egy fél vállas topszerű felső volt rajta, amihez egy hosszú boáig érő szoknyát viselt, aminek a két oldala majd nem csípőig fel volt hasítva. Az egész ruha sötétpiros volt. Hosszú fekete haját leengedve viselte és sötétkék szemei gonoszan csillogtak. Kezében egy varázsbot volt, ami tetején egy – máskor kéken – világító vörös kő volt.
- Nem teljesen! – mosolyodott el gonoszan a lány. Hirtelen elkezdet megváltozni a külseje. Az eddig fekete haja, most vörös lett és két fekete csík díszítette. Kék szemei most már zölden csillogtak. Alakja megváltozott, nőiesebb lett. – Na, mi a véleményed?
- Nem mondom, eléggé megváltoztál Kira*. – válaszolt nyugalmát visszanyerve a férfi.
- Hála a lányodnak! És egyébként is haladni kel a korral. – vont vállat a nő. – Apuci. – tette hozzá másmilyen hangon. A férfi dühösen vonta össze a szemöldökét. A nő győztesen elvigyorodott kivillantva agyarait.
- El kell, hogy szomorítsalak. Nem fogod sokáig élvezni az életet. – mondta nyugodtan a féri fejét – a trón karfáján – támasztva.
- Jaj de félek apuci! – vigyorgott gonoszan a nő.
- Az ilyen pimasz kislányokat meg kell büntetni. – jelentette ki a király. A nő felkacagott.
- Le kell, hogy törjelek! Engem nem tudsz megölni!
- Azt majd meglátjuk. Egyszer már sikerült. – jelentette ki a férfi. Ám, mielőtt támadhatott volna, a nő előbb lépett és egy laza karmozdulatnak köszönhetően, nekirepült a falnak.
- Mondtam, nem tudsz megölni. Már erősebb vagyok, mint 100 évvel ezelőtt! – kacagott gonoszan. Lassú léptekkel ment oda az éppen feltápászkodó férfihez, és egy újabb mozdulattal a falhoz szorította. Mindezt úgy, hogy nem ért hozzá. – Elárulok neked valamit. Én és a drága kicsi lányod egyek vagyunk, egymáshoz tartozunk. Csak úgy ölhetsz meg, ha vele végzel. De te ezt nem teszed meg. Elvégre úgy óvtad ettől a világtól, hogy egy másik világba száműzted és mindent eltitkoltál előle. De nem voltál elég óvatos. Egy apró ám annál fontosabb hibát követtél el. Nem pusztítottad el a portált. – mosolygott a nő. Aztán levette a férfi fejéről a koronát és rárakta a saját fejére.
- Ezt visszaveszem. Neked úgy sincs rá szükséged, ott ahová mész.
Vége
Kira: Japánul gyilkost jelent