17- Az Utapri
Hát csak eljött az idő. Milyen gyorsan múlnak a napok. Olyan mintha csak tegnap lett volna, hogy a Starish Cecillel kibővült és, hogy a fiúk megismerték az ellenfelüket. Őszintén ma valahogy furcsán érzem magam. Érzem, hogy baj fog történni ma. Még nem tudom, hogy mi de tudom, hogy ha nem tartok a fiúkkal, akkor nagy baj is történhet. Pedig azt terveztem, hogy itthon maradok ma és kiélvezem a szabadnapom.
- Még az ég se segít megmagyarázni ezt a rossz előérzetet. – sóhajtottam, miközben felvettem Mao-t a földről, aki rögtön dorombolni kezdett.
- Milyen rossz előérzet? – kérdezte Ai. Épp a laptopját nyomta miközben én az ablakon át néztem az eget hát, ha választ ad a kérdéseimre.
- Nem tudom megmagyarázni. Amióta felkeltem rossz érzésem van. Pedig tudom, hogy a fiúk nyerni fognak. – néztem ki újra az ablakon miközben Maot fejét simogattam.
- Miért vagy ennyire biztos abban, hogy ők nyerik meg? – kérdezte, miközben rám nézett.
- Azért mert hiszek bennük! – néztem rá mosolyogva.
*/*/*/*/*/**/*/*/*/*/*/*/*/*/*/***/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Nem sokkal később már a limuzinban voltam az elnökkel és a senpaiokkal. A Starisht és Nanamit külön limuzin vitte a koncert helyszínére. Amikor megérkeztünk teltházas koncert fogadott minket. A senpaiok elfoglalták a helyüket én azonban a színfalak mögött maradtam. Egyszerűen nem tudtam leülni. Az előadást a két cég igazgatója nyitotta meg. Magamban megállapítottam, hogy mindkettő ugyan olyan hülye. De legalább a mi elnökünkbe szorult némi érzelem. Ez után a Heavens kezdett mivel a másik cég igazgatója bejelentette, hogy ők kezdenek. A banda hihetetlen volt így, hogy Nanami egyik dalát dolgozták fel. A fiúknak fel kell kötniük a gatyaszárat. Ideges szorítottam meg a nyakláncom medálját. Egy kékkő volt a medál. Hasonlított Cecil nyakláncára, csak ez világosabb színű volt. Ezt a nyakláncot, még amikor nagyon kicsi voltam akkor kaptam. Pontosabban akkor, amikor megismerkedtem Tokiyaval. Ő adta még anno nekem. Azóta is mindig hordom, mert amikor megszorítom, a medált megnyugtat. Most is így volt. Sietős léptekkel indultam meg a Starish öltözője felé, de még így is majdnem elkéstem.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Épp a folyósón haladtam, amikor a Heavens egyik énekesébe ütköztem persze nem szó szerint.
- Ni, csak, ni, csak kibe botlottam! – mosolygott félelmetesen és mielőtt reagálhattam volna a falnak lökött miközben a két karomat lefogta a fejem mellet.
- Mit akarsz? – kérdeztem kellemetlenül. Igen közel volt az arca hozzám, ráadásul a vészjelző érzékem is jelzett.
- Kíváncsi vagyok, milyen lenne, ha egy hercegnő lenne nálunk! – mondta miközben az arca még mindig vészesen közel volt hozzám, így elfordítottam a fejem.
- Még ha valami csoda folytán győznétek is, akkor sem jönne össze a dolog mivel az elnökök egyezsége szerint csak Nanamit kapnátok meg. – mondtam.
- Ezen változtathatunk! Nálunk sokkal jobban kamatoztathatnád a tehetséged.
- Köszi, de meg vagyok elégedve a Shining ügynökséggel. – vettem oda neki.
- Hm, pedig kár lenne veszni, hagyni egy ilyen tehetséget! – mondta, miközben bele szagolt a nyakamba.
