18- Ismét in the end, avagy amikor már mindennek vége
Ismét in the end, avagy amikor már mindennek vége
Ez nem sokkal az után történt, hogy a fiúk megnyerték az Utaprit. Ez is olyan napnak tűnt, mint a többi. Legalább is a fiúk számára biztosan. De én tudtam, hogy nem az. Elvégre ezen a napon minden megváltozott.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Minden úgy indult, ahogy akkoriban lenni szokott. Nem is sejtettem semmit. Ki tudja, hogy mi lett volna, ha tudom, mi történik akkor. Talán nem tartanák itt. De nem baj térjünk vissza az eredeti témához. Miután végeztem a reggeli teendőimmel lementem a konyhába ahol Kotobuki reggelizett éppen. Amikor meglátott kitűnő kedvvel üdvözölt, mint mindig.
- Ohayo Hikaru- chan! – mosolygott rám.
- Ohayo Reiji. – köszöntem neki, miközben a hűtőhöz sétáltam. Miután kivettem a meleg szendvics hozzá valóit neki láttam megalkotni a reggelim. Amikor elkészültem és beraktam a sütőbe a szendvicset letelepedtem a senpai mellé.
- Minden rendben? Kicsit fáradtnak látszol. – nézett rám.
- Ne aggódj, csak kicsit fáradt vagyok! – legyintettem, miközben fáradtan rámosolyogtam a senpaira. – Mostanában elég gyakran kell korán kelnem ráadásul gyakran elég későn érek haza és nem mindig tudom kialudni magam. Amikor meg időben haza érek akkor is szinte egyből az ágyba zuhanok olyan fáradt vagyok.
- Azt észrevettem, hogy elég elfoglalt vagy, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. – csodálkozott, mire halkan felnevettem. Bár Haruék már elmentek, de azért nyitott maradtam.
- Mivel a fiúk megnyerték az Utaprit így engem is felkaptak, ráadásul még itt van ez a verseny is… - sóhajtottam, miközben felálltam és kivettem a megsült szendvicset a sütőből. Elővettem egy tányért és ismét helyett foglaltam a senpai mellett.
- Milyen verseny? – nézett rám.
- Hm, tényleg te nem is tudsz róla. Nem rég jelöltek egy olyan versenyre, amiben a legnépszerűbb női tini énekesek mérkőzhetnek meg. Olyasmi, mint az Utapri csak lightosabb. Ma lesz a döntő szóval igyekeznem kell. Direkt erre az alaklomra egy különleges dalt írtam. – mondtam, aztán neki fogtam enni.
- Váó sugoi! Nagyszerű vagy Hikaru – chan! A végén még megnyered! – lelkesedett be a barna hajú.
- Akkor aztán joggal dicsekedhetek azzal, hogy hercegnő vagyok. – nevettem fel, majd megettem a maradék szendvicsem és a tányért a mosogatóba raktam. – Viszont most mennem kell, mert még hátra van, a főpróba aztán a verseny aztán végre lazíthatok egy kicsit! – nyújtóztam.
- Nem olyan biztos az! – nevetett Kotobuki. – Ha megnyered a versenyt nem lesz nyugtod.
- De ott az a HA. Őszintén engem nem nagyon érdekel, ez az egész verseny csak azért csinálom, mert muszáj. – túrtam a hajamba.
- Ahhoz képest elég jól csinálod! – nevetett.
2 órával később
- Ideges vagy? – jött oda hozzám Haru. Igen ő is részt vett a versenyen, de kiszállt mondván elment az egésztől a kedve. Így hát ezután én és egy primadonna maradtunk a döntőbe.
- Nem, de jelentősen nehezebb dolgom lett volna, ha ellened kéne most kiállnom, bár sokkal jobban örülnék. Ez a csaj, idegesítő. Nagyon. – fordultam felé.
- Nem baj, ügyes légy! A fiúk, a senpaiok, az elnök, a sensei-ek és a csajok is itt vannak. – tette a vállamra a kezét.
- Nah, legalább az mindenki hallja a búcsú dalomat. – fintorogtam.
- Akkor tényleg elmész? – kérdezte.
- Aha. Nagy a valószínűsége, hogy a mesterkurzus után megyek ki megkötni a szerződést. – sóhajtottam. Közben már elkezdődött a műsor. Sőt már az ellenfelem énekelt, de már ő is a dal végén járt.
