1. nap

2019.09.21 19:48

Anglia (Alice Kirkland), Japán (Sakura Honda), Franciaország (Marianne Bonnefoy), Spanyolország (Carmen Fernández Carriedo), Kanada (Madeline Willains), Kína (Wang Chun-Yan): nő

Amerika (Alfred F. Jones), Oroszország (Ivan Braginsky), Olaszország (Feliciano Vargas), Romano (Lovino Vargas), Németország ( Ludwig Beilschmidt) , Poroszország (Gilbert Beilschmidt): férfi

1. nap

Minden azzal kezdődött, hogy valaki (valószínűleg Amerika) kitalálta, hogy menjünk el nyaralni. Úgy értem mind. Nem csak pár ország, hanem sok. Németország, a két olasz, Poroszország, Spanyolország, Japán, Oroszország, Kína, Franciaország, Kanada, Amerika és persze én. A béka még épp, hogy elmegy. Japánnal sincs bajom, Kanadával szintén. Amerika külön kategória a ruszkit és a németet hagyjuk. Egyáltalán, hogy egyezhettem bele ilyenbe? Ja, sehogy. Szokás szerint Amerika önállósította magát és mindent lebeszélt a főnökömmel. Még a királynőt is meggyőzte… Szerintem már csak azért egyezett bele Őfelsége, hogy ne kelljen hallgatnia annak az idiótának a szövegelését.

Fáradtan sóhajtva néztem végig a többieken. Elég fura látvány lehettünk, már ha lett volna itt valaki rajtunk kívül. Nem tudom, hogy vagyunk, de valami tengerparti helységnél. Ha tippelnem kéne talán Hawaii volt az áldozat.

• Khm. Most, hogy megérkeztünk ismertetem a programot! – állt ki elénk Amerika. A program szónál felhúztam a szemöldököm. Mi ez valami gyerek tábor? – Délelőtt élvezzük a tengerpartot délután szabad foglalkozás és este pedig bátorság próba! – rikkantotta vidáman.
• Ch, mintha egy gyerek táborban lennénk. – horkantottam fel.
• Ugyan már Iggy ne legyél ilyen begyöpösödött!
• Már miért kéne rád hallgatnom Jenki? – kérdezte Ivan.
• Egyet értek aru. – csatlakozott Chun-Yan.
• Ugyan már tök jó buli lesz! – csatlakozott Gilbert. Szóval Ő volt a másik ötletgazda… Átsandítottam Ludwigra, aki a fejét fogva sóhajtott.

Végül hatalmas vita tört ki, hogy miért is kéne hallgatnunk a két idiótára végül egy szavazás során még is csak nyertek így maradt az eredeti terv. Hogy sikerült nekik, senki se kérdezze szerintem megbundázták a szavazást. Ezért nem jó, ha nem nyílt szavazás van.

A délelőtt azzal telt, hogy mindenki a programtervet követve a szállás elfoglalása után a parton szórakozott. Személy szerint ellettem volna a könyvemmel, kényelmesen ülve a napozó székben, miközben a napernyő árnyékot ad, így tökéletes kilátást nyerve az olvasáshoz. Igen ám, de van az a mondás, hogy ember tervez, Isten végez. Az az jelen estbe ez átfogalmazva, úgy hangzik, hogy ÉN tervezek AMERIKA keresztül húzza azt.