- Mi- mi-mit csinálsz?! – kérdeztem mérgesen. Elég kellemetlenül éreztem magam, mivel, ez az állat teljesen bele préselt a falba, hála a tökön rúgási kísérletemnek.
- Megízlelem, milyen egy igazi hercegnő, aki nem csak tehetséges, hanem különleges és gyönyörű… - mondta, miközben az egyik kezével a karomat fogta a fejem felé, a másikkal az államnál fogva fordította a fejem maga felé, miközben egyre jobban közelített az arca az én arcom felé. A mondata végét már a számba suttogta majd fogta magát és megcsókolt. Először elkerekedett szemekkel bámultam, majd amikor felfogtam, hogy ez a szemüveges gyökér ellopta az első csókom dühbe gurultam és igyekeztem szabadulni. Aztán hirtelen a srác eltűnt rólam én meg újra normálisan levegőhöz jutottam. Lihegve néztem megmentőmre aki Ranmaru volt. A senpai kioktatta a pápaszemest, aki nem hagyta magát, de mielőtt válaszolhatott volna, a tenyerem nagyot csattant az arcán.
- Te, te, te szemüveges gyökér! Még is mit képzelsz magad, hogy rám mászol és ellopod az első csókom?!- támadtam neki a srácnak, aki meglepetten pislogott először nem is beszélve Ranmaruról. – Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Ne szórakozz velem, mert rosszul jársz! – mondtam veszélyes hangnemben. – Kitépem a szárnyad, ha velem szórakozol! – sziszegtem a fülébe, majd Ranmaru mellé léptem. A srác magához tért és újra felvette a sötét tekintetét.
- Még találkozunk-mondta. – Jéghercegnő! – tette hozzá amikor elhaladt mellettem. Én dühösen fújtattam egyet. Idegesen söpörtem ki a szemembe lógó tincset. Szinte robbanni tudtam volna.
- Jól vagy? – kérdezte a senpai óvatosan.
- Úgy nézek ki? – fordultam felé. Kábé olyan fejet vághattam, mint aki mindjárt utána megy és kicsinálja azt a merész gyökeret. – Az a szemét láda rám mászott és még volt képe ellopni az első csókom! – mondtam, miközben idegesen a hajamba túrtam.
- Ideje menni. Nem sokára kezdődik a műsor. – mondta Ranmaru.
- Rendben és Ranmaru! – néztem fel rá.
- Igen?
- Köszönöm!
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Amikor a fiúk öltözőjébe értem Heavens énekese Eiichi éppen Nanamit akarta elvinni, mondván, hogy már nyertek és legyen a zeneszerzőjük, de a lány kioktatta őket és maradt a Starishnál. Ekkor vettek észre engem is aki, a falnak támaszkodva néztem a műsort.
- Hikaru – chan? – nézett rám csodálkozva Natsuki. Bátorítón rámosolyogtam. Amennyi időt eltöltöttem a mesterkurzuson elmondhatom, hogy a szemüveges ismert ki a legjobban. Így már a legkisebb jelel is tudtunk kommunikálni.
- Patkány szagot éreztem, de ahogy látom fölöslegesen aggódtam. – mondtam gúnyosan. Ezt a viselkedési formámat direkt arra az esetre fejlesztettem, ki ha nem akartam megmutatni az érzéseim. Ilyenkor hercegnővé váltam. Egy igazi jéghercegnővé.
- Hogy mertél minket nevezni? – pattogott Nagi.
- Nyugi cica fiú. Még a végén megárt a nem létező cukiságodnak ez a sok idegesség. – mosolyogtam gúnyosan a törpére, miközben lehajoltam hozzá. Csak kicsit volt gáz, hogy magasabb voltam nála.
- Te kis ribanc! Mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy így beszélsz velünk?
