14 - Utapri jelölés, nyaralás, avagy Hikaru felcsap ápolónőnek
Utapri jelölés, nyaralás, avagy Hikaru felcsap ápolónőnek
- Nekem miért is kellet jönnöm? – kérdeztem unottan. Épp az elnök egyik szigetén voltunk nyaralni. Nem volt ez egészhez humorom. Mostanában egyre szarabbul érzem magam a közelében, bár nem látszik rajtam.
- Ugyan Hikaru jó móka lesz! – ölelte át a vállam Ren.
- Nem, nem lesz jó móka. – mondtam miközben levettem a kezét a vállamról. – És még Tomo – chan sincs itt. – mondtam elkeseredve.
- Ugyan már, ne hisztiz. – mondta Shou.
- És ami a legszörnyűbb, hogy még itt is veletek vagyok összezárva! Ismételten! – mutattam a Starishra és Cecilre. – Eh, ha valaki keres a szállásomon leszek. – mondtam és elvonultam volna, ha Ranmaru el nem kapja a karom és vissza nem húz. Ezért inkább elfordítottam a fejem és duzzogni kezdtem.
Fél órával később
- Hikaru – chan! – ugrott volna a nyakamba Natsuki azonban kikerültem így orra esett. Szerencsére a szemüvege rajta maradt. Ő, is mint a Starish többi tagja fürdőruhában volt. Persze én is abban voltam. Egy két részes bikini volt rajtam, ami lila színű volt és a fölső rész egyik oldalán egy fehér hawaii mintás virág volt. Persze azért felvettem még egy fehér shortot is így nem mutattam (annyira) sokat magamból.
- Hagyj békén! – mordultam rá, miközben hátra dobtam a szabadon lévő fehér hajam. Ennek meg lett a hatása ugyan is a fiúk enyhén tátott szájjal meredtek rám. Gúnyosan mosolyogva néztem végig rajtuk. A leghamarabb Ren tért magához, aki rögtön bókolni kezdet.
- Kegyed szépséges olyan, mint a világ leg gyönyörűbb rózsájáé! – mondta miközben meghajolt és kezet csókolt.
- Oh, milyen kedves vagy! De van egy kis bökkenő. – mondtam és lehajoltam a füléhez. – A liliomot jobban szeretem! – súgtam a fülébe csábító hangon, mire megborzongott. Megveregettem a vállát majd faképnél hagyva elindultam a napozó ágyhoz.
- Sugoi, kikosarazta Rent! – mondta Ottoya mire az érintett villámló szemekkel nézett rá, majd fölállt és ismét próbálkozott. Így ment el az első napom az elnök szigetén. Azután a többi napon mindig történt valami, de a legérdekesebb az volt, amikor Cecil és a Starish együtt énekelt. Én egy olyan helyen voltam ahol tökéletesen láthattam az eseményeket.
- Nem is rossz! – mondtam vigyorogva miközben a fiúkat hallgattam. Tényleg jók voltak így együtt hatan. Aztán jött a következő nagy durranás: kiderült, hogy Nanami új dalához Cecil hangja hiányzott így történt, hogy Cecil is csatlakozott a Starishoz. Azonban itt akadtak némi problémák. Az első, hogy másnapra a drága herceg eltűnt, csak a Nanami állttal írt dal és a nyaklánca maradt utána. A második probléma már az elnök volt, aki hallani sem akart arról, hogy Cecil is tagja legyen a Starishnak. Még meg is fenyegette őket, hogy nem vehetnek részt az Utaprin. Persze a fiúk még ezt is vállalták volna, de mielőtt az elnök intézkedhetett volna megjelent Cecil (ejtőernyőzve) és megállította. – Na, ha már újra együtt a csipet csapat, akkor mutassátok meg, hogy mit is tudtok így együtt hatan! – mondtam mosolyogva.