- Szép volt. És most következzen az, akit a legtöbben csak Jéghercegnőként ismernek, Mizuki Hikaru! – konferált fel a műsorvezető.
- Sok szerencsét! – veregetett hátba Haru majd elment. Én nagyot sóhajtva mentem ki a színpadra. Ideje volt mindent bele adni. Ez lesz a búcsú dala. Sayorana szerelemem!
Távozok tőled egy piszkos utolsó csókkal
Te pedig csendben kisétálsz a szobából
Nem tudlak, megállítani egyikünk sem tudja elviselni ezt a csöndben
Bizonytalanul vettem fel a gitáromat a szobában lévő sarokból
" Szeretlek, szeretlek, de ah, ah, de ez nem működik, nem működnek a dolgok, szétesnek."
Valami eltűnt? Nem ez az, hogy hol lett hibás
De a kicsi hibás illesztés megölt minket
Nem tudok, a szeretetünkbe kapaszkodni nem tudok egy módot arról, hogy fordítsam vissza az időt.
Hallgasd a szívem hangját, ahogy remeg
" Szeretlek, szeretlek, de ah, ah, de ez nem működik, nem működnek a dolgok, szétesnek."
" Szeretlek, szeretlek, de ah, ah, de ez nem működik, nem működnek a dolgok, szétesnek."
Igen, ez volt az én búcsú dalom és a vallomásom egyben. Ha nem mondhatom ki rendesen, akkor majd így. A hátam mögött lévő kivetítőn egy chibi verziós klip ment mivel nincs rendes klipje a dalnak, mert még nem jelent meg. Rajtam ellentétben, a klipben szereplő lánnyal nem hétköznapi ruha volt. Egy sötétkék, hosszú, egyrészes ruha volt rajtam. A hajamat felkötöttem, így a hátam nagy része, amit a ruha szabadon hagyott látszódott. Nesze neked szabályzat! Itt a kiskapu! Ha már úgy is elmegyek, akkor a magam módján búcsúzok el. Ahogy magamat ismerem, nem tudok majd akkor eléjük állni és elbúcsúzni tőlük. Ezért is jött kapóra ez a verseny.
- Nagyon szép dal volt! Még én is meghatódtam! – törölgette a nem létező könnyeit a műsorvezető. – De vajon a közönség is így meghatódott? Kérem a másik versenyzőt, hogy fáradjon fel a színpadra. – mondta a férfi mire a csajszi nagy fenékriszálások közepette fölcsámpázott a színpadra.
- Remélem felkészültél a vereségre. – mondta nekem.
- Fájna, ha csöndbe maradnál? – kérdeztem hideg hangnemben, mire sértődötten elfordította a fejét.
- Megosztaná velünk mi inspirálta a dal megírásában? – kérdezte tőlem a műsorvezető.
- Nos, ez titok! És ha elmondanám, már nem lenne titok és a dal elvesztené a varázsát!– mondtam jéghercegnő stílusban, mire a nézőtéren ülők nagyja felsikított.
- Hikaru-chan! Olyan menő! – hangzott minden honnan, mire még egy csókot is küldtem. Mindent a rajongókért.
- Nos, lássuk, mennyire díjazzák ezt a rajongók! – mondta és a kivetítőn megjelent egyfajta százalékmérő, ami a szavazatokat méri. A számláló elindult és kerek egy percig nem is áll meg. Végül aztán 200- 97-re én nyertem. – Ez elképesztő! Mondana valamit a rajongóknak? – dugta az orrom alá a mikrofont.
- Köszönöm a támogatást! Minden rajongómnak és a barátaimnak, akik mindvégig támogattak és kiálltak mellettem köszönöm! És külön köszöntet Harunak és a többi lánynak, akik segítettek nekem, amikor elakadtam! – mondtam mosolyogva. A lányok értették, hogy miért köszöntem meg így. Közben egy nő előjött egy csokor kék rózsával és egy párnával a kezében. A párnán egy tiara volt, ami a győztesnek járt, tehát nekem. Miután hivatalosan is megkoronáztak és véget ért az egész herce hurca végre le tudtam jönni a színpadról. A színfalak mögött a fiúk, a lányok és az elnökék vártak.
- Gratulálok a győzelméhez Mizuki kisasszony! Ezt meg kell ünnepelnünk! – mondta (kiabálta) az elnök. Így hát elindultunk valahova (az isten tudja hova) közben a többiek is gratuláltak. Na, most már tényleg henceghetek azzal, hogy hercegnő vagyok.