- Hogy ki vagyok én? – kérdeztem vissza semleges hangnemen. – Ezt már lerendeztük az első találkozásunkkor. De legyen, a selejtes memóriád kedvért újra bemutatkozok. Jól jegyezd meg a nevem! Én vagyok Mizuki Hikaru Japán leghíresebb női tini énekese. Nem vagyok más, mint az, akit csak Jéghercegnőként ismernek! – mondtam egyre halkabban a végét pedig már a fülébe suttogtam. – Jól vigyázz! Ne akarj velem összeakaszkodni, mert rosszul jársz! Hidd, el el tudlak intézni nem vagy nagyfalat számomra! – tettem még hozzá és felegyenesedtem. Nagi arca majdnem fal fehér volt. – Jegyezzétek meg mind! Aki a családomba köt, az belém köt. És aki belém köt annak annyi. – néztem Eiichi szemébe.
- Merész vagy. Szembe mersz szállni a mennyek akaratával? – kérdezte miközben ő is a szemembe nézett.
- Még, hogy mennyek? – kacagtam fel. – Ugyan már, minek a menny, ha van más világ is? – kérdeztem hideg mosollyal az arcomon. – Mit nekem meny vagy pokol, amikor egy egészen más világ az enyém is lehet?
- Másik világ? – kérdezte értetlenül.
- Nekem semmi sem lehetetlen. Nem hiába a mottóm, hogy elvarázsolom az embereket! – mondtam fölényes vigyorral az arcomon. Láttam, hogy megvilágosodik és megérti, hogy mire gondolok. – Azt ajánlom, nézd meg az egyik koncertem vagy az egyik klipem! Ha még nem hallottál énekelni nem értheted. – mondtam, neki miközben a vállára raktam a kezem. – Csak az után merjetek előttem rázni magatokat, mint a pávák, hogy elértétek a szintemet! – jelentettem ki. Még a Kira nevezetű tekintete is élénkebb lett. – Ha jól láttam épp menni készültetek. Itt csak útban vagytok! Feltartjátok a hercegeket. – szólaltam meg a beálló csendben. A Heavens sértődötten hagyta el a termet, de Eiichi még visszafordult hozzám.
- A folyosón történeteket meg majd később folytatjuk. – súgta a fülembe, mire hirtelen cselekedtem, de még így is lassú voltam. A fiúnak még épp időben sikerült megfognia az ütésre emelt kezem. Hirtelen rántott magához és megint a számba suttogta a szavakat. – Kétszer nem dőlök be ugyan annak. – mondta majd megint megcsókolt, de ezúttal nem blokkoltam le, hanem cselekedtem. Gyorsan lendítettem a térdem a gyomrába és kevertem le neki egy pofont. Gyilkos tekintettel néztem rá.
- Az életeddel játszol! – sziszegtem neki.
- Egy ilyen személy mellett megéri! – válaszolt, mire majdnem neki ugrottam. Ha Natsuki nem kap el és fog le, akkor neki ugrottam volna a szemüvegesnek.
- Na, ide figyelj te szemüveges gyökér! Úgy helyben hagylak, hogy megbánod, hogy valaha találkoztál velem! – kiabáltam neki, mire gyorsan távozott. Ez után Natsuki óvatosan elengedett mire egy olyat vertem a falba, hogy felrepedt a bőröm és vérezni kezdett az öklöm. Gyilkos tekintettel meredtem magam elé, majd hirtelen megfordultam.
- Jól vagy Hikaru- chan? – tette a kezét a vállamra Natsuki miközben aggódóan nézett rám, mint ahogy a többiek is.