- Na de Hikaru – chan! – mondta Ringo sensei. De ekkor a fiúk elénekelték a dalt és mindenki teljesen el volt ámulva. Persze ez után jött az, hogy mi legyen a dal címe, mire a fiúk kórusba vágták rá, hogy örült szerelem 2000. Hihetetlen nem? És, még ami ezután jött az leírhatatlan. Ringo sensei eltűnt és Hyuuga sensei elő kapott egy kamerát, mire egy kivetítőn megjelent Ringo sensei. Ekkor jött a monológ és kiderült, hogy a fiúk bejutottak az Utaprire. És ezután jött a lényeg, az ellenfelek bemutatása. Halottam már a Heavensről de még nem halottam egy számukat sem. Nagyot nem is csalódtam bennük. Beképzelt bunkó mind a három. A törpét már legszívesebben rég lecsaptam volna.
- És neked mi a véleményed Hikaru – chan? – kérdezte hirtelen a rózsaszín.
- Beképzeltek és bunkók. Idegesítenek. Főleg a törpe. – mondtam nyugodtan.
- Mit mondtál? – kérdezte az említett.
- Azt, hogy idegesít a vinnyogásod. Mi az süket is vagy nem csak beképzelt? – kérdeztem szemét mosollyal.
- Hogy én beképzelt? Tudod, te ki vagyok én? – kezdett el kiabálni.
- Egy beképzelt törpe, akinek nagy a pofája, de vajon van mire? – kérdeztem, miközben felvettem a jeges álarcomat.
- Te kis! Mit képzelsz ki vagy te? – kérte számon.
- Mizuki Hikaru 17 éves. Hirtelen lett sztár, senki sem tudja, hogy honnan jött, ő a legnépszerűbb női tini sztár egész japánban. – mondta a szőke fiú, mire elégedetten mosolyogtam.
- Igen, így igaz. Hikaru a legnépszerűbb tini lány egész japánban. Már kiadott két albumot is, és elnyerte a jéghercegnő címet is! – mondta Ringo mire meghajoltam ennek hatására a nézőtéren lévő lányok eszeveszett visításba kezdtek.
- Hikaru!
- Éljen Hikaru! – hallatszódott a közönségtől, mire elégedetten néztem a tátogó törpére.
- Au revoir perdant ! - mondtam franciául és még egy csókot is dobtam felé egy csábító mosoly kísértében. Miután végeztünk egymás marásával az elnök bejelentette, hogy ha nem a Starish nyer, akkor feloszlatja őket. A következő sokk akkor ért minket, amikor az elnök kijelentette, hogy mindkét csapat Nanami dalait fogja énekelni. Mondanom sem kell kellően kiakadtunk. Ezután nem sokkal a kivetítő, az elnök, és a sensei eltűnt így csak mi maradtunk a senpaiokkal. – Ne merjetek veszíteni ezek ellen. – szólaltam meg a beállt csendben és a fiúk felé fordultam. –Most már teljes a csapatotok, és ha ilyen senkik ellen veszteni mertek garantálom, hogy lemondhattok a sztárságról! A veszteseknek nincs helye a mesterkurzuson! – mondtam.
- De nagy a szád. Olyan, vagy mint egy palota pincsi. – mondta Shou, mire vicsorogva fordultam felé.
- Beszóltál padlócirkáló? – vicsorogtam rá.
- Kit nevezel padlócirkálónak Hófehérke? – kérdezte hasonló hangsúllyal.
- Fuss. – morogtam.
- Mi? – kérdezte bamba arccal.
- Fuss! – üvöltöttem mire a chibi meglendült én meg utána futottam.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Miután vissza értünk a nyaralásból a fiúk kimerülésig gyakoroltak az Utaprire. Nanami se csinálta jobban, ő bezárkózott a szobájába és szinte ki sem mozdult egészen addig, amíg a Starishnak köszönhetően észhez nem tért. De ezután a fiúk kezdtek el összeesésig gyakorolni. Talán ennek köszönhető az, hogy most itt tartunk.