Egy óra múlva már a mesterkuzus összes tagja (már amennyit én ismertem) mulatott egy olyan helyen, aminek a nevét még mindig nem tudom. Hirtelen az elnök felállt az asztalra és csendet kért.
- Nos, nagy bejelenteni valóm van! Mivel túl vagyunk Az Utaprin – itt a fiúkra nézett – és a hercegnőválasztáson is túl vagyunk – itt meg rám nézett- örömmel bejelenthetem, hogy önök itt mind elvégezték a mesterkurzust! – jelentette be, mire egy kis ideig mindenki leblokkoltan nézett az elnökre aztán kitört az ujjongás. Nagyot sóhajtva hunytam le a szemem. Tehát vége van. Akkor ideje indulni. Kinyitottam a szemem és az elnökre néztem, aki bólintott. Aprót biccentettem és felálltam. Mindenki el volt foglalva az ünnepléssel legalább is azt hittem.
- Hova mész? – kérdezte a hátam mögött Casmus, mire megálltam és elmosolyodtam.
- Eljött az én időm. Többet nem lesz velem gond. – fordultam meg. – Franciaországba utazok. Egy ideig ott folytatom a pályafutásom. – mondtam, miközben ránéztem.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte.
- Ugyan senpai ne most kezdj el aggódni értem. Az nem a te stílusod. – mondtam halkan nevetve. Elég gyászos lehetett. – Egyébként tudom, mit csinálok. Ezt már az Utapri után eldöntöttem. Nincs értelme tovább maradnom. – válaszoltam.
- Rendben. Nem állok az utadba. – mondta.
- Arigato, senpai (Köszönöm senpai)! Mindent köszönök! – hajoltam meg, aztán távoztam.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Eközben a Starish tagjai vígan ünnepeltek.
- Biztos jó lesz így? – kérdezte Kiru.
- Igen. Az ő élete, mi nem szólhatunk bele. – válaszolt Haru, miközben a távozó lányt nézte.
- Hé, hova tűnt Hikaru? – tette fel az egymilliós kérdést Shou.
- Az előbb még itt volt. – forgatta a fejét Natsuki.
- Hiába forgolódtok már nincs itt. – mondta Haru, miközben az asztalon könyökölt. A kezét összekulcsolva a szeme alatt tartotta, így igazi maffia főnök kisugárzása volt.
- Hogy érted, hogy nincs itt? Hova ment? –értetlenkedett Ottoya.
- Ezt ő jobban meg tudná mondani! – nézett az ajtófélfának támaszkodó Casmusra.
- Senpai? – néztek a fiúk egyként a szőke hajúra.
- Valószínűleg összepakolni ment. – válaszolt a gróf.
- Pakolni? Miért pakol? – kérdezte Masato.
- Azért mert Mizuki kisasszony külföldön folytatja tovább munkásságát. Egész pontosan Franciaországban. – válaszolt az elnök, miközben körbe fordult a tengelye körül az asztalon.
- Franciaországban? – kérdezett vissza kissé sápadtan Tokiya.
- Igen. Még az Utapri előtt kapott egy ajánlatott egy ottani cégtől. – válaszolt Haru.
- Te tudtál erről? Akkor miért hagytad elmenni? – támadt neki a chibi.
- Azért, mert nem szólhatok bele az életébe! Az ő élete, az ő döntése! – csapott az asztalra, miközben felállt a lány.
- Nem is vettétek észre, hogy mennyi gondja volt. – mondta Hana.
- Mi? – kérdezte döbbenten a szöszi.
- Hikaru már egy ideje nem teljesen volt önmaga. De ez már mindegy. Legfeljebb egy év múlva jön vissza, ha mázlitok van. – mondta Keiko.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Amióta visszatértünk a fiúkkal, senki sem szólt egy szót se. Ez annyira hihetetlen… Nem hiszem el, hogy Hikaru elment! Hiszen mindig itt volt velünk, és támogatott minket. És most… Elment. Ezt egyszerűen nem akarom elhinni! Eddig észre se vettem, mennyire a részünk lett. És, hogy eddig nem vettem észre milyen fontos nekem! Hiszen már akkor is támogatott… Az én drága egyetlen angyalom. És most elveszítettem. Hogy lehettem ennyire vak? Idegesen húztam be egyet a falnak, mintha ő tehetne arról, hogy elrontottam mindent.