Az egész kezdete az volt, hogy megtalált. Második lépésként elkezdett zaklatni, hogy én is menjek a vízbe, de kitartóan tartottam magam az eredeti tervemhez, de Ő is sajna. Harmadik lépésként addig nyaggatott elvonva a figyelmem, hogy nem vettem észre a mögém ólálkodó Gilbertet, aki hirtelen kikapta a kezemből a könyvem. Mielőtt tiltakozhattam volna, a másik idióta felkapott és meg sem állt velem a tengerig ahol szépen és kegyesen volt szíves bele dobni. Én meg válaszul vízbe fojtani. Nem nagydolog, még jót is teszek a világnak, mínusz egy idióta nem szoroz, legalább kevesebben szívják el az értékes oxigént. Sajnos azt elfelejtettem, hogy a fiú jóval több fizikai erővel bír, mint én, így meglepetésként ért, amikor hirtelen egy kéz elkapta a derekam, majd újra a vízben végeztem. Ezután váltakozó sikerrel fojtottuk egymást vízbe. Későbbiek során, valami csoda folytán a néhai tengeri hatalmak neve alatt összefogva Franciaországgal közösen próbáltuk meg elkapni Amerikát és Poroszországot. Később még Spanyolország is csatlakozott így közös erővel mutattuk meg, hogy nem véletlen voltunk kalózok anno. A két férfit miután elkaptuk, és jól helyben hagytuk jó ideig nem lehetett látni a közelünkben. Nem mintha bármelyikünk is bánta volna. Én folytattam az olvasást, Marianne napozott, Carmen pedig Romanot nyaggatta. A fiú nem igazán díjazta a nő szeretet áradatát.

Délután mindenki szétszéledt ki-ki a maga dolgára. Hamar eljött az este és már egy barlang előtt gyülekeztünk.

• És most jöjjön az est fénypontja!- kezdte a felkonferálást Gilbert. Valahogy rajta és Alfred-on kívül senki sem volt lelkes. Megértettem őket. Ki az a hülye, aki ilyen helyre önként be akar menni? Mármint a két lelkes majmon kívül.
• Párokban fogunk bemenni és sorshúzással fogjuk eldönteni ki kivel, lesz! És most mindenki húzzon ebből a dobozból!- rázta meg a dobozt Amerika a dobozt, amit Isten tudja honnan szerzett.
• Hé, Japán! Többet ne adj neki kölcsön, semmi ilyen témájú mangát, vagy animét csak rossz sül ki belőle. – „kéretem” a lányt egy sóhaj kíséretében. Savanyú képpel tettem meg az első lépést és húztam ki a cetlit majd utat engedtem a következőnek. Mindenki szép lassan és gyötrelmeket nem rejtve húzta ki a maga sorszámát.
• Na, akkor kezdjük a mókát! Mindenki keresse meg a párját! –kiáltotta vidáman Amerika. Hamarosan kiderült, hogy az Ő párja Kína lett. Nem túlzottan repesett az örömtől. Ezt szóvá is tette, amikor új párt követelt magának… hiába. Szép lassan párokba rendeződött mindenki.

Na, ki volt az a szerencsés, aki a lehető legszerencsétlenebb párt kapta? Jó Gilbert párja Ivan lett, de mivel ez az egész hülyeség az Ő ötlete is így megérdemli. Viselje csak el a ruszkit. Ludwig Romano-val lett végül egy párban, de már úgy is hozzá van szokva az olaszokhoz. A másik olaszt meg én kaptam.

Csak egy kérdésem van. Miért? Úgy ez az egész, miért? Az egész bátorságpróba, az egész nyaralás nevű szenvedés… és most meg az olasz… miért? Miért is kell nekem ezt az egészet elviselnem? Áh meg van. A probléma gyökere épp Chun-Yant piszkálja a magassága miatt. Remélem, eltöri a karját. Nem érdekel, hogy szinte azonnal meggyógyul! Ha csak egy kicsit is, de érezze a fájdalmat! Annyi, de annyi lehetőség lett volna! Még a franciával is szívesebben lettem volna. Max néhányszor összevesztünk volna… legrosszabb esetben megtéptük volna egymást. Bezzeg Ő Kanadával lett egy párban. Japánnak meg Spanyolország jutott. Érdekes párosítás az egyszer biztos.

Oldalra sandítottam mire, Feliciano még két lépéssel arrébb ment. Lehet a gondolataim kiültek az arcomra… nem mintha izgatna. A mi számunk a hármas volt. Az első Ivan és Gilbert volt. 20 percet tölthettek édes kettesben a barlangban mire bement a következő páros: Marianne és Madeline. Őket követte a Ludwig és Romano páros, majd Kína és Amerika. Utánuk mi következtünk. A sort Sakuraék zárták.