- Én meg leszek, csak le kell nyugodnom egy kicsit és legyűrnöm a gyilkolási hajlamomat. – sóhajtottam mélyet. – Most a lényeg, hogy menjetek ki oda és nyerjétek meg ezt a kibaszott versenyt, ami tök fölösleges, mert így is tudjuk, hogy ti vagytok a jobbak, de attól még jó médiafogás. – hadartam kissé. – Na, mindegy a fő, hogy mind hiszünk bennetek és most megyek, mert így is alig bírom vissza fogni magam. – mondtam látszólag nyugodtan. Miután távoztam a színpad egy olyan részére mentem ahol nem zargatott senki. Végig néztem, ahogy a fiúk elő adják a dalt és megnyerik a versenyt. Ezután már fölösleges lett volna ott maradnom, mert már tudtam, hogy mi következik ezért Ranmarunak dobtam egy üzenetet, hogy ne keressen, mert elmentem kiszellőztetni a fejem. Céltalanul ballagtam az utcán, amíg végül egy játszótéren kötöttem ki. Leültem az egyik hintába és nagyot sóhajtottam. Pocsékul voltam. És még szépen fejeztem ki magam. Az a tag nagyon összezavart és felzaklatott.
- Nem nézel ki túl jól. – szólalt meg előttem valaki. Felnéztem és kedvenc házi szellemmel találtam magam szemben.
- Nem is vagyok túl jól. – mondtam, minden kertelés nélkül.
- Mi a baj? – kérdezte, miközben felállt mögém a hintára és együtt kezdtünk el hintázni. Hirtelen beugrott egy régi emlék.
Egy nyári napon történt minden. Épp egyedül bandukoltam az utcán. Nem ismertem senkit sem még mivel nem rég költöztünk ide és az iskolában még szünet van így barátaim sincsenek még. Miközben szomorúan lépkedtem egy játszótérre lyukadtam ki. Leültem az egyik hintába, és csak néztem magam elé.
- Hát te miért lógatod az orrod? – kérdezte valaki. Meglepetten néztem fel és egy fekete hajú fiú állt velem szemben.
- Én, csak magányos vagyok. – mondtam, miközben újra lehajtottam a fejem. – Nem rég költözünk ide és még nem ismerek senki és nincsenek barátaim sem, mivel elég nehezen barátkozok.
- Akkor majd én leszek a barátod! – mondta, mire meglepetten néztem rá. Ő a hátam mögé sétált és felállt mögém.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.
- Hintázok! Miért minek látszik? – mondta és elkezdte hajtani a hintát. Ahogy egyre magasabbra repültük úgy éreztem úgy, hogy tényleg barátok vagyunk. Minden bánatomat elfelejtettem és vidáman kacagtam.
- Te voltál ott akkor is… - mondtam magam elé.
- Hm? – nézett le rám meglepetten. – Hát emlékszel? Akkor is pont ugyan ilyen fancsali pofát vágtál. – mondta, mire elnevettem magam. – Na, ez már jobban tetszik!
- Ki vagy te? Mindig itt vagy nekem, amikor szükségem van rád. – néztem fel rá.
- Hm, az titok! – mondta kicsit elgondolkodva. – Nem szabad elmondanom, mert abból baj lesz. – mondta, mire furcsán néztem rá. – Hidd el, ha eljön, az idő megtudod! – nézett le rám mosolyogva.
- De ha nem tudom, ki vagy akkor hogyan hívjalak? – kérdeztem tőle.
- Hidd el, ha szükséged van, rám itt leszek, de mivel eddig is elvoltunk anélkül, hogy tudnád a nevem ezután is megoldjuk. – mosolygott.
- Hát, ha te mondod. – mondtam és magam elé néztem. Hirtelen megint minden eszembe jutott. Gyászos képpel néztem magam elé.
- Fel a fejjel nem sokára minden rendbe jön! – mondta, de amikor felnéztem, már nem volt ott mögöttem, újra eltűnt.
- Remélem is, mert lassan bel roppanok! – suttogtam magam elé.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
- Bocsi a késésért dugóba keveredett a taxi, amit kifogtam. – ültem le az asztalhoz. Mivel már ősz volt egy fehér kabát és egy kék magas nyakú pulcsi volt rajtam kék farmerrel és fekete bőr csizmával.