- Nem megmondtam nektek, hogy fejezzétek be az agyon hajszolásos mutatványt! – dörögtem az előttem felsorakozott Starish tagokra és Nanamira. Egyedül Tokiya nem volt itt mivel ő lázasan feküdt a szobájában. – Azt hittem a múltkor világosan kifejtettem, hogy fejezzétek be az agyonhajszolós mutatványokat. Nem üzletemberek vagytok, akiknek éjjel nappal dolgozniuk kell, hanem 17 éves tinédzserek, akik ráadásul sztárok is. Komolyan ilyenkor nem gondoltok a rajongóitokra?
- De az Utapri… - kezdet bele Shou de félbe szakítottam.
- Szarok az Utaprire! – mordultam fel.
- Ajaj, ha már a szar szót használja, akkor tényleg nagyon pipa lehet. – suttogta Shou.
- Igen pipa vagyok, mert az agyonhajszolásos mutatványotoknak köszönhetően Tokiya most fent fekszik a szobájában lázasan. És itt nem azon van a hangsúly, hogy Tokiya beteg! – mondtam, a kezét felemelő Cecilnek. – Most bármelyikőtökkel megeshetett volna! – fakadtam ki, és lehuppantam a kanapéra, miközben a fejemet masszíroztam. – Komolyan srácok tudom, hogy meg akarjátok nyerni az Utaprit de elfelejtitek a legfontosabbat. – vettem halkabbra a hangom így normál hangerőn folytattam. Enyhén szólva is ki voltam bukva. A senpaiok az ajtóban álltak és onnan nézték a műsort. – Elfelejtitek a legfontosabb dolgot, ami nem más, mint, hogy tiszta szívetekből énekeljetek és örömöt szerezzetek a rajongóitoknak. Tudjátok egyszer halottam egy történetet. Volt egy város, amiben az emberek babákat készítettek és hallgatták az éneküket. A babáknak gyönyörű énekük volt, azonban az emberek egy idő után megunták és eldobták őket. Tudjátok miért? – néztem rá a fiúra, miközben hátra dőltem.
- Nem miért? – kérdezte Masato.
- Azért mert valami hiányzott a babák énekéből. És tudjátok mi volt az? – kérdeztem, de újra nemleges választ kaptam. – A szív. Senki sem kíváncsi egy éneklő bábra. – mondtam, miközben lehunytam a szemeim. Az utóbbi időben annyira lefoglalt az, hogy a fiúkkal foglalkoztam, hogy most úgy érzem, mintha éveket öregedtem volna. Az egészben az a poén, hogy a hajszínemet tekintve ezt még be is tudnám adni valakinek. Amikor kinyitottam a szemem a mosolygó Starishal találtam magam szemben. Sőt mintha a senpaiok is mosolyogtak volna. – Mi van? – kérdeztem meglepetten. A következő pillanatokban minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni se tudtam. Mire észhez tértem már Tokiya szobájában voltam és a fiúk rám csukták az ajtót. Kettőt pislogtam, majd felfogtam a történteket és már rángattam az ajtót. – Eresszetek ki! Ez még is mit jelentsen? – kérdeztem felháborodottan.
- Köszönjük, hogy aggódsz értünk és megígérjük, hogy befejezzük a kimerülésig tartó próbákat, és rád bízzuk Tokiyat. – válaszolt a Chibi.
- Mi?! – kérdeztem magas hangon és elpirultam. – És még is hogy gondoltátok ezt?
- Ott van a hideg víz és a borogatás a többit már kitalálod! – válaszolt Tomo- chan (aki nem tudom, hogy került oda) majd távolodó léptek hangját hallottam, vagyis tényleg itt hagytak. Pipacs piros arccal néztem a betegen szuszogó fiúra.
- Édes Istenem! – sóhajtottam, majd neki fogtam borogatni a fiú láztól forró homlokát.
Vége