Minden páros egy zseblámpával és azzal az útmutatással lett útjára bocsájtva, hogy biztos meg fogják találni a célt. Semmi térkép vagy konkrétabb útmutatás. Hát kösz. Már fél órája voltunk bent a barlangban ez alatt pár dolgot megállapíthattam:

1. Amerika által ismertetett kísértett sztori egyértelműen kamu.
2. Az útmutatás, amit adtak finoman szólva szart se ért.
3. A zseblámpát szintén a 2. pont szerint tudom értékelni. Alig lehet vele látni 20 méternél távolabb.

• Ne maradj le! – szóltam hátra az olasznak. – Ha eltévedsz, nem szedlek össze!
• De-de olyan ijesztő! A kapitányt akarom! Kapitááány! – kezdett el bőgni. Már épp nagy levegőt vettem, hogy leüvöltsem a fejét, amikor hirtelen egy furcsa hangot hallottam meg és megcsapott a hideg áramlat. Most már a félelemtől óbégatott… nagyszerű.
• Szedd össze magad! Ez csak a szél volt! – morogtam rá. – Gyere, menjünk, keressük, meg a célt utána visszamehetsz Németországhoz. – nyújtottam a kezem. Nagy nehezem elfogadta és haladhattunk beljebb. Egy idő után már nem tudtam megmondani mennyi ideje lehettünk bent. A tönkre ment időérzékem mellé még a zseblámpa is vacakolt, ahogy egyre mélyebbre haladtunk. Hirtelen elkezdett villogni, majd teljesen meghalt. Hiába ütögettem, nem kelt életre. Az olasz kétségbeesetten kapaszkodott a pulóverembe. Hirtelen erős széláramlat csapott meg és döntött le a lábamról majd mintha nevetést halottam volna. – Gyerünk tovább! – adtam ki az utasítást miközben feltápászkodtam.
• De-de semmit se látunk!- tiltakozott. Villanó szemekkel fordultam hátra, mire hátrált vagy 10 métert. Idegesen fújtam egyet. Nincs hangulatom itt éjszakázni. Előre tartottam a kezem és hirtelen fényes láng jelent meg a kezem körül.
• Így már látunk. Igyekezz, vagy tényleg itt hagylak. – mondtam fagyosan hátra se nézve.

Nem tudom meddig bolyonghattunk, még de kezdett elfogyni a türelmem. A hangulatomon az se segített, hogy az olasz a karomon csimpaszkodott egész végig. Már épp ott tartottam, hogy megidézek valamit, hogy segítsen kijutni, amikor megpillantottam a kijáratot. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel és eloltottam a tüzet. Örömmel néztem fel a csillagos égre, amikor kiléptünk a barlangból.

• Na, végre! – szólalt meg Amerika. – Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte miközben hamburgert zabált. Sötétedő arccal léptem elé, majd elkaptam a nyakában lógó dögcédülát és lehúztam.
• Ide figyelj drága katasztrofális ötletek kiagyalója! Nem elég, hogy elrángattál erre az úgynevezett kirándulásra, nem hagytál pihenni, de még a nagyszerű ötletednek hála az elmúlt órákat ezzel a szerencsétlennel szenvedtem végig! – mutattam az olaszra, aki már rég Németországon csüngött. – Ha mindez nem lenne elég az egész, hű de nagy terved, amit bátorságpróbának csúfolsz, még rendes útmutatást se tudtál adni! Se egy térkép vagy magyarázat! Semmi! Az a vacak zseblámpa is annyit ért, mint az útmutatásod! Szart se! – kiabáltam vele.
• Hé, Alice… - használta ki a pillanatnyi levegő vételemet.
• Pofádat befogod! – mordultam rá. – Még egy ilyen terv és feldugom a seggedbe a szart se érő zseblámpát! – fenyegettem meg. Elengedtem a dögcédulát mire megkönnyebbülten egyenesedet ki. Borús hangulattal indultam meg a szállás felé.
• Hova megy aru? – kérdezte Kína.
• Passz. Hé Iggy hova mész? – kérdezte meg Alfred.
• A szállásra. – morogtam hátra se fordulva.
• De a vacsora…
• Nem érdekel! – morogtam még hangosabban.

Pocsék nap volt ez a mai. Ugyan miért is hittem, hogy valaha jó is kisülhet abból, amit Amerika tervez? Még mindig túl naiv vagyok…