- Fiúk baj van! – rontott be a gyászos hangulatú szobába Shibuya. – Hikaru nem érkezett meg a házukhoz! – mondta, mire mindenki döbbenten nézett rá.
- Nyugodj meg és mondj el mindent! – ültette le a lányt Ren.
- Hikaru megbeszélte a szüleivel, hogy ma este náluk alszik, és holnap elutazik Párizsba, de hiába várták otthon nem ment haza.
- Hikaru nem olyan, aki csak úgy minden féle értesítés nélkül eltűnne. – mondta Masato.
- Meg kell keresnünk! – mondtam és felkaptam egy kabátot és nem törődve a szakadó esővel kirohantam.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Unottan néztem ki az ablakon. Lemerült a mobilom, így nem bírok szólni anyuéknak, hogy nem megyek haza.
- Öhm… - szólalt meg bátortalanul az előttem ülő lány, mire rá néztem. Az utcán kóborolt, egyedül mert elvált az anyjától és eltévedt. – Nagyon szépen köszönöm a segítséget! – mondta bátortalanul.
- Ugyan már nem tesz semmit. – mondtam, miközben teljesen felé fordultam. – Nézd az ott nem az anyukád? – mutattam ki az ablakon.
- De!
- Kérem, álljon, meg itt kiszállunk! – szóltam a sofőrnek. Miután kiszálltunk a kislányt oda vezettem az anyjához és megtörtént a boldog egymásra találás.
- Nagyon szépen köszönöm! – hajolt meg előttem az anyuka.
- Ugyan már nem tesz semmit! Te pedig vigyázz magadra és ne kóborolj el többet oké? – hajoltam le a kislányhoz.
- Jó! – mosolygott rám, majd elment az anyjával.
- Istenem. – csóváltam a fejem mosolyogva. – Még esernyő sincs nálam. – néztem fel az égre.
- Hikaru! – kiáltotta valaki a nevem. Hátra fordultam és a Starishal találtam magam szembe.
- Srácok… - néztem rájuk csodálkozva. – Hát ti?
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Egy óra múlva már a szálláson voltam tiszta ruhában és egy törölközővel a fejemen.
- Még is, hogy gondoltad ezt? Minden szó nélkül távozol, még csak el sem köszönsz tőlünk! – szidott le Shou. Igaza volt. Legalább egy nyamvadt üzenetet hagyhattam volna.
- Ezt ti nem értitek. – sóhajtottam, miközben lehajtottam a fejem. – Mindig is utáltam búcsúzkodni. Olyankor úgy éreztem képtelen vagyok elmenni. És ha elétek álltam volna, akkor nem tudtam volna elmenni. Kérlek, értsétek meg. – mondtam szomorúan miközben a kezemben lévő bögrét szorítottam. Igen. Ez volt az igazság. Sose tudtam búcsúzkodni. Egyedül Ayumitól tudtam elbúcsúzni, de tőle is, csak azért mert utána még tartottuk a kapcsolatot, de a fiúk más esetek voltak. Fél óra múlva mindenki elment én meg szereztem egy mobilt és felhívtam anyut. – Nyugi anya nincs semmi bajom. Csak lemerült a mobilom. Igen, jól vagyok. Igen. Holnap megyek. Igen. Puszilom apuékat! Szia! – tettem le a telefont. Ekkor a szobába Tokiya lépett be.
- Szóval elmész? – kérdezte.
- Igen. – mondtam és felálltam. Hirtelen a fiú a falnak szorított.
- Nem akarom, hogy elmenj. – mondta halkan.
- Csak egy jó okot mondj, hogy miért maradjak! – mondtam fájdalmasan.
- Azért mert szeretlek! – válaszolt, mire meglepetten néztem fel rá.
- Nani? – mondtam, de csak annyit tudtam kimondani, mert utána rögtön megcsókolt. Alig akartam elhinni. – Mond, hogy ez nem álom. – döntöttem a fejem a vállának, amikor szétváltunk.
- Ez nem egy álom! – mondta és megfogta az arcom és maga felé fordított aztán újra megcsókolt.
Így történt, hogy végre megkaptam azt, amire annyira vágytam. Így ér véget az én történetem, az- az a Jéghercegnő története.
Vége