- Semmi baj én is csak nem rég érkeztem. – mondta Eiichi. Igen az- az Eiichi, aki az Utaprin kétszer is lekapott. Mióta kikaptak a Starishtól és a fiúk megmentették őket a feloszlástól egész normálisak lettek. Kiderült, hogy egész normális és jól ellehet vele beszélgetni, ha nem nyomul rám.
- Akkor jó. – sóhajtottam miközben leültem és rendeltem. – Nos, mi újság felétek?
- Semmi különleges. Továbbra is nagy a sikerünk, de már nem száll a fejünkbe a dicsőség. Felétek?
- Hát a Starish még népszerűbb lett, ami több munkával és több gyakorlással járt. Sokszor fordult elő, hogy túlzásba vitték a dolgokat és ilyenkor mindig leszidtam őket, amiért ennyire felelőtlenek még mindig. – sóhajtottam. – Istenem, sosem változnak. Ha nem lenne fehér a hajam tuti már megőszültem volna.
- Akkor ezek szerint jól elvagytok. Halottam az új számod! Nagyon jó lett! Kissé furcsa volt egy ilyen rockos számot hallani tőled, de ettől eltekintve nagyon tetszett. Ezzel is bebizonyítottad milyen sokoldalú, vagy és hogy minden stílus jól áll. – mosolygott.
- Azért a kemény rock és a metál nem állna olyan jól. – mondtam mire együtt nevettünk.
- Egyébként, hogy haladsz azzal a dallal, amit említettél?
- Már majdnem kész. Már csak a komponálás van hátra. – válaszoltam. – Kicsit sokat szenvedtem vele, de megérte. – mosolyogtam.
- Gyönyörű a mosolyod. – mondta elgondolkozva.
- Már megint kezded? – sóhajtottam nagyot és belekortyoltam az időközben kihozott csokis shakembe.
- Miért egész jól kijövünk meg is próbálhatnánk. – mondta.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. – ingattam a fejem. – Amíg a mesterkurzus tagja vagyok addig tilos a szerelem ergo nem járhatok senkivel sem és egyébként is csak barátok vagyunk. Nincs az a dolog a világon, ami rá tudna venni arra, hogy veled járjak. – mondtam nagyot sóhajtva. – Nincs kedvem repülni a mesterkurzusról.
- Őszinte, vagy mint mindig. – mosolygott. Már megszokta, hogy nem köntörfalazok, és nagyon sokszor alkalmazom az „ami a szívemen az a számon”t. - Nálunk mindig van hely.
- Túl sok mindent tettem le az asztalra már. Különben is Nagival egy épületben lenni felér egy öngyilkossággal. És még mindig orrolok rád, amiért lenyúltad az első csókom. – mondtam, miközben összefontam a karjaimat.
- Áh, mily édes csók is volt az. – húzta az agyam.
- Ne is álmodozz róla! – mondtam monoton hangon. Már annyiszor bepróbálkozott nálam, hogy már hozzá szoktam.
- És mi van azzal a Franciaországi állással, amiről a múltkor beszéltél? Döntöttél már? – váltott témát.
- Igen. Mivel a helyzetem ugyan úgy reménytelen úgy döntöttem elfogadom.
- Mikor indulsz? – kérdezte.
- Amint befejeztem a mesterkurzust. Az elnökkel már mindent lerendeztem.
- Értem. Az a fiú nem tudja, mit veszít. – nézett rám.
- Nos, nekem mennem kell. Ma még van egy táncpróbám és még a dallal is próbálkozni akarok. Plusz ma veszik fel a watercolourt szóval még mehetek a stúdióba is. – álltam fel.
- Hm, az egy jó szám. Majd hívj fel, ha végeztél, hogy ment. – ált fel ő is.
- Oké, szia! – intettem neki és távoztam.
Vége